Egyszer döntenünk kell arról is, hogy a magyar anyanyelvűek kultúráját, vagy a Magyarországon élő emberek kultúráját őriz a Nemzeti Múzeum. Mert a kettő nem ugyanaz. Hazánkfia lehet szász, szlovák, román, ruszin, szerb, horvát, nem folytatom. Ma már nem közös a haza, de ettől még lehet közös a jövő.
1841-ben Budán jelent meg Ponori Thewrewk József „Katholicismus és Protestantismus” című, legkevésbé sem ökumenikus műve. Nem vállalkozom a könyv ismertetésre, egyébként archaikus nyelve miatt is nehéz, bár érdekes olvasmány. Gondolatvilága, üzenete felett eljárt az idő, noha sok szép és tanulságos mondatot lehetne belőle idézni ma is.
Amiért ide citálom ezt a könyvet, az valójában csak egy lábjegyzet. A 113. oldalon olvassuk:
„Igen sok azon ízelten, növeletlen, durva, szegény-kevély firkáló, kik a’ magyar nyelv elközönségesedése ellen bel- és külföldön merészen protestálnak, és a’ magukhoz hasonló tót nyelv mellett kardoskodnak. A’ sok közül csak néhaj tiszteletes Rohonyi György uramat idézem elő, ki nyomorult diák verseivel a’ magyar nyelvet ócsárolta”.
Rohonyi György, ha tetszik Juraj Rohoni, szlovák evangélikus pap, aki sok más kortársával egyetemben a magyar nyelv szlovák jövevényszavaiból a magyarnak szlovák eredetére következtetett. Ez a felfogás mai szóval kiverte a biztosítékot Vörösmartynál is, aki egy a kritikai kiadásba be nem került pár soros versében durván utasította vissza Rohonyi felfogását.
Azért idézem fel ezt a már lezárt vitát, mert Rohonyi versében van olyan elem is, amit talán érdemes volna mind szlovák, mind magyar oldalon tudatosítani. Ezért tér ki rá a „Magyar szlovákságismeret” című könyvében Käfer István is. Rohonyi latin verse a Nemzeti Múzeum megnyitásán örvendezett, s talán nem a magyar nyelv és kultúra ellen, hanem annak egyeduralma ellen emelt szót. A Nemzeti Múzeum épületét Pest ékkövének nevezi, ami számára Pannónia ősi dicsőségét idézi. Nem ellenséges tehát, csak részt kér az ősi dicsőségből.
Ezt a részt a XIX. század első felének akkor érthetően lelkesült hangulatában a magyarok, akik épp akkor kezdtek magukra találni, nyelvüket kiművelni, kultúrájukat terjeszteni, nem adták ki tót ajkú polgártársaiknak. Pedig honfoglaló őseink nem az itt talált szláv kultúra elpusztítására fecsérelték idejüket. Megtartottak sok helynevet, gondoljunk csak Visegrádra, s valóban sok fogalomra szláv szavakat építettek be a maguk nyelvébe. Nincs ebben semmi szégyellni való, de lehetne ezekre a közös dolgainkra építeni egy új közös jövőt. Egymás elfogadását és megbecsülését.
Mikor, ha nem most, amikor újra közösen védjük a déli határt a mohamedán beözönléstől?