Andrej Sládkovič (1820-1872) a reformkor talán legnagyobb szlovák költője.  Többet kellene tudnunk róla. Most csak szülővárosáról, Korponáról emlékezünk meg és néhány fontos sorát idézzük.

Korpona kisváros, de benne a magyar-szlovák szimbiózisnak rendkívül fontos hagyományai vannak. Már a mohácsi vész előtt, írja Käfer István a Magyar szlovákságismeret című könyvében, a szlovák és a magyar vállvetve harcolt a város német patríciusai ellen. 1519-ben Lajos király megparancsolta Korponának és Körmöcbányának, hogy ne tiltsák meg a szlovákoknak, morváknak és magyaroknak, hogy házat vegyenek városaikban. Lám a szegregáció ellenes fellépésnek elég régi hagyománya van a magyar Királyságban.

Talán ez a hagyomány is hozzájárult, hogy Sládkovič 1848-ban a szabadságharc oldalára állt,  meg is szenvedett érte. Nem a könnyebb utat, nem az osztrák barátságot tartotta szem előtt. Egyik versében így szól a magyarokhoz:

Szeresd a szlávokat, e népeket;
vesszen a gőg, az úrhatnámság,
baráti kéz fogjon kezet,
céljaink egyek legyenek,
igaz legyen a szabadság.

A XIX század nemzeti öntudatra ébredő magyarsága nem vette észre, hogy mindkét nép csak nyerne az összefogással. Nem csaptunk bele, inkább ráütöttünk a kézfogásra kinyújtott kézre. Nem fogadtuk el a kritikát. A XIX. században elkövetettekért a XX. században kaptuk meg a választ. Most a XXI. században kell megpróbálnunk visszatérni a természeteshez, a szeretethez és a barátsághoz. Csak most már sokkal nehezebb.