1997 tavaszán egy fontos Grendel Lajos írás jelent meg az Irodalmi Szemlében. Már a címe is figyelemre méltó: Sorsközösségben élünk a velünk szomszédos nemzetekkel. Hogy egy Csehszlovákiában felnőtt, szlovákiai magyar író egy pozsonyi folyóiratban szomszédos nemzetnek nevezi az államalkotó többséget, ez önmagában is jelentős tett. Sorsközösséget emlegetni pedig végkép meglepő. A címben lévő mindkét állítás igaz, de elfogadásuk a légiesedő határ két oldalán élő „többségieknek” nem magától értődő. Ez a mintegy négy oldalnyi írás nagyszerű kalauz, vezetésével érdemes ma is továbbgondolni a húsz éve elemzett gondokat.

Grendel Lajos a szlovákiai (és nyugodtan ideérthetjük az 1920-as impériumváltásban érintettek mindegyikét is) magyarság identitásában meghatározó elemnek tartja azt az eltéphetetlen köteléket, amely az egységes magyar nemzethez való tartozásban s annak ezeréves államiságában gyökerezik. Eltéphetetlen? 2004. december 5-e óta ez a mondat fájón megkérdőjelezhető. Ráadásul nem egy végtelenül önző és lélektelen politika, nem néhány ember gazembersége, hanem millió anyaországi magyar nemtörődömsége tette ki a kérdőjelet. A kérdőjel ezért vonatkozik az „egységes” magyar nemzet kifejezésre is. Azóta a nemzeti egységről – örömömre, bár szükséges volta miatt közös szégyenünkre is, – törvény született: a nemzeti összetartozás törvénye (a 2010. évi XLV. törvény).

Az elszakított nemzetrészek gondolkodását az egységes magyar nemzethez való tartozáson kívül a kisebbségi lét tapasztalata is formálta. Hogy miben áll ez a tapasztalat, azt az anyaországiak talán elképzelni sem tudják. Nem találkoztak például a nemzetiségi elnyomás különféle nyílt vagy burkoltabb formáival, az asszimiláció kérdésével, anyanyelv elszegényedésével és romlásával, a kulturális elszigetelődéssel és gettósodással. Ezért a kisebbségi magyar a nemzeti identitását nem csak problematikusnak, hanem – csöppet sem megalapozatlanul – folyamatosan veszélyeztetnek érzi.

Az elszakított magyarság Trianon kérdésére három egymástól eltérő választ adott. Az első és mondhatni természetes válasz a revízió volt. Elképzelhetetlen, hogy ez a helyzet tartósan megmaradjon, vélték. Az első bécsi döntés igazolni látszott ezt a megközelítést, amit azután a II. világháború elvesztése durván lesöpört az asztalról. A második választ Grendel polgári demokratikusnak nevezte. A magyarok egy része elhitte, „hogy a jogállamiság ás a demokratikus intézményrendszer szavatolja a nemzeti kisebbségek fennmaradását és fejlődését.”

A tájékozatlan anyaországi ember azt hihetné, hogy a harmadik, a kommunista válasz a háború utáni időszak terméke. De nem. A kommunista ideológiának az internacionalizmusról szóló hittétele sok szlovákiai magyarban már a két világháború között is felkeltette a reményt, hogy ezen a platformon orvosolhatók a magyar kisebbség jogsérelmei, sőt az eljövendő Kánaánban másodrendű kérdésnek számít majd az egyén nemzeti hovatartozása. A kommunista és a baloldali értelmiség éppen csak azt nem akarta látni, hogy a tetszetős ideológia a világtörténelem egyik legördögibb totalitarizmusát takargatja.

Eddig is Grendel Lajos szavaiból szőttem a mondatokat, de most szó szerint idézek egy részletet: „voltak ugyan magyar iskoláink, de nem mi rendelkeztünk velük. Voltak színházaink, de azok nem mindig játszhatták azokat a darabokat, amelyeket mi szerettünk volna. Újságjainkban sem írhattunk arról, hogy hol szorít a cipő, sőt azt kellett írnunk, hogy a cipő egyáltalán nem is szorít, mert szocialista vállalatnál készített cipő nem szoríthat. Egyetlen könyvkiadónkban hazug és dilettáns műveket is ki kellett adnunk, mert a könyvkiadó sem volt a miénk. Bornírt, félművelt apparatcsikok felügyelték minden cselekedetünket és szavunkat, s a titkosrendőrség aktákat gyártott rólunk, s bármikor meghurcolhatott, ha nagyon „ugráltunk”. A határon túli rokonainkat és barátainkat sem látogathattuk bármikor, s az útlevelünket is akármikor bevonhatták Satöbbi. Aki ma nosztalgiával gondol a megboldogult diktatúra négy évtizedére, erről se feledkezzék el.”

A határon túli magyarságnak ez a tapasztalata ismerős az anyaországban is. Átéltük, de mi legalább nem voltunk kettős prés alatt.

Grendel Lajos nem adott nevet a negyedik válasznak, a mai, pontosabban a húsz évvel ezelőtti helyzetnek. A rendszerváltás bódulatában egy srófra jártak az agyak a határ minkét oldalán. 1990 után „az ország demokratizálódása lehetővé tette számunkra, – írta – hogy közösségi érdekeinket politikai pártok és spontánul létrejött civil szervezetek képviseljék. Érdekeink eredményes védelme szempontjából a nemzetközi helyzet is kedvezőre fordult, mivel ma nincs a közelünkben agresszív és totalitárius nagyhatalom, amely a leigázásunkkal fenyegetne, s az európai integráció folyamata elérte térségünket és töretlennek látszik.”

Optimista, a kilencvenes évek második felében indokolt megközelítés ez. De Grendel írásában a veszélyek is körvonalazódtak. A sok éves elnyomás miatt az emberek félelemet, sarokba szorítottságot éreztek, ami radikális válaszokra csábíthat. Ezek – figyelmeztet Grendel – „hosszú távon több kárt okozhatnak közösségünknek, mint hasznot. Történelmi tapasztalataink arra tanítanak bennünket, hogy. problémáinkra sem a jobb-, sem a baloldali radikalizmus nem hozhat gyógyírt.” Az alaptétel: „Minden kisebbség fennmaradásának alfája és ómegája az érdekek sokféleségét tudomásul vevő és tiszteletben tartó demokratikus intézményrendszer szilárdsága.” Ezzel nem is lehet vitatkozni, de sajnos ebben a mai európai demokráciában ugyan úgy csalódtunk, mint a két világháború köztiben. Ezt ugyanúgy ki lehet játszani és ki is játszák, mint annak idején amazt.

1997-ben ezt még nem láttuk, de azok a gondolatok, amelyeket Grendel a szlovákiai magyar közvéleményben naponta tudatosítani akart, ma is figyelmeztető jeleknek is tekinthetők:

(1) A (szlovákiai) demokrácia védelme és erősítése elemi magyar nemzeti érdek is — ha éppen nem a legfőbb érdek napjainkban.

(2) A nacionalizmusra kalandorság nacionalizmussal válaszolni.

(3) Azokhoz az elvekhez kell tartanunk magunkat továbbra is, amelyeket a csehszlovákiai magyarok jogvédő bizottsága fektetett le a 70-es és a 80-as években.

(4) Vérségi kapcsolataink, kulturális és történelmi hagyományaink révén sorsközösségben élünk a velünk szomszédos nemzetekkel, s csupán együtt, nem pedig egymás ellenében juthatunk ki abból a zsákutcából, ahová a 20. századi totalitarizmusok tereltek be bennünket.

Mi változott 1997 óta? Ma a sorsközösség nemcsak a vérségi kapcsolatokra, a rokon kultúrára és a közös történelemre épül, hanem két új szemponttal gazdagodik: az Európai Unión belül közös érdekérvényesítéssel és a migráció közös kezelésével. E két új szempont új nehézséggel is jár. Ha térségünk országait reálpolitikusok vezetik, akkor olyan együttműködést kell kialakítaniuk, ami túllép az etnikai feszültségeken és a pártpolitikai megosztottságokon. Egy ilyen együttműködés azonban a magárahagyottság érzését keltheti, és kelti is a korábban tapasztalt megaláztatásokat változatlanul elszenvedőkön. A jelen helyzetben a szlovákiai magyar élesen kormánykritikus, hiába tagja az un. vegyespárt a kormánykoalíciónak, de ellenzéki érzelmeiben nem talál megértő társra a magyar kormányban. Ez a probléma a Ján Kuciak és menyasszonya meggyilkolása után kirobban kormányválságtól függetlenül létezik. A kormányig elérő maffiakapcsolatok feltárása és a tragikus haláleset csak felnagyítja a képet.

Most tehát elérkezett az idő. Trianon centenáriumán legyen végre működőképes válaszunk a kárpát-medencei együttélés időszerű kérdéseire. A sorsközösség mindenképp a válasz egyik központi eleme. A válasznak azonban már a megfogalmazás pillanatától fogva közösnek kell lennie, mert csak így remélhetjük a közös és jószándékú végrehajtást. A kitörési pont talán ott van, hogy nemzetek együttélésében és ne pusztán államközi kapcsolatokban gondolkodjunk. Az állam és nemzethatárok a legritkább esetben estnek egybe, itt a Kárpát-medencében pedig végképp nem. Az arányok mások, de minden nemzetnek vannak részei egy másik nemzet által dominált államban. A jó és tartós megoldás az érintettek közötti párbeszédben születhet meg. Vajon van-e erre készség?

Számolnunk kell azzal, hogy vannak olyan polgártársaink, akik ezt az egész problémakört lesöprik az asztalról, mondván, hogy a nemzet rosszul meghatározott, misztikus fogalom, a leghelyesebb, ha elfelejtjük, vagy legalábbis semmi jelentőséget nem tulajdonítunk neki. Velük szemben a többség számára létező és fontos a nemzethez tartozás, az anyanyelven való kommunikáció, a nemzeti irodalom. Ezekhez az értékekhez való hozzáférést kell tehát biztosítanunk az államhatároktól függetlenül mindenkinek. Ha igaz, hogy a nemzethez tartozás az ember természetéből fakad, akkor súlyos lelki sérülések nélkül a nemzeti érzést tartósan elfojtani nem lehet. Az efféle elfojtás lelki sérüléseket okozhat, sőt robbanásveszélyes helyzeteket hozhat létre. Az egészséges nemzeti érzésnek a mozgatórugója a szeretet, nem pedig a másik nemzetbelitől való elkülönülés és gyűlölet. A Kárpát-medence lakóinak épp az a sokévszázados tapasztalata, hogy nemcsak az egymás-mellett-élés, hanem az együttélés is lehetséges. Nemzetek egy adott térben való együttélése állandó kölcsönhatást, egymásból való gazdagodást jelent, amit ma is jól ki lehet mutatni a népzenében s a népművészet számos más területén, de még a nyelvünkben is. Nem érdemes lemondani erről semmiféle nemzeti önzés kedvéért.

Közép-Európában a mai államhatárok nem természetes képződmények és nem is évszázados hagyományok hordozói. Többnyire külső hatalmak diktátuma jelölte ki azokat, az érdekeltek megkérdezése nélkül. Bizonyára lehetne jobb határokat kialakítani, de az elmúlt száz év tapasztalata alapján a hátárok tologatásával a problémák inkább sokasodnak, mint csökkennek. Foglalkozzunk inkább a nemzetek együttélésével, ami európai gondolat, amire az Unió jelenlegi szabályai minden korábbinál jobb keretet biztosítanak. E keretek tartalommal való feltöltését várjuk a kisebbségvédelmi kezdeményezéstől, az un. Minority SafePack reménybeli sikerétől.

De persze a kérdéssel akkor is foglalkozni kell, ha a kezdeményezés nem ér célba. Már azért is járnunk kell a közös mellett a saját közép-európai utunkat, mert itt a Duna völgyében odáig kellene eljutnunk, hogy senki ne érezze magát pusztán lakóhelye miatt „kisebbséginek”. Mindannyian egy olyan nemzethez tartozunk, amelyet a többi nemzet részéről elvben megbecsülés övez. Utópia? Lehet, de az biztos, hogy egy ilyen térségben boldogabban élhetne minden szlovák és magyar, (ruszin, román, szerb, horvát, szlovén stb.) mint most. Felelőtlenség lenne nem ebbe az irányba mozdulnunk.