Nógrád-európai szeretetíveken barangolva írta a szerző az alábbiakat a Charta XXI „Közép-Európa, én így szeretlek” pályázatra. Aki nem ismeri, nem becsüli Nógrádot, most megszeretheti.

Hanzelka és Zigmund cseh utazók hosszantartó világjáró útjaikról szóló beszámolóiban szinte könnyekben úsztak, érezhető meghatódottsággal itatódnak át azok a sorok, melyekben a honfiakkal való találkozásaikat írjak le, s amelyekben vágyként sejlenek fel távoli hazájuk, Csehország emlékképei. Akaratlanul is idézik bennem azokat a vágyakat és érzéseket, melyeket a Csehországban eltöltött katonaság évében éreztem, gyakran gondolva Nógrádra és Losoncra, ahová akkor karácsony estjére sem térhettem haza.
Furcsa dolog a szeretet! Ha velünk van a „tárgya” természetesnek vesszük jelenlétét, megszürkül, nem látjuk, felejtjük. Értéke akkor jelenik meg igazán, ha eltűnik, ha a távolba szakad. Lehet szeretni egy helyet, egy régiót? Igen lehet! Lehet elfelejteni a szülőföldet! A szívet belsőleg darabokra tépve ideiglenesen talán igen, tiszta lelkiismerettel, a maga valóságában soha! Szeretet nincs fájdalom nélkül, mint ahogyan fájdalom sincs szeretet nélkül, jut úgy az eszembe mindezekkel együtt.
Nekem Közép-Európa Nógrádot és benne Losoncot jelenti. Egy régiót, egy várost, melyet évszázadok óta kapcsolatok sokasága köt össze Közép-Európa (és a világ) számos pontjával. Egy várost, amely ősidők óta találkahelye az északról és délről érkezett lakosoknak. Egy helyet, ahol mindaddig, amíg a felelőtlen politika nem szólt közbe békében élt egymás mellett magyar, szlovák, német zsidó, cigány, ahol minden vallási közösségnek volt és van saját helye. Egy régiót, amely „termelte” és nevelte a kiváló tudósokat, irodalmárokat, olykor még politikusokat sőt államfőket is, akik tudásukkal főleg Európa ezen közepén szereztek nevet és dicsőséget szülőföldjüknek. Legyen szó a Ráday, a Forgách, a Szilassy, a Szígyártó, a Kármán család tagjairól, Ráday Pálról, Kármán Józsefről, Szígyártó Sáumelről, Katona Istvánról, Bél Mátyásról, Mikovínyi Sámuelről, Prochászka Ottokárról, Serly Lajosról és Hubay Jenőről, Szabó Gyuláról, Gyurkovits Ferencről, Csontváry Kosztka Tivadarról, Scherer Lajosról, Sörös Béláról, Madách Imréről, Mikszáth Kálmánról, Božena Slančíková. Timraváról, Kolomann Banšellről, Tildy Zoltánról, az evangélikus, a református és zsidó egyházközségekről vagy a losonci gimnáziumról, melynek diákjai Közép-Európából érkeztek és tanulmányaik végeztével oda is tértek vissza.
Az itt élő közvetlen elődeink úgy „utazhattak” Európa ezen tájának országaiban, hogy ki sem kellett lépniük otthonaik kapuján! Az idő folyásával volt ki kettő, volt ki három, volt ki négy ország állampolgára lett ily módon.
„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot. Csak elfajult kor hős elődöket. A lelkes eljár ősi sírlakához. S gyújt régi fénynél új szövétneket“. A máig érvényes üzenet Losoncon, az egykori Honvédemlékmű oszlopán volt olvasható mindaddig, amíg 1945-ben le nem döntötték azt. Az 1848-as márciusi forradalom Bukarestben született, Kolozsvárott tanult, Pesten alkotó legjelesebb hőse Sükey Károly (1824-1854), költő Losoncon nyugszik az egykori református temető gesztenyefáinak árnyékában.
A kolozsvári Házsongárdi temetőben bandukolva sorra tűnnek fel előttem az Erdélyért oly sokat tett személyiségek emlékhelyei. A szívem mégis egy helyre húz igazán, a „tomajnembeli losonczi“ ág családi sírjaihoz. Losonc első földesurai a Szemere, Tomaj és Kacsics nemzetségből származtak. I. Dénes erdélyi vajda majd nádor fiai Losoncot is lakták. A város területének birtokosa 1552. július 27-ig a Lossonczy-család volt. Temesvárnál ekkor halt hősi halált az utolsó férfi sarja Losonczy István.
Nem lehet véletlen, hogy az 1590-ben református hitre tért Losonc város címerének és az erdélyi református egyház címerének jelképe egy és ugyanaz: a három fiókáját saját vérével tápláló pelikán!
A trianoni döntés eredményeként a megszűnése határára jutott csehszlovákiai református egyház püspöke, Pálóczi Czinke István (1855-1942) 1922-ben arra kérte Makkai Sándor (1890-1951) erdélyi református püspököt, a kolozsvári teológia igazgatóját, hogy készítsen el részére egy olyan teológiai tanterv tervezetet, amely majd alapjául szolgálhat a losonci református teológiai szeminárium tantervének kidolgozásához. „ … készséggel mondok el egyet-mást e tárgyban … a megváltozott viszonyok között a papképzésnek is … alkalmazkodnia kell ahhoz, hogy népünk megtartását szolgálhassa.” – írta a losonciakhoz, 1922. február 23-án keltezett levelében.
A losonci Református Theológiai Szeminárium 1925. szeptember 16-án nyílt meg. A nemespécselyi születésű Sörös Béla (1877-1939), református lelkész (később püspök) irányításával ezután több mint 100 lelkészt bocsátott ki, akik az akkori Szlovenszkón és Kárpátalján tudásukkal, elkötelezettségükkel bátran kiálltak az egyházat ért megpróbáltatásokkal szemben, beleértve a II. világháborút követő nemzetiségi és vallási üldöztetések éveit is.
A kolozsvári Nemzeti Színháznál Jászai Mari (Kripl Mária, 1850-1926) jut az eszembe. Filmként pergenek előttem az emlékiratában megidézett fájdalmas gyermekkorának pillanatai, az út, ahogyan idejutott. A gondolatívem másik végén a Losonc melletti Szalatna község kastélyparkja tűnik fel. Egy 1903-ban felállított, Jászai Mari nevével (is) jegyzett kegy- és emlékhely. A neves színésznő az itteni kastélyban Hubay Jenő (1858-1937), ismert zeneszerző és felesége Czebrián Róza (1870-1944) vendégeként hosszú heteket töltött el, melyről azonban az életrajzírói rendre elfeledkeznek. Szoros barátság fűzte a családhoz. Talán nem véletlenül, hiszen a színészi pályája 1866-ban akkor vette kezdetét, amikor 16 évesen Hubay Gusztáv társulata után Székesfehérvárra ment. Egy évvel később már Budán játszott, 1869-től pedig a Kolozsvárott. Végrendeletében teljes vagyonát árverésen rendelte eladni, a kevés tárgyi kivételek egyike volt: „…kérem Hubay Jenőné, gróf Czebrián Róza úrnőt, hogy üvegszekrényemből (vitrin) válasszon magának három darabot emlékül.“.
Losoncon az 1890-es év elején Jeszenszky Dezső színtársulat ittléte alatt a főszereplésével mutatták be a Grillparzer „Medea”, a Rosenthal „Deborah ill. Rákosi Jenő „Magdolna” c. darabját – telt házak előtt. Arra is jutott ideje, hogy Szígyártó Sámuelné, királyi tanácsosné kíséretében megismerje a közeli gácsi várkastély nevezetességeit.
Ezidőben már Gácson élt és készült hivatására a kisszebeni születésű Kosztka Tivadar (1853-1919), gyógyszerész. Azt, hogy találkozott-e ekkor Jászai Marival nem őrizte meg az emlékezet, azt viszont igen, hogy egy évvel később a patikáját bérbe adva, elindult, hogy teljesítse küldetését, hogy ő legyen „ a világ legnagyobb Napút festője, nagyobb Raffaelnél!”.
„1882-ben Munkácsy Pilátusát látom, s Párizsba kívánkoztam. … a Bruck műtermében tudom meg, hogy Munkácsy egy hosszabb időre távol van, akivel meg akartam beszélni a dolgomat, … az Egyetértésben olvasám, hogy hazámban minden okleveles gyógyszerésznek joga van egy gyógyszertár felállítására.” – emlékezik Csontváry – mert ugye róla van szó – arra pillanatra, amelynek eredménye a Gácsi patika megnyitása lett. Munkácsyval nem találkoz(ha)ott, aki feltehetőleg nem is tudta, hogy Kosztka Tivadar létezik, viszont a Párizsba gyakran érkező, már idézett Hubay Jenőt a „Salle Pleyel“ művészszobájának ajtajában a „Gyere Jenőkém, hadd csókoljalak meg“ szavakkal ölelte át, amire az „Isten hozott kedves Miska bátyám“ volt a felelet.
„Gács … nem rendezett, hanem világhírű helylyé válhatik. Ki tagadja el tőlünk azt, hogy Gácsnak ősi várkastélya páratlan? Parkja, halastava, fáczános vadkertjei s gyáraival nem-e oly szépet képvisel, melyhez hasonló ez országban nincs is! …kitűnő ivó vize felülmúlhatatlan, légköri viszonyai nem-e egészségesek, hisz most is a jobb módúak nyárban üdülésükért ide sereglenek, a tél sem zord, a viharok teljesen ismeretlenek, mert bármely oldalról jöttének is azok, a közelben levő hegységek lombjai által csak megtörve, mint szakadozott erőtlen foszlányok, jöhetnek hozzánk hosszú útról fáradtan, mint akár az a vészmadár, mely a tenger színe fölött nyílsebesen szeli part felé a légkört, hogy megpihenjen s hírt hozzon a földi lakónak a vihar közeledte felől. S mi gácsiak a természet ez óriását csak hírből ismerjük nyugodtan alszunk, gyermekeink ott kün pajzánul játszanak akkor, mikor más vidéken városok falai repedeznek, hajók árboczai recsegnek s emberek, állatok, fák, sziklák megszűntek lenni.” – írta Kosztka Tivadar Gácsról és környékéről 1885-ben.. Aligha gondolva arra, hogy szavai 130 év elteltével is megállják a helyüket. A gácsi várkastély a közelmúltban újult meg, sokcsillagos szállodaként várja vendégeit, a települést övező természet pedig máig megőrizte fentebb leírt szépségét.
Csontváry Közép-Európa egyik „leg” festője lett, akit a szlovák társadalom is szeretne magának vallani. Műveinek 2015-ös budapesti kiállítását egyének és csoportok tömege látogatta meg Szlovákiából is.
Csontváry ugyan nem írja, de mit itt élőként tudhatjuk, hogy a vidék olyan tudósnagyságokat adott Közép-Európának és a világnak is, akire méltán büszke a magyar és szlovák nemzet, mindkettő a magáénak vallva őket. Ábelfalván született Mikoviny Sámuel (1700-1750) matematikus, mérnök, tanár, a magyar térképészet megalapítója. Az emlékház falán elhelyezett másik táblán az ugyancsak itt született Petényi Salamon János (1799-1855) természettudós, zoológus, a magyar madártan és őslénytan megalapítója neve olvasható. Kutatásai, madármegfigyelései során bejárta és felkutatta a mai Szlovákia, Magyarország és Erdély területeit.
A szomszédos megyében, Ocsován született, Losoncon is tanult Bél Mátyás (1684-1749) földrajztudós mellett e tekintetben nem lehet kihagyni a Petényi Salamon életművét is feldolgozó, a Losonc melletti Videfalán született Kubinyi Ferencz (1796-1874) paleontológust, aki nélkül a világ aligha ismerhetné az ipolytarnóci ősleleteket, az ajnácskői Csontos árkot, és sok egyebet sem. A Magyarország és Erdély képekben c. lapot vele együtt szerkesztő Vahot Imre (1820-1879) (nógrádi ő is) nélkül pedig Losonc ma nem biztos, hogy létezne. Az általa, a város 1849-es felégetése utáni megsegítésére szervezett segélyakció eredményeként az ország minden részéből érkezett adomány. Az is tudomást szerezett Losoncról, aki azelőtt még a hírét sem hallotta. Nem kisebb nagyság Kubinyi Ágoston (1799-1873), a Magyar Földtani Társulat alapító, a Magyar Természettudományi Társulat elnöke, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója sem, hogy csak a leglényegesebb eredményeit említsem.
S ha már Losoncon járunk lehet elfeledni Lehár Ferencet (1870-1948), aki itt kezdte meg zenei pályafutását? A monarchia addigi legfiatalabb karmestereként, húszévesen 1890 őszén érkezett a losonci 25. gyalogezred kaszárnyájába. Első nyilvános hangversenyét 1890. október 11-én tartotta meg itt, melyen elhangzott a saját szerzeménye, a „Perzsa induló” is. „A fiatal zenész a zenekart nagy tűzzel és buzgósággal vezényelte, mi a zenekart is láthatólag magával ragadta …” – írta akkor a helyi lap tudósítója. Számos teltházas koncertje mellett említsük meg az 1893. április 8-án megtartott hangversenyt, melynek legnagyobb sikerét a város egy másik zenei nagyságának Serly Lajos (1855-1939), zeneszerző „Palócz raphsódiája” aratta, melyet a telt házas közönség „tomboló tetszésviharral” fogadott „…a családjával jelen lévő szerző udvariasan meghajtotta magát a közönség felé, a zenekar pedig megújrázta a „Palócz raphsódiát””. Az itt ugyancsak fellépő Lehár egy „szárnykürtre” írt keringőjét, az „Egész világnak kikiáltanám” c. dalt játszotta.
Lehár egy banális konfliktus eredményeként az egyik napról a másikra távozott Losoncról, hol teltházas. búcsúkoncertjét 1894. február 28-án, a losonci Vigadóban tartotta meg. Sarajevóban a „katonai tengerészet tagja vagyok 3000 forint fizetéssel” – közölte nem sokkal később losonci hódolóival a helyi lapon keresztül.
Serly Lajos a Losonc-Besztercebánya-Pozsony-Brassó-Kézdivásráhely-Bosznia-Szabadka-Berlin-Szabadka–Kolozsvári Nemzeti Színház kacskaringós életpályavonalat bejárva végül is New Yorkban állapodott meg, s ott tette közkincsé szülőföldje, és Közép-Európa ihlette alkotásait.
A német anyanyelvű Prohászka Ottokár (1858-1927), egyházi író, Székesfehérvár 15. püspöke 1866 és 1869 között a losonci katolikus népiskolában sajátította el a magyar nyelvet oly szinten, hogy az egész életére meghatározó lett. „,Lényegesnek tartom, hogy a gyermek ne csak a családbeliekkel érintkezzék, hanem idegenekkel is. Úgy gondolom, az ember szociális érzéke ezeken az elsô benyomásokon épül fel. … szüleim Losoncon akkora házban laktak, hogy több lakó élt ott, nagy kert és udvar is volt. Engem valahogy minden lakó szeretett, s így szüleim tudta nélkül is be-bejárogattam ide is, oda is.” – emlékezett vissza mindannyiunknak szóló tanulsággal az egyik interjújában itt eltöltött napjaira.
Fenséges a nógrádi táj, Kicsiben a nagy Közép-Európa ez! Vannak síkságai, csörgedező patakjai (Tugár, Krivány, Csevice, Masková, Szalatna, Szuha, Béna, Csoma …) folyói (Ipoly, Zagyva). A természet alkotója úgy rendelkezett, hogy Nógrádon halad keresztül  az a vízválasztó, ahol eldől, hogy mi folyjon a Dunába és a mi a Tiszába. Vannak hegyei és völgyei, a táj fölé magasodik a Palóc Olimposz, mely „… hegynek magyar nevezete Kárránts, ’s minthogy a’ róla lejövő árvíz sokszor igen nagy kárt szokott okozni azon völgyekben, mellyeken általfolyik…” (Mocsáry Antal). A medvesi plátó egyik sarkában felépített kilátóról úgy jelenik meg előttünk Somoskő és Salgó vára, hogy elfelejtjük, hogy közöttük országhatár van. A Páris patak szurdokvölgye, avagy a Palóc Grand kanyon, Hollókő és Ipolytarnóc  világban jegyzett értékek, csakúgy mint a 2015 novemberében az UNESCO önálló kategóriájába sorolt Novohrad-Nógrád Geopark.
Palócország része ez, palócok lakta tájjal, palóc ételekkel, megőrzött és elvesztett szokásokkal, alkotó személyiségekkel szomszédságában Gömörországgal. Ki innen származik s jut távolabbi tájakra, elég ha megszólal ….s ki hallgatja, legyen az szlovák, magyar, román vagy más nemzetiségű azonnal tudja, hogy Közép-Európa mely szegletéből érkezett. Ezért is érezem és érezhetem sajátomnak és szerethetem Losoncot, Nógrádot és rajtuk keresztül Közép-Európát.