Én nagyon jól tudok szerbül. Nem is csoda, mivel Temesváron nőttem fel. Ahol mindenki, minden nyelven beszél. Csak úgy, magától.

A némettel is egyszerű volt. Meghívtak egy gyerekbuliba. Svábokhoz. Órákon át kellett polkázni a három, egybenyitott hatalmas szobán keresztül, tele éles sarkú bútorral. Másnap Bea, a szeplős házigazda megtöltötte az iskolát azzal, hogy megkértem a kezét, ő pedig ideadta, mert jól tudok németül. Naná, mivel német óvodába jártam. Ez ötéves koromban történt, amikor beadtak, mint minden becsületes temesvári sarjat, akinek nincsenek nyelvi gondjai.

Nem, nem az anyai nagyanyámtól tanultam meg. Különben is, ő horvát volt. A két nyelv között pedig súlyos a különbség: vagy húszezer halott és közel félmillió menekült. Igaz csak utólag, a modern történelemben. Modern halottak. Nem, bizony, a szerb tudásom is tiszta forrású, mint a hoch deutsch-om. Van. Mint minden igazi temesvárinak.

Az ötvenes évek végén csak hallottuk, a hatvanas évek legelején mát láttuk is a tévét. Egyet. Braunéknál. Bámulatos volt és kiábrándító. Mert volt, aki másképpen képzelte, volt, aki sehogy sem, tehát az, amit láttak, mindenki számára más volt, mint ahogy lennie kellett volna. De volt, lett, és időnként kivehető volt a sok fehér-fekete villogásból (szakszerűen – a bolhákból) a különböző alak, lassan kidomborodott a neműk is, ami kezdetben elégnek látszott. Mert látszott. Általános elégtétel uralkodott. Braunék feszíthettek, mert csak nekik volt, a többiek pedig megelégedtek azzal, hogy ilyen készülék még Bukaresten sincsen. Mert mi mással hasonlítsa össze magát a büszke temesvári, mint egy fővárossal, legyen akár az a balkáni is. A pitiáner lokálpatriotizmus önellentmondás. Szóval látszott, néztük. Volt ebben egy kis lenézés is, ahogy egy mitteleuropéerhez illik, amikor kitekint a szalonjából. Mert ami hallatszott, az szerbül volt, mivel csak a belgrádi tévé létezett. De üsse kő – mi az nekünk: aki hochdeutsch-ot, précieuse románt és irodalmi magyart beszél, annak az a semmi balkáni kulturálatlan hablatolás nem jelenthet gondot. Persze az nem jelentett semmit, hogy Effi tante, a házvezetőnőnk is tudott szerbül, mert ő csak egy egyszerű sváb volt. A Tante-t is csak azért kapta, mert úri házban szolgált, különben szimpla Frau maradt volna. Röviden, néztük a szerbeket és értettük. Önállóan: mindenki mást. Majd kitört az ideológiai, a nagyon hideg háború. Egy-egy film első öt perce elég volt egy hosszú estet betöltő hajba-kapásra. Majd meghívták az anyai nagyanyámat, mint hitelesített nyelvtudót, de hamar lemondtak róla, mert szegénykém azt mondta, amit a tévében ímmel-ámmal hallott, nem azt, amit a többiek értettek tökéletes és önálló szerb ismeretükkel. És különben is – ő nem volt eredeti szerb, csak egy agyszerű horvát.

Szerencsére hamarosan meglett a magyar és a román tévé. Amit az ország más városaiban is láthatták. De Temesváron jobb volt a vétel, ezt mindenki tudta. Es azt is, hogy Temesvár egy soknyelvű város.

Forrás: Szemelvények az Ex Symposion Exjugó Lexikonából (82. szám):