Kendi Amália mindig zsörtöl. Ezt a kijelentést akár axiómaként is szabadalmaztatni lehetne. Kivéve, ha… No jó, akkor nyilván nem axióma, de szabálynak szabály. Amit, ugye, a kivételes esetek szoktak megerősíteni.
Akkor újrakezdem: Kendi Amália mindig zsörtöl, kivéve, ha csakugyan komoly a helyzet. Válságban ugyanis nincs Kendi Amáliánál fegyelmezettebb ember a föld kerekén. Olyankor nincs sipítozás, jajgatás, mérgelődés, pattogás. Olyankor nyelés van és cselekvés.
No, és lehet-e nagyobb baj annál, mint ha valaki kétezer kilométerre kerül a családjától, s esélye sincs viszontlátni feleségét, gyermekeit? Ez, ugye, már nem egy elviccelhető, elzsörtölhető, bugyutácska dalszöveg. Ez, ahogy mondani szokás, a kegyetlen, könyörtelen valóság, ami most éppen egy szegény, szerencsétlenül járt cigány embert kezdett nyomorgatni, s úgy elkeserítette, hogy a véletlenül belé botlott Málikának is jutott bánatából, jócskán.
-Tilos tömegközlekedési eszközön koldussal szóba állni!- figyelmezteti hősnőnket egy szúrós svéd tekintet.
-Nem, szóba állni nem tilos, csak pénzt adni neki!- pöccinti le magáról az öregasszony a zavaró tényezőt.
-Folytassa, fiam! – fordul ismét a barna arcból kitekintő, törött fényű szempár felé.
A fiatalember, boldogan, hogy érti valaki a román beszédet, olyan pontosan és lényegre törően számol be szorult helyzetéről, ahogyan csak valóban szorult helyzetben lévő emberek szoktak fogalmazni.
Dolgozni hívták Svédországba, nagy fizetéssel, minden jóval kecsegtették. Öccsével együtt ült be az építkezéssel foglalkozó banda autójába. Dolgoztak is becsülettel reggeltől estig, kezét mutatja, Máli látott már ilyen munkában kérgesedett tenyeret, bizonyítéknak pont elég. Csakhogy pénzt nem adott a patron, egy koronát sem, s mikor kérni kezdték, még a szállásról is kipaterolta őket. Most aztán se pénz se posztó, haza menni nincs miből, utcán alszanak, kéregetnek, s reménykednek, megsegíti őket a Jóisten. Málika nyel egyet, gondolatban összegyűjtött pénzecskéjét számolja, s egyáltalán nem érzi magát Jóistennek. A Jóisten viszont megszimmantja, hogy főszereplője lett egy történetnek, mert ex machina megjelenik. Súg valamit Málikának, amiből Máli persze semmit nem hall, de az a határozott érzése támad, hogy rájött a megoldásra.
Dorinát tárcsázza. Dorina nem más, mint a sors fintora Máli néni életében. Dorina egójánál csak a szája nagyobb, s amint tudjuk, ez a kettő pont elég ahhoz, hogy ebben a földi létben prímán boldoguljon a viselője. Úgy huszonöt éve még a kondukátort szolgálta közvetlen munkatársként Bukarestben, ma a svéd szociáldemokrácia élharcosa. Hobbija a dákoromán kontinuitás-elmélet, annak is az a része, amely a hunokat pocskondiázza, különös tekintettel Attilára. A sors egy májusi napon fintorgott rá Málikára teljes erőből, amikor – svéd felségterületen s munkaügyben- Dorinával egy szobába zárta. Málika sokáig nem is hitte, hogy Dorina valóságos, hús-vér nőszemély, úgy gondolta, csak valami káprázat, szélmalom, őt pedig bomlott agyú donkihóténak képzeli -tévesen- a káprázat kitalálója. Mire belátta Dorina valódiságát, már nem tudta olyan tiszta szívből, előre megfontolt szándékkal és nyugodt lelkiismerettel utálni, ahogyan szerette volna. Mert Dorina közben a gyermekeiről, tönkrement házasságáról is locsogott, madártejet főzött, s arzén nélkül tálalta Attila kései leszármazottjának.
Nos, ezt a Dorinát hívja Máli telefonon. Dorina meglepetések kiapadhatatlan forrása. Készségesen fogadja munkahelyén a rászorulót, azzal, hogy bárkit szívesen lát, aki Romániából érkezik.
Aztán leülteti a fiatalembert, s Málika húsz percen keresztül szakszerű kihallgatásnak lehet tanúja. Hiba volt idejönni, fogná a cigányát, s futna vele, el a megalázó hangnem, a kiveséző keresztkérdések elöl. Már türelme végén jár, mikor Dorina befejezi a műveletet.
-Igazat mond – hirdet rövid, de velős ítéletet, s telefonálgatásba kezd. A nagy szájon kiáramló, borzasztó akcentusba nyomorított svéd szavaknak egyedüli mentségük, hogy rést feszegetnek, amelyen keresztül a barna képű, pórul járt honfitárs visszainalhat övéihez. Dorina kitartóan öldökli a svéd nyelvet, s ezen ügyködése eredményeképp mind nagyobb lesz a meglépésre alkalmas rés. Pénzt, repülő- és ételjegyet, szálláslehetőséget telefonálgat össze. Málika elismeri magában, hogy a kondukátor nem is volt olyan hülye, ha ilyen hatékony munkatársakat válogatott össze. Három arcon egyszerre oldódik a feszültség. Az idős hölgyben valami olyan érzés mocorog, hogy fontos, kegyelmi pillanatnak lett részese. Hogy csodát élt meg. Mert mi is történt valójában? Három hangyányi ember jó nehéz batyuval igyekezett valahová a Föld nevű bolygón. Pontosabban sok millió ember igyekezett batyujával a Föld nevű bolygón, de a Jóisten, in machina, hasalva egy jó puha felhőn, épp őket kezdte figyelni odafentről. Úgy döntött, kipróbálja azt a híres nagy hatalmát ezen az össze nem illő hármason. Hát lepiszkálta kicsit őket a csodátlan lét falvédőjéről. Talpuk alá tolta közös nevezőnek a távoli hazát, osztotta-szorozta tudatukban a szükséghelyzetet, előítéleteket és rossz emlékeket, s mire észbekaptak ott hárman, olyan eredmény született, amelyre még Málika egykori, ritka szigorú matematika tanára is mosolyogva mondta volna:
-El kell ismerni, szép megoldás!