GYÁSZFELDOLGOZÁS ÉS MURÁNTÚLI HAGYOMÁNY

Epikurosz ókori görög filozófus szerint: „Amikor mi vagyunk, a halál nincsen, s amikor a halál megérkezik, mi már nem vagyunk.”

A haláltól tehát nem kellene félnünk, csupán az azt megelőző fizikai szenvedéstől, a betegségtől, amelyet életünk során különböző formákban már sokszor átéltünk és túléltünk. Akkor mégis mi az oka annak, hogy szeretnénk elodázni a múlást, és kitolni azt minél későbbre, az emberi élet végső határáig? Talán az, hogy minél hosszabb élet adatik meg nekünk, annál jobban megismerjük, milyen szép is Istennek ez a tökéletes teremtése, amelynek részesei lehetünk. Milyen tökéletes szépség tárul elénk egy nyíló rózsában, és hogyan szorítja háttérbe a legnagyobb zeneszerzők alkotásait is a madarak varázslatos éneke. Goethe drámájában a polihisztor Faust is élete alkonyán találta meg a boldogságot, és így kérlelte a pillanatot: „Maradj még egy kicsit, hisz oly gyönyörű vagy!”

Ebbe a gyönyörűségbe, amit életnek nevezünk – és amit az élőlények közül egyedüliként a végesség tudatában élünk le –, drámai módon hasít bele a valóság. Miközben a saját jövőbeli, fizikai megsemmisülésünket képtelenek vagyunk valójában átérezni, a szeretteink elvesztése gyógyíthatatlan sebeket ejt a lelkünkön.

Érdekes az a felemás érzés, amely egy számunkra kedves ember elvesztésekor hatalmasodik el rajtunk: miközben siratjuk, borzongunk is a látványától. Van, aki azért idegenkedik a halottól, mert benne biológiai veszélyforrást azonosít, és fél a fertőzésektől; mások borzongása mögött azonban mélyebb, pszichológiai okok húzódnak meg.

A halott ember látványa azért ijesztő, mert bár megőrzi korábbi önmagát, éppen a tudat, a hozzánk való megszokott viszonyulás veszett el belőle. Pontosan az hiányzik, amit ő addig számunkra jelentett. Saját testi mivoltában vált idegen lénnyé, ez pedig a közönséges halandó számára félelmetes, megfoghatatlan és ismeretlen. Képtelenek vagyunk a tudatunk értékrendjében elhelyezni a kérdést: mi látjuk őt, de vajon ő lát-e minket? Olyan, mint volt, mégis idegen – és minden, ami ismeretlen, szorongást kelt bennünk.

A lélek hiánya hatalmas feszültséget teremt az „ismerős ismeretlen” látványában: folyamatosan keresnénk a kontaktust, ám a válasz elmarad. Aki eddig érző, cselekvő, szeretett hozzátartozónk volt, egyetlen pillanat alatt a tárgyi világ részévé vált, miközben megőrizte korábbi, élő formáját. Erre a tényre a racionális tudatunk talán talál magyarázatot, de a belső érzelemvilágunk ebben a dimenzióban már nem tud eligazodni.

Az elmúlt évszázadban a halálhoz való viszonyunk alaposan megváltozott. Ma a halottat azonnal elszállíttatjuk a kórházba vagy a ravatalozóba, régen viszont otthon tartották, ameddig csak lehetséges volt. Érdekes, hogy a vendek még ma is másképpen viszonyulnak a halottakhoz, mint a magyarok többsége: sokan most is háznál tartják az elhunytat a temetésig, amit modern, átlátszó fedelű hűtőkoporsókkal oldanak meg.

Bár ennek a szokásnak az előnye számomra érthetetlen – hiszen édesanyámat rajongásig szerettem, mégsem lettem volna képes a holttestével órákat egy szobában tölteni –, el kell fogadnunk, hogy ebben a vonatkozásban is különbözünk. Lélektani szempontból valóban kétféle alapvető beállítottság létezik a halott testhez való viszonyulásban. A pszichológia a gyászfeldolgozás és a szorongáskezelés alapján két nagy csoportra osztja az embereket: a distantrális (eltávolító) és a kontinuális (megtartó) típusokra.

Az „eltávolító” típus, amelyhez magamat is sorolom, a szeretetet az élő emberhez, a lélekhez és a kommunikációhoz kapcsolja. Amikor a lélek eltávozott, a test számomra már nem az édesanyám, hanem egy ijesztő, üres idegen lény a saját képmásában. A holttest látványa számomra traumatikus, amely hátráltatná a belső, szép emlékek megőrzését. Az elengedéshez a test fizikai távollétére van szükségem. Az egymás mellett élés a halottal félelmetes lenne, egyfajta lassú halálként élném meg. Ha a tragédia megtörtént, azonnal a túlélési technikákat keresem, hogy a fellépő sokkos állapotot közömbösítsem, és a nélküle következő életet tervezzem.

Ez nem érzéketlenség, éppen ellenkezőleg: a fájdalom nálam olyan hatalmas és elviselhetetlen, hogy az agyam a túlélés érdekében azonnal a jövő felé fordul. Mivel nem a halott test látványával „szennyeztem be” az emlékeimet, édesanyám az élő valójában maradt meg bennem. Évtizedek múltán is pontosan ugyanazt a tiszta, szívszorító fájdalmat érzem, mert az emlékem sértetlen és valóságos. Együtt élek a hiánnyal; a gyász nálam nem múlik el, csak az életem épül köré. Az én védekező mechanizmusom kiterjed arra is, hogy nem akarok foglalkozni a múlandósággal – ez a kegyes önámítás életben tartja édesanyámat a gondolataimban, így a szeretet sem kopik meg.

Ezzel szemben a „megtartó” típus – amelyhez a szlovéniai vend hagyományokat ápolók nagy része is tartozik – egészen másképp működik lelkileg. Számukra a test még halottan is a szeretett személy közvetlen jelenlétét jelenti. Nekik a hirtelen elszakítás okozna elviselhetetlen sokkot; szükségük van a hűtőkoporsó nyújtotta órákra vagy napokra, hogy a szemük fokozatosan hozzászokjon a mozdulatlansághoz. Az, hogy egy szobában vannak a halottal, nem borzongást kelt bennük, hanem megnyugvást ad: még egyszer, utoljára vigyázhatnak rá, „elkísérhetik” a küszöbig. Van idejük átalakítani a kapcsolatot „élőből” „halottá” a megszokott környezetükben.

Náluk az idő múlása valóban tompítja a fájdalmat, de ezzel együtt az emlékek élessége is kopik. Ahogy telnek az évek, az arcok elmosódnak, a részletek ködbe vesznek. Ők a felejtés által gyógyulnak meg: a fájdalom intenzitása náluk csökken, de cserébe az emlék tűpontossága is elvész.

Véleményem szerint nincs jó vagy rossz út. Az, hogy én nem tudtam volna órákat tölteni édesanyám holttestével, nem a szeretet hiánya, hanem a pszichés védekező mechanizmusom működése: én az élő édesanyámat akartam megőrizni az emlékezetemben, nem a halottat. Képes vagyok belépni a saját emlékeim gazdag tárházába, újraélni a boldog pillanatokat, majd a könnyeimen keresztül kiengedni a felgyülemlett feszültséget.

Amit csinálok, az nem a múltban ragadás, hanem az elhunyt jelenvalóvá tétele a mindennapjaimban. Édesanyám és az elveszített hozzátartozóim nem a múlt lezárt fejezetei, hanem a jelenem építőkövei. Benne vannak a döntéseimben, az értékeimben és a mindennapi belső világomban. A legmagasabb szintű belső hűségből ered, hogy a múlt értékes perceit szentként őrzöm és látogatom meg újra meg újra a gondolataimban. Nem akarok felejteni, mert a felejtés számomra az ő egykori létezésük elhalványítását jelentené.

Ezzel a hozzáállással a szeretteim valójában sosem hagytak el teljesen, hiszen az életem szerves részévé váltak.

A mai ifjú generáció egyre kevesebb időt tölt a szüleivel, mert a felnőttek folyton dolgoznak, és az anyagi javakat hajszolják. Sokan már nem azért dolgoznak, hogy normálisan éljenek, hanem azért élnek, hogy hatalmas vagyont szerezzenek, amelyet aztán képtelenek élvezni. Maga a vagyonszerzés válik az egyetlen céljukká és élvezetükké. Gyermekeik így nem velük élnek, hanem csupán mellettük, egy párhuzamos valóságban.

Régen, amíg a kommunikáció nem volt gépesítve vagy elektronizálva, a gyermekek minden lényeges információt a szüleiktől kaptak. Velük töltötték a szabadidejüket, és érdekelte őket a régmúlt idők teljes vertikuma. Ma mindent sokkal érdekesebben, feldolgozva és programozva találnak meg az interneten – igaz, személytelenül, de olyan technikai bravúrokkal illusztrálva, amelyekkel a szóbeli hagyomány, az oral history már nem tud lépést tartani. Emiatt a felmenőikkel nincs meg az a mély lelki közösség, amelynek következtében a fiatalok igényelnék az emlékek átadását. Az őket követő generációnak pedig talán már nem is lesz mit továbbadnia, hiszen helyettünk és nélkülünk a mesterséges intelligencia (AI) majd mindent megold. Nem lesznek közös élmények, mert közénk állnak a gépek.

A technológiai robbanás és a fogyasztói társadalom szétrobbantotta a generációk közötti természetes hidat, ami egyenes út egy civilizációs válság felé. Az algoritmusok sokkal színesebb, gyorsabb és ingergazdagabb világot kínálnak a gyermekeknek. A gép nem fáradt, nem ideges, és mindig elérhető – így a fiatalok érzelmi kötődése és figyelme a szülő helyett a kijelző felé fordul. A gép ugyan átadja az információt, de hiányzik belőle a szeretet és a bölcsesség. Mivel a technológia közénk áll, a családi emlékezet már nem öröklődik automatikusan. Ha nincsenek közös élmények, nincs közös múlt sem; ha pedig nincs közös múlt, a gyász és az emlékezés kultúrája is végleg kiüresedik.

Ám ez az állapot ma még nem visszafordíthatatlan. Az élet ugyan ebbe az irányba halad, de nem kell, hogy ez töltse ki a nap huszonnégy óráját. Ahogyan találunk időt a testkultúrára és a sportra, hogy fejlesszük az izmainkat, úgy találhatunk – ha akarunk – időt a kapcsolataink elmélyítésére is. Időt arra, hogy megismerjük a múltunkat, tudjuk, honnan indultunk, és ezáltal tervezzük a jövőnket, hogy az életünk ne váljon céltalanná. Élnünk kell a jelent ezen ismeretek birtokában: élvezni, emlékezni és tervezni.

Ha nincs saját elképzelésünk és saját akaratunk, akkor könnyen irányíthatóvá válunk, és a gépek átvehetik az ellenőrzést felettünk. De ha tudjuk, hol vannak a gyökereink, mit szeretnénk elérni, ha sokoldalúan képzettek vagyunk, és mindent elemző kritikával fogadunk, akkor ez a folyamat mederben tartható. Ha megvannak a mély gyökerek, a sokoldalú műveltség és az elemző kritika, akkor a gép megmarad annak, ami: egy hasznos eszköznek, nem pedig az életünk urának. Ez a fajta belső tartás és szellemi függetlenség a legfőbb pajzsunk a modern elidegenedéssel szemben. Amíg vannak emberek, akik így gondolkodnak, a folyamat igenis kontrollálható.

A legfontosabb szellemi hagyaték, amelyet a felmenőimtől kaptam, a becsületesség, mások tisztelete és szeretete, a tudás folyamatos bővítése, az emlékek életben tartása, valamint az éntudatom értékrendjének állandó tökéletesítése. Ha az ember ezt az értékrendet megőrzi, a mindennapjaiban aktívan gyakorolja és finomítja, azzal teszi a legnagyobb tisztelgést a felmenői emléke előtt. Amíg ezek az elvek vezetnek bennünket, a gyökereink szilárdak maradnak, az életünk pedig mindig céltudatos és tartalmas lesz.

Ahhoz, hogy megértsük, honnan ered ez a mély lelkiség és a halott testhez való sajátos, megtartó viszonyulás, vissza kell tekintenünk a gyökerekhez, a Murántúl múlt századi rítusaihoz.

A halottat a régi szláv szokás szerint készítették fel utolsó útjára. Ennek a rítusnak megvoltak a maguk íratlan szabályai, amelyek ősidők óta apáról fiúra szálltak, és betartásuk éppen olyan természetes volt, mint a magyaroknál a húsvéti locsolkodás. Amikor számítani lehetett arra, hogy valaki hamarosan meghal, a falusiak egymás után eljöttek a beteg ágyához, hogy megnyugtassák: az ellenük elkövetett vétkeit már régen megbocsátották neki. Így próbáltak könnyíteni a lelkén, miközben vívta élete utolsó harcát. Aztán megszólalt a harangszó, amely a férfiakat kettő, a nőket egy megszakítással, a gyermekeket pedig megszakítás nélkül búcsúztatta. Amikor a halottat kiharangozták, megjelentek a háznál azok a falubeli személyek, akik felkészítették őt az utolsó útjára, a házban lakóknak ugyanis a halotthoz nem is volt szabad hozzányúlniuk.

Elsőként levették az elhunyt szobájának ajtaját, és a helyére fekete drapériát akasztottak. Magát az ajtót két székre helyezték, és azon ravatalozták fel a halottat, mégpedig lábbal a kijárat felé. Először lemosták a testet, de nemcsak higiéniai okokból, hanem azért is, mert a hiedelem szerint így később nem járt haza mosakodni. Ezután felöltöztették a legszebb ruhájába. A nőket többnyire a menyasszonyi ruhájukba öltöztették fel. Elrendezték a hajukat, levágták a körmüket, a kezüket pedig imára kulcsolták, és általában egy kis keresztet tettek bele. A ravatal két oldalára egy-egy széket állítottak, azokra pedig egy-egy gyertyát helyeztek. A bútorokat kivitték a szobából, és padokat állítottak be a helyükre, hogy a részvétnyilvánítóknak legyen hova leülniük. Mivel csak egy dolog volt biztos az életben – a halál, amely előbb-utóbb minden ház ajtaján kopogtat –, erre előre felkészültek. Minden asszony hozott a házasságba két gyertyatartót, szemfedelet és halotti leplet; ez egyszerűen hozzátartozott a stafírunghoz. Amíg az erre hívatott személyek a halottat elrendezték, a falu asztalosa már ácsolta is a koporsót.

Este, amikor az emberek hazatértek a mezőről, egymás után betértek elbúcsúzni az elhunyttól. Sokan az éjszakai virrasztásra is ottmaradtak. A virrasztást a hiedelem szerint azért tartották, nehogy a halott az éjszaka leple alatt megszökjön a saját temetése elől. Az órát ilyenkor megállították, hogy az elhunyt ne bajlódjon azzal, hány óra és hány perc van még hátra addig, amíg végleg el kell hagynia az otthonát. Letakarták a tükröket, és kinyitották az ablakokat, hogy a lélek akadálytalanul távozhasson. A virrasztókat a háziak régi szokás szerint pálinkával és fehér kenyérrel kínálták. A fehér kenyér akkoriban még ritkaság volt, csak kivételes alkalmakkor sütötték. Először halotti énekeket énekeltek, majd régi történeteket meséltek, és különböző játékokat játszottak. Ahogyan fogyott a pálinka, úgy emelkedett a hangulat. A cél ugyanis az volt, hogy a halott az otthon töltött utolsó óráit ne szomorkodva, hanem jókedvű közösségben töltse.

Másnap, késő délután tartották meg a temetést. Rengeteg falubeli gyülekezett az udvaron. Amikor megérkezett a lelkész, a koporsónak már kint kellett lennie. Mielőtt azonban kivitték volna, a koporsót körbevitték a ház minden helyiségében, hogy az elhunyt méltóképpen elbúcsúzhasson eddigi otthonától. Ezalatt a halotti állványt a kereszttel és a gyertyatartókkal felállították az udvaron, ahol megkezdődött a szertartás. A lelkész elmondta az imát, majd ismertette az elhunyt életének főbb szakaszait. Ezt követte a hozzátartozóktól, rokonoktól, ismerősöktől és a falubeliektől való búcsúztatás. Ezután egy halotti ének következett, amelyet a kántor énekelt el a dalárdájával. A szertartás végén a temetési menet megindult a temető felé. Ha a temető közel volt, a koporsót nem rakták szekérre, hanem négyen a vállukon vitték. Előttük haladt a keresztvivő, mögöttük a pap és a közeli rokonság, majd a gyülekezet, miközben a halottért ismét megszólaltak a templom harangjai.

Ezek a régi, közösségi rítusok nemcsak a búcsúzást segítették, hanem évszázadokon át biztos alapot adtak az élőknek ahhoz, hogy a halál elkerülhetetlen valóságában is megőrizzék emberségüket, méltóságukat és egymás iránti felelősségüket.