Kellett egy nagy lélegzetet venni ahhoz, hogy Kollai István charta-társunk ezt a címet adja most megjelent művének. Bátor és igaz lépés volt. Bátor, mert könnyen kiteheti magát annak, hogy mind a két nemzet ellenségnek tekinti. Mindamellett igaz lépés is volt, mert nem megmásítja a történelmet, hanem ki meri mondani, amit fontosnak és igaznak tart. Ami fontos és igaz.

A mondj igazat, betörik a fejed hangulat nem jelent meg ma a Gerbeaud cukrászdában, ahol ő nyitotta meg Fero Guldan szlovákfestő kiállítását: Exodusok. A kitelepítések egy szlovák festő szemével című kiállítást. Ennek mintegy mellékterméke volt a mini könyvbemutató, ha már a Vörösmarty téren vagyunk és könyvhét van.

A kiállítás emléket állít azoknak, akiket balsorsuk elüldözött Szlovákia mai területéről. A festő lehetőleg minden népcsoport szenvedését vászonra vitte, s a mozgalmas XIX. és XX. század annyi ábrázolni valót adott, hogy számbavételükre nem is vállalkozom. Ide vette az amerikás szlovákokat, akik annak idején „kitántorogtak” Amerikába, ide vette a szlovák polgárságot, akiket az ötvenes évek részesítettek a kitelepítés örömeiben, de természetesen megjeletek a romák, zsidók, magyarok és németek is.

A képek meghökkentők, és nem is könnyen értelmezhetők. Csak néhányat mutatok be, a középosztály felszámolására utalóval kezdem, ami közös tapasztalata mindkét népnek, főleg a fővárosi lakosoknak. A Likvidacia buržoazie címet szótár nélkül is értjük. A nyitott zongora, a terített asztal és felettük a sarló, meg a kalapács nyele.  Világos üzenet, bár lehet, hogy csak azok értik, akik éltek az ötvenes években vagy akik elég szerencsések voltak, és felmenőik elmesélték nekik a történteket.

Mély benyomást tesz az emberre a németek menekülésére emlékező kép is. A kiállítás megnyitón elhangzott, hogy a szepességi németek nem várták meg a Vörös Hadsereg bejövetelét, már előtte nem sokkal elmenekültek. A képen nem szakadások vannak, illetve azok nem sérülés nyomai, hanem a művész szándékából vannak ott. Lövésnyomok. Kalasnyikov sorozatok benyomását keltik.  Szinte hallom a lövések zaját. Németország és Hitler maga persze semmiképp nem mentegethető, de azt nem hiszem, hogy a Kárpát-medencében élő, és évszázadok alatt nyelvüket megőrző, ugyanakkor a magyar király alattvalóiként hungarus tudatú németség egyetemlegesen felelőssé tehető a nemzeti szocializmus barbárságáért. Még akkor sem, ha volt köztük, akiket elvakított az a fejlődés, amit az első világháború után nyomorba taszított Németország Hitler uralma alatt produkált. Voltak ilyenek nyilván Szlovákiában is, ahogy Magyarországon és Romániában, Szerbiában egyaránt. Régiónk nagy vesztesége, hogy ezt népcsoportot részben megölték, részben kitelepítették, elüldözték. A Szepesség is üres lett a német exodus miatt, miközben a menekülők zöme biztosan ártatlan volt.

Végére hagytam a minket legjobban érdeklő magyar kitelepítésekről szóló képet. Első pillanatban élesen elutasítottam. Magamban meg nem értéssel vádoltam a festőt, hiszen a lefelé fordított Szent Korona meggyalázásának éreztem a képet. Bármit is gondoljak a művész egyéni stílusáról, a többi képén érződött a részvét, az együtt szenvedés, az exodus elutasítása. Azután időt adtam magamnak, és végre felismerni véltem a kép üzenetét.

A felfordított, a leeső koronát láttuk a kiállításon. Ennek a képnek egy változata alkotja Kollai István könyvének a címlapját. Ez a beállítás veszteséget jelez. Valami, aminek egy király fején tiszteletet kellene kiváltania, ami egy ezer éves királyság párját ritkító ereklyéje, lezuhan, és a pocsolyába esik. A dráma, amit ez a kép üzen, nagyobb, mint akár a Szudéta vidékre kitelepített, jogaiktól, vagyonuktól megfosztottaknak, akár a lakosságcsere révén szülőföldjükről elkergetett magyaroknak méltatlan és meg nem érdemelt szenvedése.

Egy hirtelen ötlettől vezetve megfordítottam a képet. Tiszteletlenség tudom, de érdemes megnézni így is. Képzelődés, hogy a Szent Korona a képen a Tátra és az Alföld felett lebeg? Teljesen elképzelhetetlen, hogy a művész, amikor emléket állít az elüldözött magyaroknak, úgy érzi, a szlovákok is vesztesek ezáltal?

Lapozgatva Kollai könyvét, és a hátsó borítón ezt olvasom: „Legyen merszünk kimondani, hogy a magyar történelem a mi közös történelmünk. Hogy a magyar királyok a mi közös királyaink voltak” A szerző Szlovákia miniszterelnöke, s a beszéd Trianon száz éves évfordulója alkalmából hangzott el. Magunknak is ezt mondom: a szlovákok részei voltak hazánknak, s a haza közös volt, őseink életükkel és ha kellett halálukkal együtt szolgálták.

A véletlen a legjobb rendező. A megnyitóra utaztamban ezt olvastam a metróban:  „Mi, szlovákok nem szenvedtünk az ezeréves magyar elnyomás alatt, hanem államalkotó nemzetként alakítottuk Nagy-Magyarország történelmét.” Aki nyilatkozott: Milan Krajniak Szlovákia szociális és munkaügyi minisztere.  A véletlen a legjobb rendező, mondom megint, s hozzá teszem: „Hiszek a véletlenben, ami megett Isten nevet…” (Mécs László) Ehhez persze fel kell nőnie még a szlovákoknak, de nekünk is. Krajnakot lesz, aki lehazaárulózza náluk, és lesz, aki már a „múltunkat is kisajátítják” vádat kiált nálunk. E helyett, pár nappal a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előtt inkább idézzük Babitsot. „…szellem és ne hús tegyen / magyarrá, s nőjünk ég felé, / testvér-népek közt, mint a fák, /kiket mennyből táplál a Nap  (Babits Mihály: Eucharisztia)

Surján László