Esterházy Lujza íráainak gyűjteményes kiadása nagy mértékben hozzájárul, hogy tisztábban lássuk a szlovák-magyar kapcsolatokat. Egy kötet persze csak olvasói szűk körében képes hatni, márpedig a közgondolkodás átalakítására van szükség.

Az internet adta lehetőségeket ki kell használni, hogy legalább egy kis mértékben tágítsuk a kört.

„A szlovákok a lelkük mélyén mindig csak az ezeréves elnyomót látják a magyarban – a magyarok viszont a szlovákban az elpártolt testvért, aki a Szent István-i birodalomtól való elszakadással viszonozta a jótéteményeket, amelyekben egy évezreden át Magyarországon részesedett.”
„Amíg ennyire eltérő a két nemzet történelemszemlélete, amíg ennyire eltérően értékelik közös múltjukat – addig felfogásom szerint tejesen lehetetlen a két nemzet valódi lelki összehangoltsága s barátsága.”
Esterházy Lujza szavai ezek. Mivel sajnos nyilvánvaló, hogy a két történelemszemlélet ma sincs közelebb egymáshoz, mint 1939-ben, itt az ideje, hogy ezekről a kérdésekről párbeszédet folytassunk. Folytassunk, mondom többesszám első személyben, azaz nemcsak a történészek szűk szakmai körében, bár ez is fontos, hanem a minél szélesebb nyilvánosság előtt. S tenni kell ezt a határ mindkét oldalán. A közgondolkodás mélyreható megváltoztatása nélkül üres szavak maradnak a jószomszédságról szóló politikai nyilatkozatok, s nem hoz közelebb az uniós vagy a NATO tagság sem.

Persze felkészülés nélkül nem lehet ilyesmibe belevágni. A munka dandárját a szakmának, azaz a történészeknek kell elvégezniük, s az újságíróknak, hogy a történészek kutatásai az úgynevezett nagyközönséghez is eljussanak. Nekünk pedig, a „nagyközönségnek” olvasnunk kell az ismertetéseket, tanulmányokat és meg kell azokat fontolnunk, engednünk kell, hogy hassanak ránk.
A továbbiakban Esterházy Lujzánál maradok. Ő ugyanis nem elégedett meg a szembeállás felismerésével, hanem alaposan megvizsgálta a fenti tételeket. A szlovák-magyar jó viszony lélektani akadályai és azok elhárítása című írását 1939. januárjában fogalmazta és még abban az évben több helyen is megjelentette. Helyet kapott, szerencsére, a Sorskérdések margójára című most megjelent kötetben is. A továbbiakban e tanulmány (amit feltehetőleg több helyen felolvasva is terjesztett,) ismertetésével segítem a magam és mások oly igen szükséges tudatformálását.

Az ezeréves elnyomás

Pillanatnyilag olyan széles körben elterjedt vélekedésről és tudtommal iskolában is tanított, tényként kezelt megállapításról van szó, hogy szélmalomharcnak tűnik szembeszállni vele. Esterházy azonban mégis talál fogódzót. Azt a bizonyos ezer évet két részre osztja a felvilágosodás során megindult nemzeti ébredés. Az ezt megelőző időszakban értelmetlen nemzeti elnyomásról beszélni, mert ez a fogalom akkor nem vagy nem így létezett. Azt persze értelmetlen volna állítani, hogy egészen a XIX századik tejjel-mézzel folyó Kánaánban élt volna a szlovákság. De nem élt valami jól a magyarság sem. A sanyarúság nem az egyik vagy másik nemzethez tartozás, hanem a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely okozta. Engem meglepett, hogy egy grófkisasszony Ady Endrét idézi. Pár évvel tanulmánya megfogalmazása előtt még sok középiskolai tanár nem volt hajlandó kiejteni a költő nevét sem, Esterházy mégis ismeri és idézi őt. Ady „a Duna vallomása című versében döbbenetes sötétlátással sír fel a dunai népek közös, évszázados vergődése” írja. Ide idézem a vers erről szóló részletét:

»Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?«

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámháritó.
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna
És elrohant tőlem kacagva.

A szlovák történészektől tehát annak a bizonyítását kell kérnünk, hogy bármikor, bárki a XIX század előtt azért került bajba, mert történetesen szlováknak született. Készen kell állnunk ugyanakkor arra, hogy ha a tények alátámasztanak egy-egy ilyen történést, akkor azt nekünk is el kell ismernünk és miattuk bocsánatot kell kérnünk. Egyebekben ismét Adyval tarthatunk és a nehéz sorsunk közös viselésével kapcsolatban vallhatjuk, hogy magyar, oláh, szláv bánat mindegyre egy bánat marad.

Van még egy kiegészítő érv: ha a szlovákok nem a Magyar Koronához tartoznak, sorsuk akkor sem lett volna boldogabb, hiszen a korabeli jobbágyság sorsa Európa nyugati felén sem volt jobb, mint mifelénk.

Ezeréves testvéri együttélés

Ez Esterházy Lujza szerint épp annyira téves, mint a szlovákok vélekedése az ezeréves elnyomásról. Pedig a magyar közvélemény Trianon után, de a mai napig is vallja, hogy a Szent Korona alattvalójának lenni különös jótétemény volt a szlovákok számára is. A magyar közgondolkodást nem húz cezúrát a francia forradalom előtti és utáni időkre és a „testvéri” együttélés csodálatosságát egészen Trianonig kiterjeszti. Ez pedig azt jelenti, hogy nem ismerjük a XIX század történetét. Iskoláinkban a Habsburg iga alóli felszabadulás, a dicsőséges 1848, majd a gazdasági fellendülést hozó, a Deáki bölcsességre alapuló kiegyezés mellett már nem jut sem idő, sem figyelem a nemzetiségi kérdésre.

Ezen a ponton most álljunk meg. Hogy miként viszonyult a XIX. századi magyar politika ahhoz, hogy hazánk mai szóval multikulturális ország volt, népek közös hazája, arról egy külön írásban érdemes foglalkozni. Most zárjuk el gondolatmenetünket azzal, hogy a szlovák-magyar együttélésnek első, a honfoglalástól a felvilágosodásig terjedő szakaszában nemzetiségi elnyomásról nem lehet beszélni, de a szlovák népesség zömét alkotó parasztság (jobbágyság) életét és szenvedéseit valamiféle magyar jótéteményként feltüntetni szintén megalapozatlan.

A kép forrása ITT elérhető