Minden embernek és minden nemzetnek szüksége van önbecsülésre. Az önbecsülésből fakad az önszeretet, ami nem bűnös dolog, hiszen a magunk szeretete a felebarátunk  iránti szeretet mértéke.Egyénre és nemzetre is igaz: aki magát nem becsüli, mást sem tud tisztelni, szeretni. Ezért próbáljuk számba venni értékeinket, ezért listázzuk a hungaricumokat.
Már az is egy fajta történelmi hungaricum, hogy mi magyarok az épített örökségünk javát az országhatárokon kívül találjuk meg. Kiemelten a történelmi Magyarország törökök által kevésbé pusztított Északi területein, vagyis Szlovákiában.
Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy most Hatvanban négy szlovákiai település magyar értékeivel ismerkedünk. Hogy itt vannak a határon túl élő magyarok velünk, az természetes. Mélyebb elemzést kíván viszont, hogy nemcsak ők, hanem a régióban élő szlovákok is velünk vannak. Hála Istennek, teszem hozzá, mielőtt valaki félreértené mondanivalómat. De hogy jelenlétük mennyire természetes, azt csak akkor értjük meg, ha a magyar szó latin megfelelőjének, a hungarusnak valódi értelmét ismerjük. Eleink számára hungarus volt a magyar király, a rex Hungariae minden alattvalója. Hogy milyen nyelven fohászkodott Istenéhez, hogy miként vallott szerelmet, hogyan dalolt vagy épp káromkodott, az mindegy volt. Magán ügy, mondanánk mai szóval. A hivatalos érintkezésben amúgy is a latint kellett használni, az anyanyelv nem szólt bele a közállapotokba. A király iránti hűség és a közös keresztény hit kötötte össze az országban élő nemzeteket, hiszen a Kárpátok ölelte térben a honfoglalás óta együtt éltünk szlávok és magyarok, majd szászok, svábok, szerbek románok.
A nemzeti öntudatra ébredés során a hajdani egység széttörött, már nem együtt, hanem egymás ellenében építettük az országot. Olyan időket élünk, hogy egyre többen felismerik, valamiképp ismét helyre kell állítani az itt élő nemzetek közötti kapcsolatokat. Ismét közösséget kell alkotnunk. Talán akkor járunk jó nyomon, ha a közép-európai népek közösségére gondolunk. Nem foglalkozunk határokkal, de keressük közös gondok közös megoldását. Olykor fájdalmasan csattanunk, de közben azért közeledünk is egymáshoz. Ahogy Anton Hykisch írta egy cikkében: csöndesen és közelebb. Igen közelebb kerülünk egymás-hoz, minden különösebb csinnadratta nélkül.  A szlovákok jelenléte nélkül mit sem érne ez a mai összejövetel. Már csak azért sem, mert mindaz, aminek az eredete visszanyúlik az 1920 előtti időkbe, az közös termékünk. Együtt hoztuk létre. Mindaz, ami történt a magyarokkal, a szlovákokkal is történt. Az ő őseik is velünk kalandozták végig Európát, őket is üldözte a tatár, és együtt harcoltunk a török ellen, sőt még a labanc ellen is. Most, a népvándorlással fenyegetett Európában ismét együtt álljuk a sarat.
Népdalaink sokasága ugyanúgy közös kincsünk, mint ahogy a közösen átélt történelem is közös fájdalmunk és közös büszkeségünk. Ennek fényében természetes az, hogy egy szlovákok lakta település büszkén őrzi a magyar emlékeket, s amit lehet, megőriz az utókor számára. Önmagát fosztja meg saját múltjától az a buta politika, amelyik kiradírozná a magyar elemet a szlovákok történelméből. Őseinknek sikerült évszázadokon át hungarusként békében lenni egymással. Most ránk vár a feladat, hogy méltók legyünk hozzájuk és egymásnak vetve vállunkat megálljuk a helyünk bármely jövendő veszedelemben. Együtt ugyanis sikerülni fog. Ez is egyfajta hungaricum.