Nagyon izgalmas, de egyidejűleg szomorú a mai témánk, hiszen itt a Kárpát – medencében nehéz találni olyan családokat, olyan embereket, akiket valamilyen formában nem érintett volna az elmúlt száz év szomorú történelme. A mi családunk sem képez kivételt, hiszen egészen a mai napig két országban élünk. Felmenőim megélték az első világháború borzalmait, nagyapám egyik testvére elesett az első világháborúban, Galíciában, az árván maradt gyerekeket és az édesanyjukat a nagyapám támogatta anyagilag, és ő fizette vissza a család adósságát is, ami termőföld vásárlásával keletkezett. Ha ezt nem tette volna, a hitelező a család egész vagyonát, a feleséggel, gyerekekkel együtt vitte volna.

Majd jött a trianoni sokk, egy olyan trauma, amely által okozott lelki sérülések a mai napig nem gyógyultak be. A muraszombati dédszüleim itt ragadtak Magyarországon, akiket a 19. század végén Szombathelyre helyeztek állami szolgálatba. Az ő lányuk, az én nagymamám felesége lett a battyándi lelkésznek, és visszament a szülőföldjére. Battyándot, amit én is szülőfalumnak tekintek, és ahol életem első 16 évét töltöttem, Murántúl túlnyomó részével elcsatolták Magyarországtól. Az én anyai felmenőim, akik kivétel nélkül mind szlovénok, azon belül vendek voltak, tragédiaként élték meg az elcsatolást Magyarországtól. Nagyapámat, aki a szószékről és az általa szerkesztett egyházi folyóirat hasábjain ennek nyomatékkal hangot adott, a helyi hatóságok folyamatosan üldözték, miközben az evangélikus püspök átadta neki a legmagasabb állami kitüntetést, a Szent Száva rendet. Belgrádban ugyanis még azt sem tudták, Murántúl hol van, nem is foglalkoztak azzal, hogy Jugoszláviához csatolták.

Aztán elkezdődött a második világháború. 1941. április 6-án a németek hadüzenet nélkül megtámadták Jugoszláviát. Nagyapám megbízta az egyik fiát, hogy gyűjtsön aláírásokat, azzal a céllal, hogy a németek Murántúlt adják át a magyaroknak, majd táviratot küldött a magyar kormánynak, aminek az lett az eredménye, hogy Murántúlra bevonultak a magyar katonák. Így került Battyándra az édesapám is, akit, hithű evangélikus lévén, első útja a lelkészhez vezetett. Nagyapám, aki nagyon szerette a magyarokat, hiszen Sopronban végezte a klasszikus gimnáziumot és a teológiát is, nagy szeretettel fogadta, és többször meghívta ebédre. Édesanyám is megismerkedett vele, és szerelemre gyúltak egymás iránt. Év végén már össze is házasodtak. Sajnos apámnak a frontra kellett mennie, majd orosz hadifogságba esett. Így a boldogságuk igen rövid életű volt. A háború végén édesanyámat kiutasították Jugoszláviából, mert nem volt hajlandó apámtól elválni. Én a szüleimet 16 éves koromban ismertem meg, amikor nagyapám kívánságára Magyarországra költöztem. Apámmal csak tolmács segítségével tudtam beszélni, mert ő nem tudott szlovénul, én pedig akkor még nem tudtam magyarul.

Édesanyám és a két testvére korán árvaságra jutott, mert 1928-ban meghalt az édesanyjuk, amikor ők 7, 9 és 10 évesek voltak. Miután a murántúli evangélikus egyházat elszakították a magyarországi evangélikus anyaegyháztól, nagyapám azon munkálkodott, hogy dr. Filip Popp zágrábi lelkésszel, Jugoszlávia későbbi első és egyben utolsó püspökével létrehozzák az egységes jugoszláv evangélikus egyházat. Szerkesztette az egyetlen evangélikus folyóiratot az országban, majd az 1939-es zsidótörvény alapján arra kötelezték, hogy több ezer keresztlevél-másolatot állítson ki. Így a gyermekeire nem jutott elég ideje, ezért a két fiát francia, majd német családokhoz adta, akiknél megtanulták a nyelveket is. Édesanyám pedig először Magyarországon, majd Németországban tanult. Az öccsének, aki az aláírásokat gyűjtötte a Murántúlnak Magyarországhoz történő csatolásáért, volt egy barátja, aki röplapokat terjesztett a megszállás ellen, ezért a nagybátyámat letartóztatták, hetekig kínozták, naponta véresre verték. Akkor a magyarok ellen fordult, és illegalitásban a felszabadítási frontnak dolgozott. A kínzások következtében fiatalon meghalt. A bátyját a kocsevjei gimnáziumban beléptették a nemzeti szocialista pártba, majd egyetemista korában a német hadsereg elit alakulatába tolmácsnak. Később a frontra kellett mennie harcolni, majd amerikai fogságba esett, amit embertelen körülmények között élt túl, és ahonnan a svájci Vörös Kereszt hozta haza. Jugoszláviában azonnal letartóztatták, és csak jóval a halála után derült ki, hogy ügynökként tudósította a jugoszláv felszabadítási frontot. Valószínűleg ezért kapott enyhe büntetést, ám érthetetlenül fogadtuk a hírt, hogy soha nem beszélt arról, hogy ő nem volt hazaáruló.

Véleményem szerint is szükség van arra, hogy a családtörténeteket a közoktatásban a történelemoktatás részévé tegyük, hiszen a történelem a családok történeteiből tevődik össze, a családokban pedig, mint cseppben a tenger, benne van az egész történelem. Konkrét sorsokon keresztül tudjuk a gyermekek lelkivilágát megszólítani, és megértetni velük azt, hogy a háború a legnagyobb bűntett, amit ember ember ellen, nemzet nemzet ellen elkövethet.

A második világháború a battyándi lelkészlakon is átvonult. Először a magyarok vonultak be, apám szerint ők védték Battyándot. Később, amikor a németek megszállták Magyarországot, a lelkészlakba német generálisok költöztek. Micsoda gyűlölettel gondoltunk mindig a német megszállókra, pedig ők sem akartak háborút, legalábbis sokan voltak, akik nem. Az egyik generális, akinek a felesége és a gyermekei meghaltak a háborúban, édesanyámat el akarta venni feleségül, mert szerinte az apám nem fog visszatérni a frontról. Egyfolytában a békéről álmodozott, szép terveket szövögetett. Hogy mi lett a sorsa, nem tudjuk, mert két héttel a háború befejezése előtt fontos megbízással Braunau am Inn-be rendelték, Adolf Hitler szülővárosába. Aztán jött az utolsó fejezet. Édesanyám öccse a Mura folyónál várta a szovjet hadsereget, amelyik egy pontom hídon kelt át a folyón, és a battyándi lelkészlakba vezette Tolbuhin marsallt és a kíséretét, akik két napot töltöttek el ott.

Nekem egész életemben honvágyam volt. Még ma is. Ha lelki békére vágyom, akkor beülök a kocsiba, és nem egészen száz kilométer megtétele után már ott vagyok. De már nem találom meg az egykori otthonom melegét, csak idegen emberek udvariasságból marasztalnak rövid látogatásra. Egyedül vagyok. Elhagytam életem nagy szerelmét, mert olyan korban voltam fiatal, amikor csak úgy lehetett volna visszamenni a szülőföldemre, ha házasságot kötök egy szlovén férfival. Nem egyszer volt meg ennek a lehetősége, mégsem tudtam ezt megtenni, mert már Magyarországhoz is erősen kötődtem. Nem tudtam volna elhagyni. Arra viszont büszke vagyok, hogy a két ország közötti kapcsolatok kiépítésének az első lépéseit én is megtettem. Ezt a feladatot még ma is missziónak tekintem. Megtanultam, hogy nincs jó és rossz nemzet, csak jó és kevésbé jó emberek vannak. A mai fiataloknak már nincs közvetlen tapasztalata a háború borzalmaival kapcsolatban, ezért sajnos vannak olyanok, akik romantikát látnak benne, akik a békés életünket unalmasnak találják. Elborzadva hallgattam fiatal tanítványaimnak ezen nézeteit. Ezért tegyünk meg mindent, hogy lássanak tisztán, ismerjék meg azokat a tragédiákat, amik az első puskalövést követhetik.

[A szerzőnek a 2024. júniusi Charta esthez emailben küldött hozzászólása]