Egy régi adoma szerint a legendás orvosprofesszor meggyőző előadásban bizonyította, hogy egy bizonyos betegség nem létezik. Történt, hogy egy szigorló orvos, aki hallotta a professzor előadását, másnap épp ezt a betegséget húzta a záróvizsgáján. Felolvasta a betegség nevét, majd így szólt: Hát van? A professzor elmosolyodott: Tegyük fel, mondta.
Ha most a ruszinokról írok, kiteszem magam annak, hogy egy ukrán politikus megkérdezze: Hát vannak? A válaszom erre nem az, hogy tegyük fel, hanem az, hogy épp annyira, mint az ukránok. Moszkvából nézve ugyanis az ukrán is csak nyelvjárás. Kijevből nézve a ruszin az. Attól, hogy a ruszin nemzetté válás folyamata még korai stádiumban van, nem kellene a létüket is kétségbe vonni. A rokonság nem azonosság.
A ruszinság történetével kapcsolatban lényegében több, egymáshoz gyakran kötődő s egyben önmagában is tagolt irányzat létezik, írja S. Benedek András. Ezek: 1. Őshonos elmélet; 2. Az Árpád magyarjaival, csatlakozó népként történő bejövetel; 3. Beköltözéses elmélet. Ma a magyar tudományosság oklevelek és történetkritikai szempontok alapján csak az utóbbit fogadja el.
A kérdés lényege az, hogy milyen erős a politikai megrendelés, ami befolyásolja a véleményalkotást. Vannak, akik különös figyelmet fordítanak az ukrán/ruszin prioritás és kontinuitás elméleteire. S. Benedek szerint az őshonos elmélethez kapcsolódik a legtöbb tévhit, legenda és szándékos torzítás. Ezt ő egy semleges, vagy akár ellenérdekelt félnek, egy szentpétervári egyetemi tanárnak, Alekszej Petrovnak a szavaival támasztja alá: „Egy szegény, elnyomott nép értelmiségi osztályánál érthető és természetes az a vágy, hogy a múltban keressen vigasztalást… A kárpáti oroszok politikai története azonban csak illúzió, délibáb… Ez az álomkép azonban nemcsak hazug, de káros is. Káros, mert meddő munkára kárhoztatja a kutatókat, és káros, mert a múlt képzeletszülte hősei elfedik a kutatók szemei elől az igazi kárpáti orosz hőst, a kárpáti orosz népet.”
Magam a Petrov idézettel csak részben értek egyet. Nem hiszem ugyanis, hogy az őshonos elmélet, vagy az Árpádhoz csatlakozó nép gondolata a ruszinság szegénységéből kinőtt vigasz volna. A magára büszke, ezeréves országát ünneplő magyar nép ellen szólt ez a teória, a területhez való történelmi jogot vonta kétségbe a legenda gyártás. A magyar olvasó számára a kárpáti orosz kifejezés zavaró lehet, de tudni kell, hogy magyarul is gyakran emlegették a ruszin népességet orosznak, kisorosznak. Nem tekinthetjük ezt tehát Petrov professzor részéről valamiféle „leoroszozásnak”.
Ne hallgassuk el, hogy a harmadik elmélet, a bevándorlás, beköltözés kétségtelenül az ezeréves Magyarország területi igényének felel meg. Ettől azonban még igaz lehet. Másrészről pedig annak a kérdésnek, hogy mikor telepedett meg a ruszin nép a Kárpátokban, nincs jelentősége abban, hogy van-e joga nemzeti keretek között létezni, és az adott területen élni.
A Kárpátok vidéke a burgonya és a kukorica megjelenéséig igen gyéren lakott vidék volt, az itt élők szegénységre és sok munkára voltak kárhoztatva. Jól látszik ez a népsűrűséget mutató térképeken is. Viszont ez a helyzet, különösen az Amerikából érkezett új növények révén, egyenesen felhívás volt a beköltözésre: a terület birtokosainak kellett a munkáskéz.

A jelen visszavetítése a múltba a legendák természetéből adódik. Majd mindenki őshonosnak tekinti magát ott, ahol él. Mi magyarok szinte kivételként őrizzük a Honfoglalás emlékét. Nem tudom, hogy egy alapos elemzés alátámasztja-e ezt a véleményemet, mindenesetre szívesen olvasnék egy ilyen összehasonlító tanulmányt.
Ami a ruszinokat illeti, múltjuknál jobban érdekel a jövőjük. Aligha kétséges, hogy az ukránok és az oroszok rokonaik. De az sem, hogy a barátaik mi vagyunk, magyarok.
Surján László
Forrás:
S. Benedek András: A gens fidelissma: a ruszinok
Faragó Tamás: Bevezetés a történeti demográfiába