[A magyar-jugoszláv viszony sok fájdalommal és sok reménnyel teli. Horthyék Belgrád révén próbálták feltörni a kisantant szorítását, nem is sikertelenül,  majd mindent tönkre tettek a „hideg napok” és a bosszúból végrehajtott népirtás. Utána Moszkva hol nehezítette, hol könnyítette a kapcsolatok ápolását. Az alábbi cikk a hatvanas évek próbálkozásaihoz ad fontos adalékot. S. L.]

JUGOSZLÁVIÁVAL FOLYTATOTT EGYÜTTMŰKÖDÉSÜNK ELSŐ LÉPÉSEI

Hosszú éveken, évtizedeken át szigorúan őrzött határ választott el bennünket egymástól, így a hozzátartozók, ismerősök csak levelezés útján tarthatták egymással a kapcsolatot. Mint mondani szoktuk, minden rosszban van valami jó is. Ebben a helyzetben az egyetlen pozitívum az volt, hogy sok mindent megőriztünk az utókornak, olyan apró, lényegtelennek tűnő eseményeket is, amik minden bizonnyal a feledés homályába merültek volna. Ezek az események nemcsak egy család életében voltak fontosak, mert a „nagy” történelem végső soron a családok életében kel életre.

Megboldogult édesanyámnak Gótfalvai Guoth Endrénének, született Luthar-Kühar Marija Magdalenának gondolatban köszönetet mondok azért a sok információért, amiket a leveleiből és a magánfeljegyzéseiből ismerhettem meg. Ezek nagy része családunk történetéhez kapcsolódik, de sok olyan feljegyzését, dokumentumot is megőriztem, ami ezen túlmutat.

Tolmácsként éveken, évtizedeken át, rekompenzáció nélkül, részt vett a két ország, Jugoszlávia és Magyarország kölcsönös kapcsolatainak gondozásában. Az első levél Mariborból érkezett, melyben meghívták dr. Gonda György Vas Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnökét Mariborba, első hivatalos látogatásra. Az elnök úr a levél fordítására édesanyámat kérte meg. A válaszlevelében az állt, hogy sajnos a meghívásnak nem tud eleget tenni, mert érettségi találkozójával ütközik. Édesanyám azt mondta neki, hogy ne várja tőle, hogy ezt a levelet lefordítsa. Érettségi találkozója máskor is lesz majd, de nem biztos, hogy még egyszer meghívják Mariborba. Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Igazat adott édesanyámnak, elfogadta a meghívást, és attól kezdve ő volt a szlovén tolmácsa. Részlet édesanyám egyik feljegyzéséből:

„Manapság természetes, hogy a két ország közötti együttműködés gyakorlatilag problémamentes. Az idősebb emberek azonban még emlékeznek arra, hogy nehéz utat kellett bejárnunk, hogy a szigorúan őrzött határok évtizedekig elválasztottak bennünket a rokonainktól és barátainktól, hogy nem mertünk beszélni azokról, akik a határokon túl maradtak. Emlékezhetnek arra, hogy 1956-ban, közvetlenül a forradalom kitörése előtt, amikor az első magyar állampolgárokat engedték Jugoszláviába utazni, csak egy lehetőségük volt átlépni a határon, mégpedig Szabadkánál, és így két napig tartott az utazás vonattal, bár légvonalban ez a távolság száz kilométernél alig volt több.

Érdekes megjegyezni, hogy az első hivatalos együttműködést a vízgazdálkodás területén kezdeményezték, mivel a folyók nem tartják tiszteletben az adminisztratív határokat, és természetes törvényeik szerint viselkednek. Mivel a megyénkben nem volt hivatalos határátkelőhely, a folyók szabályozásával kapcsolatos első megbeszélések a mai Hodoš-Bajánsenye határátkelőhelyen, közvetlenül a határvonalon folytak, erős határőrségi felügyelet alatt, ahol a tárgyalófelek mindegyike a saját oldalán helyezkedett el. Ha jól emlékszem, ez 1959-ben volt. Emlékezzünk azokra az emberekre a határ mindkét oldalán, az akkori vezetőkre, akik előre tekintő gondolkodásuk lévén hozzájárultak a „Trianoni jég” megolvadásához a nemzeteink között.

A mai értelemben történő együttműködés 1964. április 8-án kezdődött, Vas megyében, amikor megérkezett az első hivatalos levél Jugoszláviából, Mariborból, a Kulturális Tanács elnökétől. Ebben a levélben az elnök úr baráti kapcsolatok létesítését javasolta a maribori régió és Vas megye kulturális munkatársai között, valamint a vezető kulturális szereplők kölcsönös látogatásának a megszervezését. Egyebek mellett azt javasolták, hogy a vezető kulturális szereplők, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között újonnan indított kulturális együttműködés alapján vizsgálják meg a határmenti kulturális intézmények, kulturális vezetőik együttműködési lehetőségeit, szervezzék meg kölcsönös találkozásukat, és közösen járuljanak hozzá a két szomszédos határrégió baráti kapcsolatának elmélyítéséhez. Azt javasolták, hogy az együttműködés keretében emlékezzenek meg a két nép fiáról, Dr. August Pavel/Pável Ágoston nyelvészről.
1964. május 13-án Vas Megye Végrehajtó Tanácsának elnöke válaszában kijelentette, hogy egyetért a megye vezető kulturális szereplőinek a kölcsönös látogatására tett javaslattal. Döntését azzal indokolta, hogy megyénkben vannak olyan falvak, amelyeknek a lakossága szlovénul beszél, Maribor Önkormányzata területén pedig magyar kisebbség él. A végrehajtó tanács elnöke a látogatás időpontjára és a költségek viselésére vonatkozó konkrét javaslatot kért.

1964. június 12-én egy második levél érkezett Mariborból, amelyben azt javasolták, hogy július első felében egy 3-4 tagú küldöttség látogasson Szombathelyre, a mi képviselőink pedig szeptemberben utazzanak Mariborba. Azt javasolták, hogy a látogatás költségeit mindig a fogadó fél viselje. Ami a programot illeti, a tárgyalásokon kívül szeretnének ellátogatni néhány kulturális intézménybe, valamint Vas megye néhány szlovénok lakta településére.
1964. július 2-án a megye kulturális osztályának vezetője felkérte a Kulturális Minisztérium Kulturális Főosztályát, hogy tegye lehetővé a kétoldalú kölcsönös látogatást. Ugyanezen a napon felkérte az Oktatási és Kulturális Minisztérium pénzügyi osztályát, hogy engedélyezze a jugoszláv kulturális küldöttség háromnapos látogatás költségeinek a posztgraduális oktatói alapból történő fedezését, mivel a Végrehajtó Tanácsnak nem volt elegendő pénze a jugoszláv delegáció látogatási költségeinek fedezésére…” (Akkoriban édesanyám volt a pedagógusok megyei posztgraduális képzésének a szakfelügyelője. Valószínűleg ő találta ki ezt a finanszírozási megoldást.)