Márton Áron püspök úrnak 1975 Újév napjára elmondott beszéde az akkor kezdődő Szentévhez kapcsolódott. A beszédből most a kiengesztelődésre vonatkozó általános megállapításokat emeltem ki. Célom egy a Kárpát-medence népei közötti megbékélést is alátámasztó gondolatmenet. Ez az összeállítás megrövidíti a szöveget, de semmit nem ír hozzá. A teljes szöveg elolvasására buzdítok, ami megtalálható a Márton Áron hagyatéka sorozat 7. köteteként: Karácsony címmel, ami a Mentor kiadónál jelent meg 2010-ben. [S. L.]

A vertikális béke a megtérés, vagyis a kibékülés az Istennel, amit minden embernek – a béke alanyának – meg kellene valósítania. És a horizontális béke: az emberek kiengesztelődése egymással. Ez, a személyek, csoportok, nemzetek egymás közti békéje nem pusztán békés együttélés. Ez több mint kiengesztelődés. Ez már feltételezi a kiengesztelődést. Vagy más szavakkal: ez már a kölcsönös ellenségeskedés (háború, társadalmi, polgári, ideológiai harc) feladása, önkéntes visszatérés a párbeszédhez, a tárgyalásokhoz, a megegyezésekhez és az együtt dolgozáshoz.

Ilyen eredményhez pedig nem elégséges az érdekek összejátszása, sem a közös meggyőződés, hogy a modern háború anakronisztikus és értelmetlen. A béke, hogy tartós, emberhez méltó, igazi béke legyen, megköveteli a kölcsönös megbocsátást. Ez pedig nehéz, és a bűnös ember számára lehetetlen feladat is megvilágosító kegyelem, alázat és szeretet nélkül, amelyet csak Istentől kaphatunk meg ajándékképpen. A szentév célja éppen az, hogy elősegítse ennek a lelkületnek a megszerzését és a béke elmélyült felfogását, s ezzel együtt a testvéri készséget mindnyájunk szent ügyének hatékony szolgálatára.

I. A nehezebb út. A béke a kiengesztelődés által valósul meg

A kiengesztelődés a személy számára nem könnyű feladat, magas fokú erény, melyet az ember vagy meg tud valósítani vagy nem, és a keresztény vallás különleges értékei közé tartozik. Mint személyes feladat, próba elé állítja az embert, de nem elvi kérdés, mert a Miatyánkban minden nap kérjük és ígérjük a sértések megbocsátását. Kétségtelen, hogy a félreértések és megkülönbözések nagy részét jóakarattal el lehet intézni. S a kiengesztelődés és megbocsátás gesztusainak nagy nevelő és lelki értéke van arra nézve, aki azt gyakorolja, akivel gyakorolja, és akik az ilyen gesztusoknak a tanúi. Ettől eltekintve a kiengesztelődés napi gyakorlata bizonyos értelemben a társadalmi élet összetartó, egyesítő eleme. A házastársak, az egy épületben, egy városban, egy nép, egy vállalat kötelékében élő emberek közös élete állandóan egy alkalom a sértések „hetvenszer hétszer” (vö. M t 18, 22) való megbocsátásra. Kevésbé feltűnő, és a sajtót és az irodalmat is kevésbé érdekli, mint a béke nyílt megsértése és a drámai összeütközések, de értékesek és a társadalmi élet nyugodt menetét ezek a mindennapi kiengesztelődések biztosítják.

II. Van-e jogunk a kiengesztelődésre?

Ha azonban másfajta konfliktusok fordulnak elő, pl. társadalmi konfliktusok, sokan úgy vélik, más szempontból kell nézni a kiengesztelődés problémáját. Lelkiismereti probléma lesz. Van-e jogunk a kiengesztelődésre?

A kérdés ilyen felvetése első tekintetre megütközést vált ki bennem. Mintha ellentétben volna azzal, amit az evangélium mond: „Ha ajándékodat az oltárra viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat” (Mt 5, 23-24).

De ha a kérdést közelebbről nézzük, úgy tűnik, hogy a társadalmi, polgári és nemzetközi konfliktusok nagyobbrészt a szolidaritás konfliktusai, tehát kötelezettségek. Az emberek különböző csoportokhoz – család, életközösség, munkaközösség, társadalmi osztály, vallás, párt, faj, ország, bőrszín – tartoznak, amelyeknek mindent köszönhetnek. Nem kötelességem-e az én csoportommal a szolidaritást vállalni, a másik csoport ellen harcolni, akaratom ellenére is? Olyan csoportok ellen, melyekkel én egyébként, más szempontból együtt érzek, melyek tagjai között barátaim is vannak, de magatartásukkal és puszta létükkel látszólag akadályozzák az én csoportom alapvető jogainak az érvényesítését?

Ma, ezekre a kérdésekre adott feleletet három osztályba lehet sorolni.

Némelyek úgy vélik, hogy a béke két háború közötti konfliktusmentes időszak, a háború pedig rossz dolog, vagy legalábbis nem normális állapot, tehát tévedés vagy bűn eredménye.

Mások viszont, sok kortársunk s ezek között sok keresztény is, természetszerű jelenségnek veszik a konfliktusokat és az erőszak alkalmazását sokan úgy vélik, ezek egyedül a történelmi fejlődésnek a következményei, mely akadályozza a fejlődést, vagy pedig rossz hatású ópium.

Sokan mások elfogadják a zsinat, valamint a pápai és püspöki tanítóhivatal álláspontját és reálisabban fogják fel a problémát. Rámutatunk néhány szempontra.

III. Igaz és hamis kiengesztelődés

1. A konfliktusok tények, mindegyre előfordulnak. A béke problémájából tehát nem kapcsolhatók ki. A társadalom, bizonyos szempontból a konfliktusok területe, összeütközések, ellentétek merülnek fel benne mindenütt és minden szinten. Ahogy nem lehet a konkolyt és a búzát elválasztani, úgy nem lehet ebben a világban egymástól elválasztani a háborút és a békét. A békét a mindig felmerülő ellentétek legyőzésével mindig újra meg kell teremteni. A szabad akarattal rendelkező emberi lények között, akik ugyanazon a bolygón laknak, kikerülhetetlenül felvetődik minden egyes ember és mind a közösség számára „a másik”, mint probléma, két szempontból is: támadás-védekezés. Bárhogyan tekinthetjük tehát, a konfliktus tény, másképp a kiengesztelődés sem lenne adottság és kötelesség. Keresztény felfogás szerint tehát mindig meg kell kísérelni a társadalmi élettel együtt járó ellentétek kiegyenlítését, akik ezt elmulasztják, bűnt követnek el, gyűlöletből, büszkeségből vagy önzésből.
2. Annak az elismerése, hogy a konfliktus tény, nem jogosít fel, még kevésbé kötelez arra, hogy az ellentétet fenntartsuk, elmélyítsük; vagy rendszeresen megismételjük. Mert a konfliktus nem lehet öncél, megvannak a határai és jogosultságának az ismérvei (kritériumai).
3. A kiengesztelődés felé az első lépés, hogy igyekezünk megoldani az ellentét folytán keletkezett problémákat, azáltal, hogy nagyobb fontosságot tulajdonítunk az ellentétet előidéző közvetlen vagy távolabbi, egyes és általános okok orvoslásának, mint az ellentét kihatásainak.
4. A kiengesztelődés nem valósulhat meg igazságtalan vagy megalázó feltételekkel. VI. Pál erről a következőket mondja: „A béke ügye követelhet nagy lemondásokat… nagylelkű megbocsátást és kiengesztelődést. De ennek ára írem lehet sohasem a személyi méltóság megalázása, vagy gyávaság. A béke sohasem valósítható meg az igazságosság utáni szomjúság nélkül… Saját egzisztenciánkért sohasem áldozhatjuk fel az élet nragasabbrendű értékeit.”

Az ember a kiengesztelődésért nem mondhat le önmagáról, egyéniségéről, lelkiismeretéről. Nem kiengesztelődés, ha a személy nem maradhat hű önmagához, ha személyiségét a csoporton belül megalázza, ha önmagát, szabadságát, hűségét, létét fel kell adnia. A pápa itt emlékeztet Pál apostol figyelmeztetésére: „Ne szabjátok magatok a világhoz” (Róm 12, 2). A kiengesztelődés nem azonos az erkölcsi vagy vallási indifferentizmussal. XXIII. János pápa ezt különösen hangsúlyozza a Pacem in terris enciklikában.

Az ökumenikus kiengesztelődés, ahogy a zsinat után fejlődött, kikerülte ezt a veszélyt, mert szabállyá tette, hogy a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodnak együtt Krisztushoz, az igazsághoz.

5. Mindezekben az esetekben, ha a hit tanítása iránti tisztelet úgy követeli, hogy a teljes és kölcsönös kiegyezés óráját bizalommal várjuk, az érdekelt személyek között a párbeszédet, a baráti kapcsolatokat és a közös munkát nem szabad feladni, sem csökkenteni.

Ezt a szabályt még nagyobb gonddal kell alkalmaznunk azokkal a jóakaratú emberekkel kapcsolatban, akik „téves filozófiai elméleteket” vallanak, de személyes kapcsolatok felvételére és fenntartására készek.

Ezzel szemben a múlthoz való visszatérés, a csökönyös kitartás, a „status quo”-hoz való makacs ragaszkodás meghiúsítja azt a haladást, a helyzetnek azt a lényeges javulását, amit a keresztény kiengesztelődés jelent. A kiengesztelődés döntés és egyben kezesség a jobb jövő mellett. Új gondolatokat ad, új utat mutat, melyre a tegnapi barátok és a mai ellenségek nem is gondoltak. Ezért szünteti meg a konfliktust, mert új utat nyit meg s ezzel megváltozik a probléma is. A kiengesztelődés tehát nemcsak a szívet mozgatja meg, hanem a korábbi ellenfelek képzelő- és vitális erőit is cselekvésre, közös és új együttműködésre készteti, röviden igazi békére.

IV. A békéért, a jövőért

Ha VI. Pál pápa a megújulás és a kiengesztelődés szoros kapcsolatát nyomatékosan hangsúlyozza, nemcsak a szentév témáját hirdeti meg, hanem a béke lényeges elemeit is. Az egyik is és a másik is valójában egy alapvető valóságra hívja fel a figyelmet, amikről az igazságosság szenvedélyes vitatása közben a felek könnyen megfeledkeznek, nevezetesen, hogy a társadalom nemcsak alkalom a konfliktusra, hanem mindenekelőtt közösség. A természetes és természetfölötti kapcsolatok, melyek az embereket egymással összekötik, erősebbek, mint az, ami elválasztja őket. A közösség iránti érzék egyetemes érzék. Ez a béke és a civilizáció építő ereje. A kölcsönös segítség, a szolidaritás, a barátság, a szeretet hozza létre és tartja fenn a közösséget, az emberiséget. Tények, melyeket a szociológiai és történelmi kutatás igazol.

Ehhez a tapasztalati tényhez a kinyilatkoztatás adja Krisztus szavának, példájának és feltámadásának a megvilágosító fényét és új dimenzióját. Isten Lelke működik a történelemben. A szeretet, mely Belőle árad, erősebb, mint a gyűlölet és a halál. Ennek a szeretetnek a nevében történő kiengesztelődés, mely nem tűri el sem az igazságtalanságot, sem a hazugságot, nem árulás, nem is csalódás, hanem azt jelenti, hogy a történelem és a haladás hajtóerejévé az emberi szeretetet tesszük.

V. A béke szolgálata kiengesztelődés által

Ennek az alapján ki lehet dolgozni a kiengesztelődésre való nevelésnek és lelkiségnek a szabályait. Mert az Egyház Istentől a kiengesztelődés szolgálatát (vő. 2Kor 5, 16- 20) kapta és ez minden hívőnek kötelessége.

Korunkban jelét adják ennek az Egyház tagjai? A civil életben? Az egyházi életben? Mit jelentenek az ellentétek Isten népe belső életében horizontális és vertikális szempontból? A Szentatya többször feltette ezt a kérdést és rámutatott a megújulás kritériumaira is: „Csak a belső, lelki megújulásra való fáradhatatlan törekvéssel lehet az emberek között a kiengesztelődést megvalósítani… a kegyelem új pünkösdje hozhatja meg az új testvériség pünkösdjét.”

A megoldás tehát nem a türelmetlenségbe és elszigetelődésbe való visszavonulás, hanem az előállott konfliktusban az ellenségeskedést feladni és a megoldás új útjait keresni.

A kiengesztelődés nem megállás, nem is visszavonulás, hanem egy lépés a jövő, út a béke felé.