Nekünk itt Közép-Európában döntő szerepet kell vállalnunk a keleten és nyugaton, délen és északon élő népek politikai, gazdasági és kulturális együttműködésének és közös célkitűzések megvalósításában, nemcsak a földrajzi fekvésünk miatt, hanem azért is, mert a népünk tragikus sorsa bizonyítja azt, hova vezet a viszálykodás. Csak akkor van esélyünk a túlélésre, ha összefogunk, ha a múlt sérelmeire fátylat borítunk, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy mindnyájan egy hajóban evezünk, és egy megosztó politika áldozatai voltunk a múltban. Az egyes országok népei közötti általános megbékélést könnyebb elérni, mint a megbékélést az egyes emberek között, amikor tudjuk, hogy kik ölték meg a közeli hozzátartozóinkat, mert ez a tudat fájdalmas teherként nyomja a lelkünket, és generációról generációra öröklődik a belénk vésődött gyűlölet. Ezt egyszer véglegesen le kell zárni, hiszen egyikünk sem felelős a felmenői tetteiért, sőt elképzelhető az is, hogy ők sem szabad akaratból vétkeztek ellenünk, hanem a körülmények kényszerítették őket erre. Attól, aki igazságtalanul bántott bennünket, várjuk a bocsánatkérést, ahelyett, hogy megtennénk az első lépést, és mi nyújtanánk a béke jobbját az ellenünk vétkezőknek. Ha a másikat valamilyen nagy sorscsapás ér, könnyebben meg tudunk bocsátani, mert úgy érezzük, hogy az ellenünk elkövetett bűneiért ezáltal megbűnhődött. De akkor is meg kell tudnunk bocsátani, ha ilyesmi nem történik meg. Tisztában vagyunk vele, hogy nehéz megbocsátani, mégis meg kell tennünk, nemcsak a megbékélés miatt, hanem azért is, mert lélekben megszabadulunk egy nehéz teher bilincsétől, visszanyerjük lelki egyensúlyunkat és szabaddá válunk. Miénk lesz a győzelem. Az ember akkor a legnagyobb, amikor feladja azt a tudatát, hogy neki igaza van, jelképesen letérdel, és megbocsát, tudván azt, hogy ő maga is tökéletlen, ő maga is számtalanszor megbántott másokat. A jelenlévő történészeknek is van még feladata, mégpedig a népek történelmének a kölcsönös, objektív tényeken alapuló megismertetése, hogy ne álljon közénk, ne álljon a béke útjába egy pillanatra sem a rosszul értelmezett önző hazafiasság, csupán a hazaszeretet és más népek tisztelete vezéreljen bennünket, hiszen soha nem az egyszerű nép fog fegyvert saját akaratából a másik nép ellen.

Egyre több háború dúl nemcsak a világ távoli részein, hanem itt a közvetlen szomszédságunkban is. Úgy tűnik, nem tanultunk a történelem sötét korszakaiból, hibáiból, borzalmaiból. Ezért még ma is aktuális Joszip Sztritar szlovén költőnek több mint száz évvel ezelőtt írt verse, amit lefordítottam magyarra:

„Nemzetemnek”

Véres csatákban küzdő népek,
Karddal osztják fel a drága földet,
Ólommal írják a szabályokat
A keserű bilincsbe vert árva népnek.
Véres babérokat termő,
Özvegyi könnyek áztatta dicsőséget
Testvér a testvére vérével
Írja be az emberiség történetébe.

Nem hallatod a hangod nemzetem,
Ott, ahol a sorsodról döntenek,
A háromszínű zászlód sem lobog
A csatamezején a véres ütközetnek.
Mikor vezeted majd büszkén népedet,
Egy dicsőséges szebb jövőbe?
Mely idegen hatalom bilincsében
Sóvárog emberhez méltó életre.

Lásd! Bármerre tekint is a szem,
Csak bosszú után sóvárog a jogtalan,
Az erős testvér elnyomja a gyengét
Gyalázza az emberiség nagyobb felét.
Mindenhol csak viszály, gyűlölet és harc,
Sötét burokban a szent igazság,
A viszály elmúlását várja némán,
S a testvéri szeretet fényes csillagát.

Hát nem látod imádott nemzetem,
Hogy a gyűlölet elfojtja a szellemet?
S a testvéreink, kikért szívünk dobog,
Így nem lesznek soha többé boldogok?
Teremts békét a szembenállók között,
Hozd el nekik a szent testvéri közösséget,
S tiéd lesz a győzelem dicsősége.
Gyerünk nemzetem,
A győzelmes zászlóval előre!

Győzedelmeskedjék végre „a béke – az értelem mesterműve!” (Immanuel Kant).