Meg voltam győződve, hogy Kárpátalja csak azért kellett Sztálinnak, hogy katonái bent legyenek a Kárpát-medencében. De olvasom Bonkáló Sándornak A ruszofil agitáció és a rutén kérdés című írását a Magyar Figyelő 1912 évi 4. számában. Ebben írja: Az oroszok 1904-ben kezdtek élénkebben érdeklődni ruténeink iránt. Ekkor jelent meg Szentpétervárott Gumeckij-nek Az orosz Kárpátvidék jelentősége Oroszországra nézve című műve. Bonkáló ebből az alábbiakat idézi:
„Mi csak idegen földeket hódítottunk meg magunk körül, a saját tulajdonunkat képező földet (t. i. a Kárpátokat) pedig nem tudjuk megszerezni. A tengerre, meg messzi hegyek mögé iparkodtunk idegen népek felszabadítására, de a saját népünket, amely a világ kezdetétől mindig itt élt velünk együtt s lábaink előtt nyög tehetetlenségében s szakadatlan harcokban eltékozolja erőit, megmenteni nem tudjuk vagy nem akarjuk… A mi oroszaink bilincsekbe verve, kigúnyolva sínylődnek… Hát nincs már bennünk semmi faji tisztesség? Melyik más európai nép nézné ezt közömbösen?”
Tehát már akkor volt orosz ácsingózás a területért.
Érdekes ez az idézet. A XX. század második felét átélt emberként felkaptam a fejem a felszabadítás szóra. Az idézetből egyértelmű, hogy Gumeckij ezt meghódítás értelemben használja. Ahogy történt ez nálunk 1945-ben, hogy azután külön ünnepet rendezzünk „felszabadulásunknak”. Más kérdés, hogy családi körben olykor hosszú ú-val ejtettük: felszabadúlás. [Érdekes, hogy a helyesírás ellenőrzőm most sem húzza alá.]
A keleti szlávok történelmi hányattatásainak és a nemzetté válásuk bonyolult és hosszadalmas fázisainak az áttekintése nem könnyű feladat. Úgyszólván lehetetlen egyetlen olyan állítást találni, amivel szemben ne létezne ellenvélemény. Bonkáló Sándor kétségtelenül egyik avatott szakértő ezen a téren. A Magyar Figyelőben megjelent elemzése során az ukrán és a rutén szavakat szinonimaként használja, azaz a ruténeket ukránnak tekinti. Mintha ebben a cikkben Szentpétervár felől nézné a dolgokat, ahonnan valóban nehéz megkülönböztetni e két népet, különösen annak, aki az ukránokat is csak az oroszok egyik nyelvjárásának tartja.

Bonkáló 1940-ben jelentette meg A rutének című kötetét. Ez a Szovjetunióban 1989-ig tiltott könyv megismertet e kis szláv népcsoport történetével, többnyelvű irodalmával, az ukránoktól eltérő szokásaival, kultúrájával, vallásával, hagyományaival, nyelvével. Az ebben leírtak egyfajta rendet teremtenek az egymásba folyó elnevezések és egymással ellentmondó értelmezések tengerében. A kiindulás az a kijevi fejedelemség, amellyel már az Árpád házi királyaink is szoros kapcsolatba voltak. A keleti szlávokat Bonkáló szerint a rusz nevű germán törzs szervezte állammá, hogy azután teljesen beolvadjon a szláv népcsoportba, csak a nevét hagyva örökül. A Kijevszkaja Rusz lakosait ruszinnak, ruszkijnak, latinosan ruthénnek mondták. Később a tatárok elpusztították Kijevet és helyén két állam keletkezett, délen a halicsi, északon a moszkvai fejedelemség. Halics volt a kijevi fejedelemség utóda, de mivel sokkal kisebb volt, kisoroszoknak mondták magukat, míg a görögök, hogy a moszkvaiakat megkülönböztessék, őket nagyoroszoknak kezdték nevezni. 1667-ben Kisoroszország nagyobb része Moszkva fennhatósága alá került, ők, hogy megkülönböztessék magukat a ruszkijoktól az ukrán nevet kezdték használni. A halicsi (galíciai) és a magyarországi kisoroszokat ekkor egyaránt ruszinnak mondták Ám amikor az ukránizmus Galíciában is elterjedt, már csak a Magyarországon élők nevezték magukat ruszinnak, latinosan s ez alapján magyarosan ruténnek. A kárpátaljai ruszin írók, hogy megkülönböztessék magukat a másutt élőktől, gyakran az uhrorusz azaz magyarorosz elnevezést használták, ami egyaránt jelzi szláv származásukat és a magyarokkal való történelmi kapcsolatukat.
Bonkáló a rutén név használata mellett van, ám mivel az érintettek magukat ruszinnak (rusznyáknak) nevezik, talán helyesebb nekünk is így emlegetnünk őket.
Ukránok és ruszinok egymással való vitájában nekünk a ruszinokra kell hagyni a döntést. A magyar-ruszin együttélés sok évszázados, nincs kizárva, hogy kisebb-nagyobb csoportok a honfoglalókkal együtt érkeztek, a tömeges betelepítés a tatárjárás után indult meg. Az biztos, hogy a valaha, a Kijevi Fejedelemség idején többé-kevésbé egységes keleti szlávok közül a Kárpátokban élő ruszinság a nemzetté válás folyamatát később kezdte meg, mint a többiek, és még nem is ért a végére. A többiektől való eltérésük egyik lényeges eleme a magyarokkal való szoros kapcsolat. Épp ezért a ruszin-magyar kulturális egymásra hatás vizsgálata időszerű és fontos kérdés, amit érdemes minden politikai áthallástól megszabadítani és csak tudományos szempontok alapján vizsgálni. Egy dolog biztos: a mai Kárpátalja mind a magyar, mind a ruszin kultúra fejlődésben meghatározó szerepet játszó terület. Ezért nincs felelt a címben feltett kérdésre. Valójában rossz a kérdés, hiszen közösen éltük át az évszázadokat.

Surján László