Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész, a 20. század egyik legnagyobb teológusa és filozófusa, titkos ügynök, a második világháború alatti német ellenállás ikonikus alakja és mártírja 120 éve született. (1906. február 4. – 1945. április 9.)

Egész rövid élete során egy nagy lelki vívódás gyötörte, hogy szabad-e keresztény embernek bűnt elkövetnie azért, hogy nagyobb rosszat akadályozzon meg? Az ő esetében ez a kérdés abban a konkrét formában realizálódott, szabad-e megölni egy embert (Hitlert), ha ezzel milliók életét lehet megmenteni? Ez nála nem csupán etikai kérdésfelvetés formájában merült fel, hanem egzisztenciális döntés volt, ami végül a halálához vezetett. Ha ezt a bűnt nem követi el, akkor mások halnak meg, ám ha elköveti, akkor mások megmenekülhetnek, és ő lesz a bűnelkövető. Vajon Isten ítélőszéke előtt melyikért felelne? Végül arra az álláspontra jutott, hogy ennek a bűnnek a terhét magára kell vállalnia, ezt a terhet élete végéig hordoznia kell mások megmentése érdekében. „Krisztus követésének az ára nem lehet olcsó, ezért a valódi küzdelemnek a hűséges szenvedésről kell szólnia.” A cél nem szentesíti az eszközt, tehát nem moshatjuk ezzel a megnyugvással tisztára a lelkiismeretünket, nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy jó ügyért tettük, hanem a felelősségteljes bűnelkövetésünket Isten ítélőszéke elé visszük, és Isten kegyelmére bízzuk magunkat.

És a másik, a csodálatra méltó lelkierejéről és a töretlen Istenbe vetett hitéről tanúskodó, közvetlenül a kivégzése előtti tartása volt, amiről egy fogolytársának azt mondta: „Ez a vég. Számomra viszont az élet kezdete.” A tábori orvos pedig a következőt írta róla: „Láttam Bonhoeffer tiszteletest (…) letérdelt a padlóra, és buzgón imádkozott Istenéhez (…) Soha nem láttam még embert, aki így halt volna meg: az Isten akarata előtti teljes alázatossággal.”

Börtönévei alatt eljutott az emberi tűrőképesség határára, amikor olyan körülmények közé került, amikor sok ember öngyilkos lett. Ám semmilyen forrás nem tanúsítja azt, hogy Bonhoeffer öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott volna, de egy helyen azt írja, hogy az ember egy ponton már nem „nagy kérdéseken” gondolkodik, hanem azon, hogy képes-e ember maradni, ami azt jelenti, hogy eljutott a lelki szétesés állapotába, pontosan annak a határára, amitől jobban félt, mint a haláltól. Meghalni nem akart, de elfogadta a halált, amikor azt kiszabták rá. A berlini Tegel katonai börtönben lévő hideg, takaró nélküli cellákban, a földre bedobott kenyérrel történő megaláztatásokkal, a szenvedés nem volt legenda csupán. Ehhez hozzájött a lelki kínzás, amit a magánzárka okozott egy közösségi ember számára, és a teljes bizonytalanság a jövőről.

Dietrich Bonhoeffer 1906. február 4-én született a lengyelországi Wrocławban (Boroszló), egy nyolcgyermekes arisztokrata családban Karl Bonhoeffer híres berlini pszichiáter és neurológus, valamint Anna von Hase tanárnő hatodik gyermekeként. Anyja az alsóbb osztályokban otthon tanította a gyermekeket és biztosította számukra a keresztény nevelést, míg az apa távol tartotta magát a vallási kérdésektől.

1912-ben a család Berlinbe költözött, mivel az apát kinevezték a berlini Charité Kórház neurológiai klinikájának igazgatójává, valamint a Friedrich Wilhelm Egyetem rendes professzorává. Egyik bátyja elesett az első világháborúban, és az édesanyja mély gyásza miatt a halál és az örök élet kérdéseivel kezdett foglalkozni. Ekkor határozta el, hogy az evangélikus teológián folytatja tanulmányait. 1923-ban sikeres érettségi vizsgát tett és ősszel megkezdte Tübingenben a teológiai tanulmányait, amit a berlini és New York-i egyetemen folytatott. 1927-ben 21 éves korában summa cum laudeval doktorált. 24 éves korában Berlinben a protestáns teológia magántanáraként és az Egyházi Világtanács ökumenikus ifjúsági titkáraként dolgozott.

-1928-ban Barcelonába ment, ahol a német protestáns egyházközség vikáriusa lett.

-1930-ban kérvényezte a Német Evangélikus Egyházi Bizottságnál az idő előtti pappá szentelését, amit azonban elutasítottak, ezért tanulmányai folytatására egy éves ösztöndíjjal New Yorkba ment, és a New-York-i Union Theological Seminary hallgatója lett.

-1931. november 15-én Berlinben pappá szentelték. Hiába pályázott kétszer is berlini lelkészi pályára, mindkét esetben elutasították. Ezért fogadta el az Egyházi Világtanács ökumenikus ifjúsági titkári posztját és 1942-ig a német csoport alelnöke volt.

A protestánsok körében elterjedt eufóriával ellentétben a Bonhoeffer család nagyon kritikusan tekintett a nácik 1933. január 30-i hatalomátvételére. Világosan látták, hogy ez háborút jelent.

-1933. február 1-jén Bonhoeffer elmondta „A vezető (Führer) fogalmának átalakulása” című rádióbeszédét, amelyben a kancellári hivatal teljhatalmának a korlátozását és a jogállamiság helyreállítását követelte. A rádióadást a Hitler-kultusz kritikája miatt félbeszakították. „Az az állam, amely veszélyezteti a keresztény hitvallást, önmagát tagadja.” A „keresztény hitvallás” fogalma azonban Németország ezen történelmi időszaka alatt erősen átalakult.

-1933 áprilisától nyilvánosan állást foglalt a zsidók üldözése ellen.

-1935-ben tért vissza hazájába, ahol a Fenkenwalde-i Hitvalló Egyház szemináriumát vezette, amely később illegálisan működött 1940-ig, amikor a Gestapo betiltotta, Bonhoeffert pedig eltiltotta a tanítástól, az igehirdetéstől és a publikálástól. Ő azonban a tilalom ellenére illegalitásban folytatta a munkát.

-1938-ban sógorán, Hans von Dohnányin keresztül (Dohnányi Ernő magyar zeneszerző gyermeke), csatlakozott a Wilhelm Franz Canaris vezette ellenállási mozgalomhoz. W.F. Canaris német admirális (tengerészkapitány) volt, aki a nemzetiszocializmus idején 1935-től 1944-ig az Abwehr – a Harmadik Birodalom Wehrmacht (német hadsereg) hírszerző és kémelhárító titkosszolgálati szervezetének (1920-1944) – a vezetője volt.

-1943. április 5-én letartóztatták, majd két évvel később Adolf Hitler kifejezett parancsára, a náci rezsim egyik utolsó ellenfeleként, az 1944. július 20-i merénylettel összefüggésbe hozva, kivégezték.

*Az 1933-ban létrejött és 1945-ig működő Német Evangélikus Egyház (DEK) 30 német protestáns regionális egyház egyesüléséből jött létre, és felváltotta a korábbi Német Protestáns Egyházak Szövetségét. Míg a katolikus egyház a Birodalmi Konkordátum által képes volt megőrizni belső egységét, azzal az ígérettel, hogy a politikai véleménynyilvánításoktól távol tartja magát, a német evangélikusok a protestáns egyházat alárendelték a nemzetiszocialisták politikájának. Az ő javaslatukra Ludwig Müllert nevezték ki birodalmi püspökké, és ezáltal teljes hatalmat gyakoroltak az egyház fölött, mert Müller meggyőződéses nemzetiszocialista és Hitler feltétel nélküli követője volt. Az ő feladata volt összehangolni a nemzetiszocialista ideológiát az evangélikus vallástannal. Müller wittenbergi beiktatásán a jelenlévő lelkészek fele a Nemzetiszocialista Munkáspárt egyenruháját viselte (barnaingesek), és Berlin minden templomtornyára kiakasztották a horogkeresztes lobogókat.

A vezető DEK egyházban azonban csakhamar ellentétek keletkeztek, amelyek meggyengítették az egységét. A legjelentősebb ellenzéki csoportja a nemzetiszocialista ideológiát ellenző Hitvalló Egyház volt (BK), amelyik magát az igazi protestáns egyháznak tartotta, és amelyiknek a vezetője Martin Niemöller teológus volt, és egyik vezető képviselője Dietrich Bonhoeffer.

A DEK tanainak az összehangolása az evangélikus tanokkal kezdetben nem volt nehéz feladat, mert a gazdasági élet fellendülőben volt, és a rendszernek sok volt a követője.

Nézzük először a szimbólumokat. A kereszt, Jézus keresztje a kereszténység jelképe, a horogkeresztet pedig a nemzetiszocialisták választották maguknak. A keresztények legfőbb parancsolata „Szeresd Istent és a felebarátodat!” A nemzetiszocialisták pedig azt hirdették, hogy „Adolf Hitlernek kell engedelmeskedned és fel kell áldoznod magadat érte.” A feladat az volt, hogy ezt a két parancsot közös nevezőre hozzák. Miért sikerült ez a terv kezdetben? Milyen belső vívódásokon mentek át a hívők, míg ezt elfogadták? A nemzeti konzervatívok, a mindenkori hű alattvalók az új rendszerrel nem tudtak mit kezdeni, az osztrák származású vezető túlságosan agresszívnek, túl hangosnak, túl harciasnak tűnt számukra. Ugyanakkor kezdetben, főleg az 1929-es világválságot követően a Weimari Köztársaság fellendülőben volt, és a lakosság egyre nagyobb figyelemre méltatta. Sokan álláshoz jutottak, akik korábban munkanélküliekké váltak. 1933-ban megragadták a hatalmat. A korábbi evangélikus ifjusági egyesület fiútagjait beolvasztották a HJ (Hitlerjugend) egyesületbe, a lányokat a BDM szervezetbe (a német lányok ligájába). Sokan emellett a korábbi evangélikus egyesület tagjai is voltak, és a tízparancsolatot is tanulták, és Isten szeretetét, míg a HJ-ben és a BDM-ben azt tanulták, hogy Adolf H-t kell szeretni, és követni. A kettő tehát ellentmondott egymásnak, és lelki vívódásokat okozott a fiataloknál. A szülők, akik megpróbáltak eligazodni az új helyzetben, azt tanították nekik, hogy a jó keresztény a törvényes kormányt követi, mert ez áll a Szentírásban. Hogy a másként gondolkodókat üldözték, erre egyelőre nem tekintettek kritikával. Mert kit zártak be? Elsősorban kommunistákat, tehát a keresztények ellenségét, továbbá üldözték a zsidókat, akik a nácik szerint Jézust keresztre feszítették. Ezekkel a nézetekkel nem értett egyet minden keresztény. Németországban azonban egységes, felülről irányított egyházat akartak létrehozni. Ezzel a rendszerrel szembehelyezkedett ú.n. Hitvalló Egyház, amelyik a legnagyobb ellenfele volt, és amelyiknek a nézeteit leghatározottabban Bonhoeffer hirdette. Ők büntetőintézkedésekre, elzárásokra számíthattak. Mint említettem, a katolikus egyházzal a rendszer alkut kötött. Kaptak pénzt, önrendelkezést, katolikus oktatási lehetőséget, mégpedig azzal a feltétellel, hogy nem avatkoznak be a politikába. Mivel Hitler titokban már a háborúra készült, nem engedhetett meg magának konfliktusokat az egyházzal, amelyiknek akkor lényegesen nagyobb befolyása volt, mint ma. Mivel kezdetben katonai sikereket ért el, egyre népszerűbb lett, amit a hívek azzal magyaráztak, hogy a Jóisten is segíti őt. Ez a felfogás az emberek tudatába belevésődött, és a pusztító bombázások után, a megsemmisítő sztálingrádi vereség után még mindig a németek győzelméért imádkoztak. És az 1944-es Hitler elleni merényletet döbbenettel fogadták. Isten akaratának a beteljesülését látták abban, hogy a merényletet túlélte. Sokan még azok közül is a „ne ölj” parancsolat beteljesülését látták a meghiúsult merényletben, akik ellene voltak. Ugyanezen az alapon a merénylők halálra ítélését is elutasították. Ugyanakkor Bonhoefferrel az élen sokan voltak, akik ez ellen a meggyőződésük ellen küzdöttek, és kiálltak a zsidók üldözése és a fogyatékkal élők meggyilkolása (Aktion T4) ellen. (A nácik kényszertáborokkal kezdték büntetni azokat a szülőket, akik nem voltak hajlandók fogyatékos gyermekeiket az állam gondozásába adni, ahol rejtélyes körülmények között életüket vesztették. A tiltakozások végül elérték a céljukat, de addigra már 70 ezer embert gyilkoltak meg.) Amikor két éve a Reddit amerikai közösségi médiafórumon erről a témáról megjelent egy írás, egy álnéven bejelentkezett kommentelő a következőket írta: „Én német vagyok (és zsidó, szóval…), és pár éve elmentem egy „elveszett helyek” fotós túrára egy elhagyatott 19. századi kórházba, amiről később kiderült, hogy a T4 része volt, és a háború után is kezeltek benne gyerekeket. Nagyon hátborzongató volt, és egy évvel később tömegsírt fedeztek fel a parkolóban és a kórházat körülvevő magánházak kertjében. Szörnyű.”

A háború befejezése után az evangélikus egyház bűntudatot érzett, de ugyanakkor áldozatnak is tekintette magát. 1945. októberében a Németországi Protestáns Egyházak Tanácsa által kiadott történelmi jelentőségű Stuttgarti Bűnvalló Nyilatkozatban a német egyház képviselői mély bűnbánatot tanúsítottak a nemzetiszocialista rezsim idején elkövetett cselekményekért és a nép ellen elkövetett bűnökért, és ezzel megnyitották az utat az ökumenikus párbeszéd felé, hangsúlyozva, hogy az egyháznak is felelőssége van a háborúban történt gonoszságokban, és önkritikát gyakoroltak.

Összegzésképpen elmondható, hogy a nemzetiszocializmus időszaka nem egyszerű erkölcsi képletekben volt értelmezhető: nem pusztán jó és rossz szembenállásáról, hanem alkalmazkodásról, hallgatásról, félreértelmezett engedelmességről és késlekedő bűnbánatról is szólt. A Birodalmi Evangélikus Egyház története jól mutatja, milyen könnyen válhat az egyház a hatalom kiszolgálójává, ha elveszíti prófétai látását és kritikai hangját. A Stuttgarti Bűnvalló Nyilatkozat ezért nemcsak történelmi dokumentum, hanem fájdalmas önvizsgálat eredménye: annak felismerése, hogy a bűn nem csupán az aktív cselekvésben, hanem a mulasztásban és a hallgatásban is jelen van.

Dietrich Bonhoeffer élete és halála ezzel éles kontrasztot alkot. Teológiája nem maradt az elmélet szintjén: hitvallása tettekben vált valósággá. Világosan felismerte, hogy amikor az állam abszolút igényt formál az emberre, akkor a keresztény hit nem maradhat semleges. Bonhoeffer számára az engedelmesség nem a hatalomnak, hanem Istennek szólt – még akkor is, ha ez az életébe került. Áldozata arra emlékeztet, hogy a keresztény hit valódi próbája mindig a konkrét történelmi helyzetben mutatkozik meg.

A 20. század e sötét fejezete így nem lezárt múlt, hanem maradandó intés. A Stuttgarti Nyilatkozat bűnvallása és Bonhoeffer életének áldozata egyaránt arra hívja a 21. század emberét, hogy ne elégedjen meg a semlegesség illúziójával. Mert ahol az igazság elnémul, ott a felelősség nem szűnik meg – és ahol a hit valóban megszólal, ott mindig döntésre kényszerít.

U.i.: Bonhoeffer hatalmas írói munkásságának az ismertetése túlmutatna ennek az írásnak a keretein.