Nehéz időkben nyitottságot és megbékélésre készséget mutatott a magyar politika a nemzetiségek felé. Epizódok csak? Lehetnének a jövő fundamentumai. Székely András Bertalan tanulmánynak is beillő ünnepi megemlékezése az 1849-es magyar-román kézszorításról mindenesetre erre ösztönöz.

1849. július 14-én a szegedi Kárász-házban Kossuth Lajos, Magyarország kormányzója és Nicolae Bălcescu, az emigrációba kényszerült havasalföldi politikus aláírták a magyar–román megbékélési tervezetet. A 160 évvel ezelőtt történt rendkívüli esemény alkalom az előzmények és az utána történtek vázlatos áttekintésére, továbbgondolására.
A XVIII–XIX. századi közép- és kelet-európai nemzetébredések közös jellemzője, hogy az érintett népek többé-kevésbé egymás ellenében fogalmazták meg közösségi elvárásaikat. Ezek egy része nyelvi-kulturális, más részük közigazgatási program. Volt, aki a Habsburg Birodalmon, a történelmi Magyarországon belül, más nemzetek már egy leendő nemzetállam vízióját elképzelve törekedtek jogaik kivívására.
A reformkori magyar nemesség és értelmiség – a kor hazai és európai szellemiségével összhangban –, egységes politikai nemzetben gondolkodott, ugyanakkor az ezeréves hagyományoknak és a keresztény univerzalizmusnak megfelelően a területén élő népi, vallási közösségek privilégiumait, szabadságait régóta biztosította. 1848/49-ben a szabadelvű magyar politikusok úgy vélték, hogy a társadalmi-politikai modernizáció, a minden nemzetiségnek biztosított polgári jogegyenlőség és a Béccsel szemben kivívható nemzeti függetlenség elkerülhetővé teszi a magyar és nem magyar nemzeti mozgalmak egymásnak feszülését. A politikai szabadság által megteremthető politikai érdekközösség a nemzetiségek jó részét valóban a forradalom és szabadságharc mellé állította, más közösségeken belül megoszlottak a vélemények, végül volt olyan nép, amely zömében szembeszegült a magyarsággal, sőt fegyveresen Bécs szövetségeseként harcolt.
A magyarországi románság a középső típust képviselte: amíg a szűkebb országterületen élők – beleértve a pesti románok mozgalmát is – a Szent István-i Magyarországot ismerték el hazájuknak, elfogadták az uniót Erdéllyel, addig az erdélyiek a saját nemzeti jogaik kiharcolásának nem csupán a politikai, hanem a fegyveres módját választottak, engedve Bécs „oszd meg és uralkodj” szirénhangjainak, emellett a követeléseik teljesítéséig nem voltak hajlandók elfogadni Magyarország és Erdély unióját. A két román tábor nyílt polémiát folytatott ebben a kérdésben, és nem is jutottak egyezségre.2
Az erdélyi románság az osztrák császárnak tett hűségeskü fejében autonómiát, önálló nemzeti létük elismerését, közigazgatási és igazságszolgáltatási saját nyelvhasználatot, arányos országgyűlési képviseletet, saját nemzetőrséget, egyházi
önállóságot, a papságuknak pedig méltányos állami támogatást, nemzeti egyetemet és közoktatást követelt. Célkitűzéseik között évenként összehívandó önálló nemzeti gyűlés, az Erdély összes nemzetéből megalakítandó általános gyűlés, új erdélyi alkotmány, állandó nemzeti komité szerepelt – ez utóbbit a Nagyszebenben létesített Román Nemzeti Bizottmány jelentette.
A második balázsfalvi nemzeti gyűlés után, 1848 októberében Avram Iancu és a Habsburgok által buzdított felfegyverzett román csapatok kisebb hadjáratot indítottak a magyarok ellen. Az ősz folyamán tucatnyi magyar település lakosságát mészárolták le, amit januártól tavaszig újabb települések, közöttük a Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya lakói ellen különös kegyetlenséggel végrehajtott valóságos népirtás követett. Dél-Erdély magyarsága akkor csökkent le olyan mértékig, hogy máig képtelen volt kiheverni. A későbbi összecsapásokban esett el a márciusi ifjak jeles alakja, Vasvári Pál is.3
Az igazság másik oldala, hogy Ioan Dragoş Bihar megyei román képviselő –akinek javaslatára a debreceni Nagytemplomban ülésező Országgyűlés kimondta a Függetlenségi Nyilatkozatot – áprilisban vállalta a közvetítést az érchegységi román felkelők és az alakulófélben lévő Szemere-kormány között. Vitte is magával Kossuthnak a kérésére írásba foglalt sorait arról, milyen feltételekkel lehet szó megbékélésről, egyben jelezve, hogy a román nemzeti követelések jelentős hányadát a magyar állam biztosítaná. A korabeli hadi hírek tökéletlen áramlása, többszörös félreértések és magyar katonai baklövések miatt azonban a megbékélés, a fegyverszünet sem jöhetett egyelőre létre, sőt újabb polgári halottak ezreit – közöttük a békehírnökét – követelte. Ugyanakkor a dunai román fejedelemségek több jeles alakja Erdélyben és Magyarországon szintén felismerte a magyar–román összefogás szükségességét.
Cezar Boliac moldvai író, publicista és politikus pl. Brassóban emigráns folyóiratában, az Espatriatul-ban („A száműzött”) lelkesülten szólt Bemről és a magyar szabadságtörekvésekről, egyben rámutatott a kamarilla által félrevezetett románság tévedésére, szorgalmazva a két nép fegyveres szövetségkötését.5 A havaselvei volt kormányfő, Nicolae Bălcescu pedig a párizsi és konstantinápolyi román emigráció összekötő kapcsaként tárgyalt a magyar vezetéssel egy lehetséges lengyel–magyar–román államszövetségről, felismerve, hogy Ausztria cserbenhagyta a népét. Rámutatott, hogy a magyar hadsereg az egyedüli, amely akkoriban még a szabadságért harcolt, így egy román légió felállítására tett javaslatot a kormányzónál és Batthyány Kázmér külügyminiszternél, akik ezt örömmel fogadták. Víziója szerint Bem vezette magyar–román összefogás Havaselvét, Olténiát és Moldvát is felszabadíthatta volna a török és az orosz uralom alól.6
Júniusban Ion Gozman magyarországi román nemzetiségi képviselő levelet intézett Avram Iancuhoz, hogy a románság nemzeti létét békés úton is megszerezheti, így vessenek véget a testvérharcnak.7
A kölcsönös erőfeszítések és a hadi helyzet eredményeképp megszületett a magyar–román kibékülési terv, amelyet a szegedi Klauzál-tér 5. szám alatti klasszicista épületben Kossuth és Bălcescu írt alá 1849. július 14-én. A dokumentum a román többségű megyék területén garantálta az anyanyelv használatát az iskolákban, a bíróságon és a nemzetőrségben.
Kilátásba helyezte, hogy a román ortodox egyház elváljék a szerbtől, és a román egyház feje pátriárka legyen. A felkelőknek, akik leteszik a fegyvert teljes és általános bűnbocsánatot biztosított. A forradalom idején megfogalmazott román követelések szerepeltek a megállapodásban. Két hét múlva – több napos vita, majd Szemere Bertalan miniszterelnök az ellenzéket is megnyerni tudó, zseniális előterjesztése nyomán –, az országgyűlés 90 %-os többségi szavazással törvényerőre emelte a nemzetiségek jogairól szóló határozatot. A jogszabály a többi nemzetiségre is kiterjesztette a magyar–román megbékélési nyilatkozat tartalmát. A magyar nyelvet csupán országos „diplomatikai” nyelvként határozza meg, a kisebbségek nyelvhasználata pedig a megyei, helyi közigazgatásban, az iskoláztatásban, az egyházi és más ügyekben hasonlatos lett volna a románoknak megígértekhez.
Eftimie Murgu nyomban indult a határozattal az Érchegységben ellenálló románok megbékítésére, aminek nyomán Iancu augusztus 3-án Topánfalván semlegességi nyilatkozatot tett.10 Öt nap múlva Kossuth parancsban rendelte el a románokkal mindennemű harc felfüggesztését. Bem is a következő napokban fegyverszünetet kötött Lugoson Iancu követeivel, akinek hadai ennek ellenére úgy az osztrákokkal, mint az oroszokkal együttműködtek, sőt parasztgúnyába bújva a bánsági parasztokat tovább lázította földesurai ellen. Bele is tébolyodott a szabadságharc leverése után abba, hogy Bécstől azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül.
Számunkra, ma élő magyarok és románok számára azonban sokkal fontosabb a kései kibékülési terv máig érvényes üzenete: a Duna-völgyi népek egymásra vannak utalva, így nem egymás ellen, hanem egymással összefogva érhetik csak el hatékonyan céljaikat az egyesült Európában is. Mindehhez természetesen szükséges az egymás országaiban élő nemzetiségek közösségi jogainak elismerése, valamint átültetése a gyakorlatba.
Hadd zárjam a 160 év előtti nagyjelentőségű aktus felidézését a jogalkotó államférfi, Szemere Bertalannak 1854-ben, már a párizsi emigrációjában írott Lombok és tövisek kötetében megjelent „Intő szavak a Magyarországban lakó népfajokhoz” c. versének a románokhoz szóló szakaszával:

„Kincse a népeknek kettő van, nemzetiség s jog.
Nektek az osztrák nem adta meg ezt, sem amazt.
Attól várni szabadságot ki csak elveszi mindig
S üldözi mind aminek nemzeti jellege van!
Méltán szenvedtek, de hiában nem, ha okultok:
Hogy magyar és az oláh vesz, hogy ha válva halad.”

Elhangzott ünnepi beszédként a budapest-belvárosi Kossuth-szobor előtt a fővárosi románok Kossuth–Bălcescu megemlékezésén, 2009. július 10-én. Megjelent a Dunának, Oltnak… Dunarea, Oltul kötetben, amelynek bemutatója a Charta XXI Megbékélési Mozgalom 2014. november 13-ai Jean Monnet estjén lesz.