Az állampolgári identitás nem azonos a nemzeti identitással, mert a kettő itt a Kárpát medencében igen ritkán esik egybe. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, akkor automatikusan a kisebbségben élő népek identitástudatával asszociálunk, még abban az esetben is, amikor nem ők vannak kisebbségben. Az emberben felmerül a kérdés, vajon melyik írja felül a másikat, az állampolgári vagy a nemzeti identitástudat. Ezt a kérdést rendkívüli módon bonyolítják a múlt század sajnálatos eseményei, a ki-, át-, betelepítések, a ma is létező vegyes házasságok, a politikai erőszak, a nemzettudati elnyomás, a nyelvváltás, bizonyos politikai zsarolások, azaz olyan tényezők, amelyek sokszor összekuszálják a politikailag kiszolgáltatott emberek tudatában a hovatartozás kérdését. Az ember próbálja eldönteni, hogy ő maga tulajdonképpen hova tartozik.

Az én életemnek is az egyik legnagyobb problémáját ennek az eldöntése jelentette. Aztán a végén mégis beláttam, hogy ez a vívódás csupán egy meddő lelkiismereti harc volt, és a végső döntésem a kettős identitás, amit egyszerűen kompromisszumnak nevezhetünk, anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik háttérbe szorulna. Az én világomban ez a kettős identitás egyértelműen a lelki gazdagodást jelentette, hiszen egyformán éreztem magamat és érzem magamat ma is szlovénnak, ugyanúgy, mint magyarnak, sőt, a triglossziát figyelembe véve vendnek is. Sokan tagadják a vendség létezését, de meggyőződésem, hogy csak politikai féltésből, mert a vendek különállósága, és bizonyos fokig az összetartozása akadálya volt az egységes szlovén nemzet kialakulásának. A vendeknek van saját, a szlovénoktól eltérő történelme, hiszen a történelmi Magyarország részét képezték, a történelmük leghosszabb ideje alatt a nemzeti identitásukkal, anyanyelvük megőrzésével, a saját irodalmukkal, és nagyjából 1930-ig saját irodalmi nyelvükkel egy viszonylag egységes, nemcsak nyelvi szigetet képeztek Jugoszlávia Szlovén Köztársaságán belül. A mai áramlatok a vend nyelvet elismerik, de a vend népcsoportot nem. Én kis ember vagyok ahhoz, hogy egyértelműen állást merjek foglalni ebben a kérdésben. Nagyapám szerint a vendek a népvándorlás korában egy önálló nemzetséget képeztek, akik a többi szláv néppel együtt jöttek be a Kárpát medencébe, és az egyik ősünk volt a vendek vezére. Bevallom, nekem ez az elmélet igen megtetszett, és amikor Szlovéniában elismerték, hogy a vend nyelv valóban irodalmi szintű nyelv volt, akkor elkezdtem, a nyelvet a rendelkezésemre álló vend irodalomból tanulni, és teljesen beleéltem magamat a vend identitásomba, anélkül, hogy a magyart, vagy a szlovént feladtam volna. Vend nyelven elég kevés dolgot publikáltam, főleg alkalmi írásokat, de egyszer, amikor már úgy gondoltam, hogy a nyelvet tűrhetően tudom használni, lefordítottam vendre Kölcsey Himnuszát. Ez volt az én „nyelvvizsgám”. Vizsgáztatóm persze nem volt, de elmentem a szlovéniai Marácra – egykori magyar faluba, amelyiknek az evangélikus lelkészét jól ismertem – Gusztáv Szkalicshoz, és megmutattam neki néhány írásomat. Azt mondta, hogy csak egy-két embert ismer Murántúlon, akik még ilyen szinten tudják ezt a nyelvet. Ez éppen húsz éve volt. Aki beszél idegen nyelveket, az tudja, hogy folyton ébren kell tartani, különben a feledés homályába merül a nyelvtudás.

Igazat adok Gellnernek, aki határozottan állítja, hogy az iskolák, és az egyetem játsszák a legfontosabb szerepet az ember identitástudata kialakításában. A. Smith azzal egészíti ki, hogy a nemzeti identitástudat kialakításában az értelmiség játssza a vezető szerepet: a költők, a zenészek, a festők, szobrászok, írók, történészek, nyelvészek, antropológusok…, akik a munkájukat, illetve a nem nyelvileg kifejezhető munkájuk interpretálását az érintett emberek anyanyelvén végzik, korszerű nyelvhasználattal, igényes, példamutató stílusban, vagyis olyan formában, amivel az ember szívesen azonosul, illetve példaképének tekintheti. Az identitásban fontos szerepet játszik szerinte a közös történelmi múlt, ugyanúgy, mint a közös gazdaság. Ha a szórványfalvak magyarságát nézzük, akkor az összetartozás egyik fontos alkotóeleme éppen a közös történelmi múlt lehet. Ám ha ezt az érintett nem ismeri meg, mert egy politikai hatalom például a saját érdekei miatt ettől a lehetőségtől a meghamisított történelem interpretálásával megfosztja, akkor az egyén identitása könnyen megváltozhat. A történelmi emlékezet mellé társulnak még a hagyományok, amiknek az ápolásában a közösségek és a családok is tevékenyen kivehetik a részüket. A felsoroltakból egyenesen következik, hogy az ember a hovatartozását maga választhatja meg, és nem a valahova születés az egyedüli mérvadó szempont. De azt is el kell ismernünk, hogy igen sok tényezőből alakul ki, a családi, nemzeti gyökerekből, a politikai, kulturális hatásokból, és az egyéni hajlamokból, aminek egyik eredménye a társadalmi kapcsolatok kiépítése, ami aztán ismét visszahathat az emberre. Ha a pszichológiai szempontokat is figyelembe vesszük, ugyanúgy, mint a fejlődéselméletet, akkor az sem mindegy, hogy az embert milyen életkorban érik a különböző hatások, hiszen mindenki előtt ismert, melyik az ember fejlődésében a legmeghatározóbb életkor.

A. Smith és Gellner elméletével való ismerkedésem alapján értettem meg, hogy nagyapám miért azonosult annyira a magyarokkal, miközben minden porcikája vendszármazású volt. A 19. és a 20. század fordulóján Murántúlon, főleg Muraszombatban a magyar nyelv volt a sikk, az ottani értelmiség magyar nyelven társalgott egymással, a sznobok Budapestre és Szombathelyre jártak ismerkedni a társasági élettel, az öltözködéssel, a magyar ételekkel, és más szokásokkal.

Nagyapám Sopronban végezte a nyolc osztályos gimnáziumot, és a teológiát, és beleszeretett az ezeréves magyar kultúrába, tisztelte a nagy tudású tanárait. A murántúli vend, Battyánd nevezetű faluban, ahol 60 évig lelkész volt, ameddig csak lehetett, ápolta a magyar kultúrát, a magyar nyelvet. Amikor megtörtént az elcsatolás, ő is részt vett a határkijelölő nemzetközi bizottság érkezése elleni tiltakozás megszervezésében, le is tartóztatták emiatt. A két háború között igyekezett fenntartani Battyánd magyar szellemiségű kultúráját, bár a faluban csak egy-két magyar élt. A titkos rendőrség, amelyik folyton a nyomában volt leírta róla, hogy veszélyes ember, mert az ő munkájának következtében az egész gyülekezetre rossz hatással van, Battyánd pedig a „legmagyarabb” falu Murántúlon. A kemény kommunizmus idején, a második világháború után emiatt az élete is veszélybe került, hosszabb ideig volt letartóztatásban. Nem úgy, mint a katolikus Klekl nevezetű pap, akire szinte nemzeti hősként tekintenek, mert ő nagyapámmal ellentétben Murántúl Magyarországtól történő elszakadása mellett kardoskodott. Azonban nagyapám nem ment fejjel a falnak, mert amikor a helyzet visszafordíthatatlanná vált, akkor felszólította a híveit, hogy legyenek lojálisak az új kormánnyal szemben. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott Apponyi Albert gróf híres mondása, amit csak úgy nagyjából tudok most idézni, hogy vagy öngyilkosok leszünk, vagy hagyjuk magunkat megölni.