A Kairosz Kiadó A DAL VÁNDORA című interjúkötete Szvorák Katalin Kossuth díjas népdalénekes Simon Erikával történt beszélgetését teszi közkinccsé. Ez a cikk ebből közöl Szvorák Katalin által kiemelt részleteket.

…aki a saját kultúráját tiszteli, becsüli, a másét nem tudja gyűlölni. A megbékélés nem lehet illúziókergetés…
Valóban az egész életem zarándoklat, mely egyben múlthordozás, értékmentés, értékőrzés, de elsősorban jövőteremtés is! Vándorlásom elsődleges helyszíne az egykori Monarchia, ahol szívesen barangolok térben és időben, és ez nemcsak egy táj, nemcsak egy nemzet és a vele együtt élő szomszédok megismerését szolgálja, de szolgálja az emberek lelki gyógyítását, vigasztalását, a belső béke meglelését, melyhez sok-sok alázatra van szükség…
Nagyon emlékezetes a Kőfaragókkal tartott „Monarchia-nosztalgiás” koncertem a Bécsi Zeneakadémián, amit K.U.K. rivalgás követett. Emlékezetes visszagondolni a Mnozil Kávéházra, ahol az asztalokon széki hétlépésest táncoltak a zeneakadémiai tanárok. Ez még a „Csámborgós” korszakban volt…
Jó pár éve volt a Visegrádi Négyek tiszteletére koncertem, négy ország tizenhét muzsikusával, négy nyelv dallampárhuzamaival a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Szinte minden reklám és folytatás nélkül. Pedig lengyel testvéreink nagyon szerették volna, ha a visegrádi országok hivatalos eseményeit ez a koncert kísérné…
Gyermek- és ifjúkorom minden ünnepségén felhangzott a „Hol a hazám…” kezdetű „Kde domov můj” és a „Nad Tatrou”, vagyis a cseh és a szlovák himnusz. A szlovák himnusz dallamához egyébként hasonlít egy Bartók Béla által gyűjtött „Azt mondják, nem adnak engem galambomnak” kezdetű népdalunk…
Nemcsak a magyarság-érzés mélysége, de a Kárpát-medenceiség eszménye is felvillant gondolataimban, mert „közép-európás” lemezsorozatom kapcsán éppen Mádl Ferenc írta nekem:  ”…a  közép-európai zenék világa csak tovább erősíti bennem azt az érzést, melyet Illyés Gyula úgy fogalmazott meg, hogy e térség népeinek ’egy a tűzhelyük’”…
Régi kő-sár-vályog házunk ablakaiból egy saját világra nézek, az egész Duna-tájra…
Egyébként ide kívánkoznak ismét Ralph Waldo Emerson sorai: „Beutazhatjuk az egész világot, hogy megtaláljuk a szépséget, de magunkban kell azt hordoznunk, különben sosem fogunk rálelni.” Szívemet mindig jobban megdobbantják a közeli csodák: Nógrád lankás hegyei, a Tátra, a Fátra, a lelkemnek nagyon kedves Sáros és Szepesség, a Felső Tisza-vidék, a Vereckei hágó, a Radnai-, a Fogarasi havasok, a Hargita és Gyimes, ahol annyira keservesen szólnak az énekek. Erről jut eszembe a rozsnyói Krausz Tivadar egyik költeménye:

Magyar vagyok. Na, most mit csináljak?…

Magyarországra kerülve, az 1970-es évek vége felé egészen más optikán keresztül láttam a saját világomat, hiszen odaát „magyarka” voltam, a csallóközi magyaroknak a „korcs” nyelvet beszélő palóc, Magyarországon pedig, hol szlovák, hol cseh lány, olykor csehszlovák, – még az elit Eötvös kollégiumban is…

Párom „kassai polgár”, s ha ránk köszön egy-egy idős néni, bácsi, szlovákul mi is „Daj Bozse dobrí gyennyel” válaszolunk neki…

A szentlászlói maradék szlovákság, akárcsak a jelenlegi Magyarország nemzetiségei, nem említhetők egy lapon a határon túlra szakadt magyarsággal, mert itt az anyaországban egy, majd két nemzedék kimaradásával, természetes módon történt elmagyarosodásával, egyfajta torzult nemzeti öntudat teremtődött. Talán csak Méhkeréken labdáznak és babáznak az apróságok iskolába kerülésükig kizárólag román nyelven. Egy nemzetiséghez való tartozást legjobban bizonyítja a számolás és az álmodás nyelve.  Lélekben legbelül én is vallom, hogy a demokrácia archimédeszi pontja a nemzetiségi kérdés…
A hatalomgyakorlók kártyajátékában adu ászok a nemzetiségek. Az egykori „Magyarhonban”, azaz Uhorsko-ban, szinte kizárólag a felekezeti hovatartozás jelentette az elsődleges önmeghatározást. Még Csehszlovákiában, az őszi krumpli-brigádokon találkoztam Málinecen és Zelenén olyan szlovákokkal, akikben mélyen élt egyfajta kettős kötődés, amikor is kijelentették, hogy „ja som slovák, ale uher”, azaz szlovák vagyok, de Nagy-Magyarországhoz tartozó. A „hungaricus” embertípust testesíti meg nekem a szlavista Käfer István, akivel lelki rokonságban érzem magam. Ezt az embertípust a nyelvi és kulturális sokszínűsége többfelé is köthette, hiszen még száz éve Temesváron, Kassán, Aradon, vagy Pozsonyban három-négy nyelven „rúgták a labdát”. Ez a nyitottság, sokszínűség szűnt meg a Monarchia szétesésével, majd a különböző árnyalatú nacionalista sáfárkodásoknak köszönhetően a többnyelvű, több kultúrához kötődő ember mára már fehér hollónak számít. Mindezen megállapítások hatványozottan érvényesek a Kárpát-medence népeire. Az elmúlt évtizedek, évszázadok bizonyítják, hogy minden ember részére létfontosságú az anyanyelvén elsajátított alapismeret. Már Comenius is megírta, hogy csak az anyanyelven elsajátított és megszerzett tudás az, ami a legmélyebben megmarad, elraktározódik az emlékezetünkben, s amire később építeni lehet…Különleges felfedezés volt számomra később megismerni óbudai lakótelepi lakásában Szomjas-Schiffert Györgyöt, aki felnyitotta a szemem a cseh, morva és szlovák közvetítéssel nyugatról érkező dallamok világára, a népzenei kölcsönhatásokra. Az ő egyik tanulmánya és Bartók indították el lelkemben a „dalvándorlást”…
… Hollós Máté egyik lemezem ajánlásában pontosan rátapintott a lényegre: „A földgömböt forgatva kicsiny pont. Térképen ráközelítve: foltocska, hegyek gyűrűjében síkság zöldjével. Közigazgatási térképen mindez határokkal erezetten. A határok helye a térkép kiadási dátumától függ itt, Közép-Európában…
Egészen közel hajolva: a hazánk. A haza: táj, ember, nyelv, dal. Amit a nyelv elválaszt, a dal összeköti. Mert az ember vándorolt a tájon, s méh gyanánt porozta egyik kultúrával a másikat. Nevek mindenütt mindenfélék: az elvegyülést hirdetik…
Szavakban sok az egymásra acsarkodás. A dal abból a mélységből szól, ahol egyek vagyunk: születésben, halálban, szerelemben, ünnepekben.
Jó, hogy van Szvorák Katink, akit neve és nyelve többfelé köt, s akinek éneke híd. Nem gigászi híd kell ide, hisz a szakadék képzelt csupán. Elég egy palló, amelyen átsegít a túlsó partra. Ahol mi magunk vagyunk.
Ha ő énekel, nyugodtan forgatom a földgömböt. A kicsiny pont harmóniája hallik…”

 „Ez a világ kizárólag a keményebbeknek kedvez” – állapította meg nem is olyan régen Kovács Kati, így továbbra is megmaradok szájról-szájra terjedőnek és a „harmadik utasoknak” járó magányos, de boldog karantén elfogadójának…
Ezeken az albumokon az egész Kárpát-medence olyan énekelt dallamai hallhatók, melyek a nemzetek közt vándoroltak. Gyermekként reszketve és dadogva beszéltem szlovákul, hiszen mindig rossz helyen használtam a visszaható „sa” szócskát és olykor a nemeket is összekevertem. Később, átkerülve Magyarországra, más optikán keresztül nagy hozadékká alakítottam a szlovák tudásom. Megszületett nyolc önálló albumom a Hungarotonnál. Ezeken a Kárpát-medence közös dallamait szólaltatom meg eredeti nyelveken. Nem régen a szlovák nyelvtörvényre a szlovák-magyar népdal-párhuzamos Vox Humana albummal reagáltam, melyet száz számozott példányban jelentettem meg, Schuster Rudolf Köztársasági Elnök ajánlásával, aki szerint: „Szvorák Katalin azon túl, hogy a népzene kedvelőinek egy különleges csemegét nyújt át, egy üzenetet is küld mindnyájunknak, milyennek kellene lennie a mi együttélésünknek… mert egymás kölcsönös megértése, a gyűlöletnélküliség mindannyiunk érdeke.”  A Vox Humanát eljuttattam a legfontosabb helyekre, de a visszhangtalansága a mai napig csöndet áraszt, akárcsak az általam felvállalt közép-európaiság. Sorsa kissé hasonlatos a szlovákok és magyarok közös történelméről írt Meghasadt a múlt kötethez, melyet szlovákul is megjelentettek. Nem kapott kellő publicitást az a nemrégen vetített kiváló dokumentumfilm sem, melyet Vladislava Plančíková rendezett. A filmből fájdalmasan érezhetjük, hogyan sodorta a nagy politika a kisembereket egy kafkai labirintusba. Egyébként a Felvidék-Horná zem című film záró perceit az én dalom színesíti…
Nagy örömmel fogtam neki Varga Imre Tölgyfa-testvér című szlovák népköltési műfordításainak elénekléséhez, melyet szintén megjelentetnék lemezen…Lelki emberként élek, mert szinte kizárólag csak az ösztöneim diktálják a lépéseimet földi vándorutamon…