Nem jó, ha az ember két malomkő közé szorul. Mi viszont most pontosan ebben a helyzetben vagyunk. A konfliktusok megoldása, ha fegyverrel történik, nem vezet jóra. Ukrajna lerohanása elfogadhatatlan, a nemzetközi jog lábbaltiprása. Ezért érthető, hogy sokan ukrán zászlót tűznek ki, és minden módon kifejezik szolidaritásukat. Mi tudjuk, milyen az, amikor a szovjet tankok tűzereje dönti el azokat a kérdéseket, amelyeket elvben csak a magyar állampolgárokra tartoznak.
Mások Putyint az Ukrajnában élő oroszok védelmezőjének tartják. A védelem indokolt. Ki ne értené ezt jobban nálunk, akik szintén látjuk a határon kívüli másodrendű állampolgárként kezet nemzettársaink folyamatos elnyomását. Noha sokunkat felháborít az ukrán kisebbségpolitika, de a menekülteket még a Putyint dicsőítők is támogatják, befogadják, ha magyarok, ha ukránok.
A háborúnak persze vége lesz egyszer, de koránt sem biztos, hogy Putyinnak sikerül egy megfelelően szervilis bábkormányt létrehoznia Kijevben. Az az ukránok viszont jó ideig nem fognak testvérnépként tekinteni az oroszokra. Ez nem is indokolt, mert az oroszok voltaképp lenézik az ukránokat, nyelvüket inkább nyelvjárásnak tekintik, miként az ukránok teszik ezt a ruszinokkal. Még Szolzsenyicin is azt írta, aki pedig jó érzésekkel tekintett az ukránokra, hogy nyelvük fejletlen, amit sok ukrán nem is beszél, az oroszt használják helyette. Noha Kijevnek ezeréves múltja van, a viharos történelem miatt mégis fiatal nemzetről van szó. A nemzetépítést sajnos rosszul kezdték, az oroszok pedig ezeket a hibákat, sőt bűnöket rosszul kezelték. Miért merem ezt mondani, most, amikor a „kezelés” még tart? Arra emlékeztetek, hogy a Krím félsziget szinte fájdalommentesen került orosz kézre. Az orosz katonaság megjelenését az ott élők, de még a katonatisztek sem megszállásnak tekintették, sőt örömmel vették (átálltak). Putyin okkal számíthatott arra, hogy a Kelet Ukrajnában élők most is így reagálnak, és az ukránok ellen fordulnak. Más szavakkal: Harkivnak órák alatt el kellett volna esnie, de már egy hete tartja magát. Mintha az ott élő orosz lakosság ukrán állampolgárként viselkedne.
Putyin a háború első napjaiban elérte, hogy Zelenszkij népszerűsége elképesztően megnőtt, és az ukránok félretették az ilyen-olyan csoportérdekeiket. Matl Pétert idézem: most születik az ukrán nemzet. Ha ez a nemzet azt tapasztalja, hogy a területén élő orosz nem ellenség, akkor talán, ha majd véget ér a háború, jobb nemzetiségi politikát folytat. Az, hogy jelenleg Magyarország etnikai megkülönböztetés nélkül segélyezi a Kárpátalján élőket, és támogatja a menekülteket, hasonló felismerésre vezethet velünk kapcsolatban is. Persze lehet, hogy mindez utópia. Azoknak, akik most Putyinban látják a megváltót, netán a Sztálin által elvett Kárpátalja visszaadójának képzelik, azt mondom, csalóka ez a remény.
Hányszor jelentette ki Putyin, hogy esze ágában sincs megtámadni az ukránokat! Lehet egy KGB tiszt szavára adni? Nem. Az oroszokkal kölcsönös előnyök alapján csak üzletelni lehet. De pulit kár ajándékozni nekik. Macron állítólag odavágta Putyinnak, hogy hagyja abba a hazudozást. Szokatlanul nyílt beszéd volt, (ha ugyan így volt, és nem az elnökválasztási kampány miatt híresztelik ezt).
Az egyik leginkább aggasztó ebben a háborúban, hogy nem világos, miért indult meg az orosz támadás. Most azt mondják: Ukrajna demilitarizálása. Vajon van ennek olyan nagy jelentősége? Oroszország körbe van véve amerikai ill. NATO támaszpontokkal. Ha a Nyugat támadni akarna, Ukrajna hiánya nem lenne akadály. Ha az ukrajnai oroszokért megy a harc, akkor tételtévesztés: a tankok nem váltják ki a kiengesztelődési reflexet. Tehát miért?
A másik zavaró tényező, hogy nincsenek tények, egyetlen információ sem biztos. Ez egyébként azt hiszem minden háborúban így volt. A saját veszteségeit mindenki kicsinyíti, a másikét pedig felnagyítja. Az igazság pedig elvész a ködben. Így azután az én eszmefuttatásom is bizonytalan információkra épül. Csak egy biztos, hogy semmi sem biztos. De ápolom azt a halvány reményt, hogy az ukrán-magyar viszony javítható.

Surján László