Egy tanmese szerint egy vándor az úton haladva meglátott egy fadarabot. Milyen gyönyörű faág, gondolta és hazavitte, beletette egy vázába, és az pár nap múlva kivirágzott. Ugyanazon az úton egy másik vándor szintén meglátott egy fadarabot. Milyen erős ez a faág, jó lesz az úton, gondolta, s vándorbotként használta. Egy harmadik vándor is haladt az úton, ő is meglátott egy ugyanolyan fadarabot. Milyen ronda kígyó, gondolta, feléje nyúlt, de az megmarta. Mert minden dolog azzá válik, aminek látják. És minden ember olyanná válik, amilyennek látják.

Magyarország, a magyar nemzet is olyanná válik, amilyennek látjuk, amilyennek megálmodjuk. Ha azt mondjuk, hogy élhetetlen ország, nemzet vagyunk és közben semmit sem teszünk azért, hogy ez ne így legyen, akkor elégedetlenségünk miatt külföldre fogunk költözni. Ám, ha úgy tekintünk az országra, mint hazánkra, a Kárpát-medencére, mint szülőföldünkre, akkor felelősen kell tennünk felemelkedéséért, jövőjéért. Milyennek látjuk életterünket, nemzetünket? Homokra vagy sziklára épített háznak? Elsodor minket a történelem vihara vagy rendületlenül állunk századok múlva is? Amilyennek látjuk, olyanná fogjuk tenni. Még székely anyósom is kapásból azt válaszolta – mikor megkérdezték, hogy vajon milyen év lesz az idei új – hogy olyan, amilyenné tesszük. Ha saját történelmi régióinkat biztonságot adó otthonunknak tekintjük, akkor termékeny munkánkkal megerősíthetjük. Ha csak hasznot akarunk húzni belőle, meggyengítjük. Ha élhetetlennek tartjuk, mi is azzá válunk. Mert minden ország, nemzet olyanná válik, amilyenné teszik az ott élők. Ezer évvel ezelőtt Szent István megérezte ezt a felelősséget és a keresztény értékekben meglátta az építőköveket. Neki köszönhetjük azt, hogy nemzetünk szilárd alapon, a krisztusi igazságon és a keresztény értékrenden nyugszik. A Szűzanya oltalmába ajánlotta országunkat, ennek köszönhetően Mária országa vagyunk, értve ezalatt mindazt a Kárpát-medencei területet, ahol ma élünk.

Horváth István Sándor magvas gondolatait nem először használom fel. Köszönet érte. Böjte Atya egyszerű, érthető és éppen ezért nagyszerű, világos, építő és gyakorlatias gondolatait szeretem ennyire vagy tán kicsit jobban is, hisz mindenkinek picinykét hazahúz a szíve. Ám gondolatai mellett esetében arra is figyelnünk kell, amit és ahogyan csinál. És ez roppant egyszerű. Nem lamentál, hanem egyszerűen teszi a dolgát. Dolgozik. Tele hittel, optimizmussal és reménységgel. Ennyi a nagy titok. Az ő figyelmeztetése a következő is: „Az emberiség időről időre nagy lendülettel beront egy zsákutcába, amiből aztán csak rengeteg szenvedés árán tud kiszabadulni! Ezek a történelem nagy eretnekségei és mind ugyanazon a kaptafán készültek (fasizmus, kommunizmus, liberalizmus)” Nos, ezeket az utunkba akadó (vetett!) fadarabokat is használjuk úgy, ahogyan kell: gyújtsunk vele tüzet! Mi megmelegszünk mellette, az „eszmék” meg elégnek. Mi megmaradunk és „eszméletlenül” jól élünk majd!