Nem, a kövek valóban nem hallgatnak. A briliáns, a rubin….minden szónál szebben mondják el a legnemesebb érzelmeket, ám vannak kövek, amelyek fájdalomról mesélnek. Ők sem arról álmodtak, hogy valamikor majd az idők végezetéig egy szomorú sír fölött fognak állni, vagy egy végzetes esemény sebeit újra felszaggatni. Hogy miről mesélnek? Ezt csak azok az emberek tudhatják meg, akiknek valamikor nagy fájdalmat kellett átélniük, valamint a jószívű emberek, és azok a kis madarak, amelyek olykor rájuk szállnak, és eldalolják a szívhez szóló dalaikat.

Egy kőbe vésett fájdalom, Tóth Dávid lenyűgöző alkotása, amely ezen az ünnepen, a száz évvel ezelőtti összetartozást hivatott újra feléleszteni a lelkünkben, és amely minden szónál kifejezőbben kelti életre azt a kétségbeesést, amit a hazájukat hőn szerető emberek a száz sebből vérző megcsonkított hazájukra gondolva, éreznek. Isten egy országnak teremtette a szép, soknemzetiségű Magyarországot. Ám a hataloméhes, pöffeszkedő, magukat félistennek képzelő harácsoló hatalmak meghúzták az új határokat, semmibe véve az ország ezeréves múltját, semmibe véve elődeinknek a verejtékes munkáját, a természeti és építészeti kincseit. Állunk döbbenten és szótlanul a Kárpát medencét egykor szinte teljesen kitöltő hazánk, sokszor és sokak által elátkozott, évtizedekig a fiatalok előtt elrejtett térképe előtt, mint ahogyan állnak a temetőben egy évforduló kapcsán egy kedves felmenőre emlékezvén a kései utódok.  A gyász újra fellángol a szívünkben, megbénítja gondolatainkat, a tehetetlen fájdalom pedig a szívünket. De ezt a népet nem lehet elpusztítani. Szilárdan állta mindig a történelem viharait, a nagy sorstragédiái ellenére mindig újra és újra talpra állt. Bízott Istenben, bízott abban, hogy „az ember nem választhatja szét azt, amit Isten eggyé tett.” (Márk 10:9) Mindig utat mutatott neki a remény, mert tudta, hogy az ember alkotta határok csak ideiglenesek lehetnek. A vasfüggöny és a szigorúan őrzött határok évtizedekig elválasztották a gyermeket az anyától, a testvért a testvértől, és a barátokat is egymástól. Azonban elválasztani csak fizikailag tudták őket a határok, lelkileg soha. Ez az összetartozás érzete az az erő, ami segített a magyaroknak, bárhova is sodorta őket a történelem, túlélni a végzetes tragédiákat.

Ezen a jeles napon fogjuk meg gondolatban azokat a kezeket, amelyek felénk nyúlnak, de próbáljuk elérni azokat a kezeket is, amelyek már elfordultak tőlünk. Vannak bizony ilyenek is. Vannak országok, amelyeknek a vezetői, jól tudván azt, hogy egy gyermekre 10-12 éves koráig lehet legerősebben hatni, megtesznek mindent annak érdekében, még történelemtorzítással is, hogy a gyermek elveszítse nemzeti identitástudatát. Ezt azért teszik, mert félnek. Jogosan félnek, hiszen tudják, hogy tartoznak, köszönettel tartoznak mindenért, ami az ölükbe hullt, és a lelkük mélyén ott lapul a számonkéréstől való rettegés. Egy általános iskolás tanítványomnak, aki itt volt nálam, megemlítettem, miről fogok írni. Azonnal mesélni kezdett. Elmondta, hogy az osztályuk is pályázott a „Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek” c. programra, amelynek a célja a Magyarország határain kívül rekedt magyarság megismerése és a magyarországi és a külhoni magyar fiatalok közti kapcsolatok kialakítása, illetve erősítése. Több mint két hónapig készültek erre a találkozóra, versekkel, énekekkel, a magyarországi állapotok, iskolájuk bemutatásával, társasjátékokkal, vetélkedőkkel, amikre még nyereménytárgyakat is vittek magukkal. A nap folyamán elhozta megmutatni azt a színes, fényes műnyomó papíron készült keménykötésű albumot is, amit nagy példányszámban ajándékként vittek az ottani iskola magyar kortársainak. A nagy lelkesedés egy határtalan csalódásba torkollott. Az egész iskolából összesen 25 diák jött el az első- és egyben utolsó rendezvényükre, akik a legnagyobb közömbösséggel fogadták őket egy elkülönült csoportba verődve, semmi érdeklődést, semmi figyelmet sem szentelve nekik. Egy óra múlva már az utolsó diák is elment, ők pedig a saját tanáraikkal töltötték el a pályázaton nyert négy napot városnézéssel, múzeumlátogatásokkal, hosszú sétákkal és egy szomorú elhatározással, hogy ez volt az utolsó….

Most én is magyar vagyok, anélkül, hogy feladnám szlovén identitásomat. Magyar volt a lelkész nagyapám is, akinek az ereiben csak szláv vér folyt, hiszen az egyik őse a népvándorlás korabeli, ma vitatott „vend” elnevezésű néptörzs fejedelme volt egy ljubljanai családfakutatás szerint. Több más nyelv mellett a magyar nyelvet igényes anyanyelvi szinten sajátította el a soproni líceumi, majd az evangélikus teológiai tanulmányai során, és később a magyar irodalom egy-egy gyöngyszemét az általa szerkesztett egyházi folyóirat kiadásából képződött nyereségből megjelentette vend nyelvű fordításban, t.k. Toldi estéjét. A magyarokat annyira szerette, hogy a nagymamával együtt megsiratták a szerbek bevonulását Murántúlra. Miroslav Kokolj könyvében olvastam, hogy a határkijelölő bizottságot egy nagy tömegdemonstrációval fel akarták tartóztatni, amelynek egyik szervezője a nagyapám volt. Ez már tulajdonképpen egy elkeseredett, teljesen reménytelen utolsó szalmaszál volt. Amellett, hogy a híveket a szószékről az új állam iránti lojalitásra buzdította, a murántúli Battyándot, ahol egyetlen egy magyar család sem élt, az állandóan utána áskálódó titkos rendőrség „Murántúl legmagyarabb falujának” nevezte, őt pedig az államhatalomra nézve rendkívül veszélyes embernek.

Valószínűleg nagyapám hatására, én is egész életemben missziónak tekintettem a szlovén és a magyar nép közötti barátság ápolását, irodalmának a közvetítését mindkét nyelvre, és büszke vagyok arra, hogy együtt tehettem meg ezen az úton az általam nagyra becsült akkori vezetőkkel együtt a még gúzsba kötött első lépéseket.