Makkai Béla természetesen csak virtuálisan volt Erdély valamikor fővárosában, hogy megtartsa A POZITÍV SZOMSZÉDSÁGKÉP(EK) FORMÁLÁSA  A REGÁTI MAGYAR SAJTÓBAN (1860-1918) című előadását, aminek szerkesztett változatát közöljük.

Az első magyar nyelvű lap megalapítása a Regátban az 1848-as emigrációhoz kötődik. A Bukuresti Magyar Közlöny az Erdélyi Érchegységben lezajlott harcokban polgárháborús jelleget öltő szembenállás tehertételével ápolta olvasóiban az elvesztett haza iránti szeretet és a befogadó haza iránti tisztelet és hála érzését. Idegen földön ezt a magatartást diktálta a beilleszkedés gyakorlatias érdeke, és az a friss történelmi tapasztalat, hogy a fenyegető osztrák-német és orosz birodalmi törekvések szükségessé teszik a térség két nem szláv népének összefogását. (Amint ezt Kossuth és Nicolae Bălcescu Szegeden, az 1849. július 14-ei magyar-román megbékélési tervben lefektette.) Noha cikksorozat indult a közös történelmi múlt – többnyire pozitív – emlékeinek megismertetésére, a kölcsönös előítéleteken azonban nem volt könnyű túllépni.

A bukaresti Naţional „képmutatónak” nevezte a magyarok szabadságszeretetét, s azzal a nemzetiségi elnyomás „pokoli terveinek” vádját szegezte szembe. Dr. Oroszhegyi Józsa a beszédes című Román testvéreink rovatban erre azt válaszolta, hogy a földesúri elnyomást a magyar paraszt évszázadokon át épp úgy megszenvedte, mint a román. A két ország újságíróit egyúttal arra intette, hogy egymás lapjainak tárgyilagos szemlézésével – tehát egymás kölcsönös megismerésével – fékezzék a felelőtlen hangulatkeltést. A Szathmáry Papp Károly (későbbi román udvari fényképész) nyomdájában megjelenő lap a jászvásári Tribuna, valamint az Independenţă és a Nikipercia sorsára jutva alig egy esztendős működés után, 1860 karácsonyán elnémult.

Csaknem emberöltőnyi idő múlva érett meg a helyzet egy újabb magyar lap megalapítására. A Bukuresti Híradó (1876/85) beköszöntő vezércikke a szép fejlődést mutató fiatal Romániát, mint az európai kultúrnemzetek tagját üdvözölte. Egyúttal eltökélt harcot hirdetett a gyanakvás és rémhírterjesztés ellen. Ez utóbbi kategóriába sorolta azt a híresztelést, hogy a románság csak az alkalomra vár, hogy a Tiszáig érőnek hitt etnikai szállásterületét elfoglalja, míg a magyarok Havasalföld, az egykori Szörényi Bánság visszafoglalását tervezgetik.  (Azóta tudjuk, hogy egyik felvetés sem volt légből kapott…) Az 1875 és 1878 között zajló balkáni válságban az ellentétek csakugyan kiütköztek, noha a kezdeti kölcsönös oroszellenesség átmeneti közeledést hozott.  A Telegraful 1876. évi szilveszteri száma Budapest török-barát politikája miatt azonban a szidalmak „szokásos”[!] özönét zúdította a magyar laptársra. A háború és a tengeren túli gabona-dömping miatti gazdasági válságban a beáramló magyar munkavállalókról, mint jöttment haimanokról, (másutt boanghen), gúnyosan írta a román sajtó, hogy a világverő hunok korcs utódai, a románok szolgáiként keresik boldogulásukat a Regátban.

A magyarországi sajtó (ld. Pesti Hírlap) az 1886-ban kirobbanó vámháborút épp ilyen harsány elfogultsággal kezelte. A gazdasági viszály felelősségét a román félre hárította, mégpedig bántóan fölényes hangnemben, ekképpen: „Egy pigmeus az európai államok között öklöt mutatott a Monarchiának”.  A bukaresti magyarok lapja azonban visszautasította a hazai sajtó felelőtlen híradásait: „Ne tüzeljük fel, ne ingereljük egymást – írta. A jó szomszéd többet ér (…), mint sok testvér”.  E gondolat jegyében indította el a szerkesztő 1880-ban a lap román nyelvű változatát, a Gazetta de Bukuresci-t. Törekvéseit a román király Koronarenddel jutalmazta. Ám a román sajtóorgánumok viszonyulása nem változott. Veress Sándor mérnök (az első román vasútvonal tervezője) írta a Híradóban: „…a toll emberei a hírlapi hézagokat ellenünk való epekedésekkel töltik be, mi vagyunk szeréntök Európának műveletlen, türelmetlen barbárjai.” A bizalmatlanság, előítélet és sértett önérzet azonban mindkét oldalt jellemezte: úrhatnám és erőszakos, barbár magyarok a mérleg egyik – igénytelen, vad és hálátlan románok a másik serpenyőjében.

Magyar oldalon a sajtó szenzációhajhász, olcsó népszerűséget hozó híradásai olykor diplomáciai hullámverést is keltettek. Ezért a közös külügyminiszter kérésére a kormány arra intette a fontosabb lapokat, hogy a romániai magyarok ügyeivel egyáltalán ne foglalkozzanak, ne hogy ezzel gyúanyagot szolgáltassanak az ellenségeskedéshez.

Ám a Kárpátok túloldalán sem volt jobb a helyzet! A kereskedelmi tárca bukaresti tudósítója 1902-ben úgy jellemezte a romániai sajtóviszonyokat, hogy “a rumán kormány, vagy ha ez nem, a felizgatott deákság a neki nem tetsző zsurnalisztákat egyszerűen kiüldözi”.  (A tényszerűség kedvéért megjegyzendő, hogy ez nem csak Vándory Lajossal történt meg, de Magyarországon Vasil Lucaciuval, vagy Ioan Slavici-csal is…)

Az időközben százezres léptéket elérő kivándorolt magyar munkavállalók „tényszerű” tájékoztatására jött létre 1902-ben a Bukaresti Magyar Újság, a regáti magyar nemzetgondozási kormányprogram támogatásával. A lap fogadtatása azonban a negatív várakozások szerint alakult: az Apărarea Naţională az újság megjelenését ügynökök mesterkedésének, a sajtószabadsággal való visszaélésnek, a szerkesztőket pedig “báránybőrbe öltözött farkasok”-nak nevezte, kiknek veszedelmes terve a csángók tudatának megzavarása. A lapot ezek után a román posta nem kézbesítette számos moldvai csángó előfizetőnek. Pedig a budapesti kabinet a szerkesztőt szigorúan lojális magatartásra utasította. Ennek a lap munkatársai igyekeztek is megfelelni, ám hitelességüket mégis megkérdőjelezték, gyakran az anyaországi sajtómunkások felelőtlen magatartása miatt. Ezt példázza 1905-ből a Pesti Hírlap éles hangú írása. A kötelező román nyelvórák megháromszorozása miatt, „a magyar iskolák elrománosításáról” szóló híradás téves és káros állításait a bukaresti magyar lap szerkesztője sajtó-helyreigazításban cáfolta. És ugyancsak ő, Poliány Zoltán volt az, aki a romániai magyar egyesületek támogatásával kiállítási pavilonnal tisztelgett I. Károly előtt a 40 éves uralkodói jubileumára rendezett nemzetközi kiállításon. Lojális, építő szellemű újságját a király nagydíjjal, a szerkesztőt pedig aranytollal jutalmazta.

Az 1907 őszén megjelenő Romániai Hírlapot Budapesten a szűk magyar sajtópiac megosztásával és román belügyi kapcsolatokkal vádolták, s ezt a meggyőződést a román sajtótámadások (Neamul Românesc, Secolul) sem oszlatták el. A Seara soviniszta, romángyalázó jelzőkkel illette a lapot, mondván hogy szerkesztői sokat keseregnek a kivándorolt magyarok nyelvvesztése, eladósodása, vagy a csángók beolvadása miatt. E bajok „orvoslására” a bevándoroltak mielőbbi hazaköltözését tanácsolta… Az igaztalan vádakkal ellentétben a magyar lap többször kifejezte háláját a választott hazának vendégszeretetéért, bekapcsolódott a resicai bányaszerencsétlenség (részben román ajkú) kárvallottjainak megsegítésébe, s gyakran közölt írást a királynétól, írói álnevén Carmen Sylvatól, mi több, „román Petőfi”-ként méltatta Mihai Eminescu munkásságát, szemérmesen elhallgatva a nagyformátumú költő magyarellenességét. Igaz, van példa az elfogultság visszautasítására is. A „Megbocsáthatatlan tévedés” című híradásból megtudhatjuk, hogy 1907 karácsonyán egy Kelemen Gyula nevű asztalos tetten ért, és rendőrkézre adott egy tolvajt, ám a román sajtóban másnap úgy jelent meg a hír, hogy a tettes a magyar iparos volt. Mindezekkel együtt is a lap igen kedvezően ítélte meg a román nemzetpolitikát. Ekképpen: „..a román nép szigorú ragaszkodása minden nemzeti ügy iránt bármely nemzetnek példaképül szolgálhat.”

A szomszédsági kapcsolatok látványos romlása idején kezdte működését a Romániai Magyar Újság. A budapesti parlament 1907-ben törvényt hozott az államnyelv terjesztéséről, a hazai nemzetiségi polgároknak ugyanis még a negyede sem tudott magyarul (a románoknak csupán 12,1 %-a). A Lex Apponyi (1907: XXVII. törvénycikk) ellen nemzetközi sajtókampány indult, amelynek elmérgesedésével a román sajtó a bevándorolt magyarok kiutasítását követelte. A bukaresti magyar lap ezzel szemben higgadt beszámolókkal, és a nem tényszerű, ellenséges írások tudatos rostálásával próbálta mérsékelni a túlhevült indulatokat – mindkét oldalon. Ezzel az útmutatással: „Nekünk kell (…) megtennünk az első lépést. Mi ismerjük az itteni viszonyokat. Világosítsuk fel testvéreinket tévedéseik felől, s hassunk oda, hogy a román nemzet fiai is felvilágosítást kapjanak. Így elnémul majd a mai bűnös hangulatszínezés, mely egyszer csak keresztültöri a gátakat és akkor a jóindulatnak (…) igazán jelentéktelen szerep jut.”

Fő helyen számolt be a lap a Románia gyors modernizációjáról készített film budapesti bemutatójának sikeréről, annál is inkább, mivel az alkotó a Romániai Magyar Újság főmunkatársa volt. Gyakran jelentkezett a lapban dr. Szőcs Géza, történész a közös múlt epizódjait felvillantó, józan írásaival, s a negatív előítéleteket és politikai téveszméket oszlató cikksorozatával. Ugyanebbe a sorba tartoznak a román modernizációról és kulturális értékekről szóló szemelvények, s a dinasztia tagjai előtt tisztelgő írások. A szerkesztők a magyar-román kapcsolatok pozitív példáiból is gyakran merítettek. Olyan híreket is olvasóik elé tárva, amelyeket a román sajtó nem tartott fontosnak közzé tenni. Mint azt, hogy 1912-ben a Garam nevű magyar hajó Galacnál 16 hajótörött román katonát mentett ki a Dunából.

A Balkán-háború 1913-as kirobbanásától még fagyosabb lett az 1883 óta szövetséges két szomszéd ország viszonya. A magyar újság a Monarchia- és magyarellenes inzultusok híreit hűvös mértéktartással ismertette, s törvényes jogorvoslatot, vagy a hazatelepedést tanácsolta olvasóinak. Az újság 1916-ban szűnt meg, néhány hónappal a Bruszilov offenzíva előtt, amikor is a „semleges” Románia hadereje Erdélyre támadt. Az utolsó lapszám a felszított indulatok csillapítására, és az együttélés normális kereteinek megóvására intette a regáti magyarokat.

A központi hatalmak ellentámadása, majd Havasalföld elfoglalása után 1918-ban jelent meg a Bukaresti Magyar Hírlap, amelyben Erdély kormánybiztosa a legyőzöttre kényszerített Bukaresti békét fölényes békülékenységgel úgy kommentálta, hogy a román támadás után feledni kell „minden hitszegést”, de önelégülten hozzáfűzte: „Feledni valója csak a magyar nemzetnek van”. – Nyilvánvaló, hogy ezzel a józan belátást nélkülöző aránytévesztéssel nem lehetett hosszútávon rendezni a végletesen megromlott magyar-román kapcsolatokat. Márpedig a továbbiakban a lap szerkesztője, Feleky József éppen ennek fontosságáról írt megfontolt vezércikkeket. 1918 őszére azonban az egymásra utalt két szomszéd nemzet – Feleky által is sürgetett – megbékélésének a valós esélyei a „győztes” és „vesztes” szerep sors-szerű felcserélődésével ismét minimálisra csökkentek.

*

Az itt kiragadott néhány szemelvény bizonyára nem kínál differenciált képet a regáti magyar sajtó működéséről, a predesztinált „híd” szerepéből fakadó mértéktartását, építő irányultságát azonban mégis körvonalazza.

Összefoglalásul tehát elmondhatjuk, hogy a tárgyalt időszakban a legharsányabban magyarellenes romániai lapokat kitiltották a magyar olvasói piacról, miközben a hazai román sajtó (mintegy 40 orgánum) ugyancsak vehemensen (részint indokoltan) ostorozta a magyarországi viszonyokat. Szerkesztőik ezért – az egyházi és kulturális autonómia keretei között – többször szenvedtek el rövidebb fogházbüntetést a közös hazával ellenséges közleményeik miatt. Többen közülük Romániában telepedtek le, s ott és külföldön is terjesztették a „magyar barbárság” tételét. De nem maradt adós a hazai magyar sajtó sem! Hálátlansággal vádolták a románságot és kioktató, lekezelő hangnemben írtak róluk. A romániai sajtó így részben téves feltételezés alapján (hogy ti. a románság helyzete épp oly mostoha a Monarchiában, mint a török vagy orosz fennhatóság alatt), részben az erdélyi román emigránsok híradásaiból eltúlzottan negatív képet alakítottak ki „erdélyi testvéreik elnyomóiról”.

Mindezekhez képest üdítő kivétel a regáti magyar sajtó, amelyet az 1849-es emigráció hívott életre a szláv és germán tengerben társtalanul álló két nép szövetkezésének reményében. A sorsközösség politikai megfontolásai mellett, a Regátba érkező s egyre gyarapodó magyar diaszpóra (iparosok, mezőgazdasági idénymunkások, cselédek) mind zökkenőmentesebb beilleszkedésének igénye alakította konstruktív viszonyulásukat. E mellett szólt a korlátozott sajtószabadság viszonyai közötti óvatosság, s az eltartó olvasó közönség elvesztése miatti aggodalom is. Ezért a magyar lapok a birodalmak szorításában xenofób karakterűvé vált befogadó hazával szemben kezdettől igen lojális hangot ütöttek meg. Szemlézték az ó- és új haza sajtóját, s szembesültek a kölcsönösen negatív szomszédságkép formálásának romboló hatásaival. S felvették a harcot a tévhitekkel és előítéletekkel, tompították a szélsőséges megfogalmazások élét, és józan hangon próbálták azokat az ismereteket hangsúlyozni, amelyek a két nép közeledését szolgálták. Kulturális közvetítő szerepkört is vállaltak, s a Balkán-háborúk idején látványosan megromló szomszédsági viszonyok közepette is békítő írásokkal próbálták elfogadható mederben tartani a nemzetek közötti párbeszédet. Ám a világháború két alkalommal is (a bukaresti és a trianoni békével, ugyan fordított előjellel) győztesekre és vesztesekre tagolta régiónk népeit, s a pillanatnyi előnyökbe kapaszkodó rövidlátó politika nem engedett teret a kapcsolatok hosszú távú, kölcsönösen megnyugtató rendezésének.

A recept azonban elkészült. A múltban a felelőtlen manipuláció eszközeként levitézlett sajtó jelenkori munkásainak csak ki kellene próbálnia! Mindkét oldalon! A józan belátás és a kölcsönös tisztelet alapján kibeszélve, ami fáj, leintve azt, ami alantas indulatokat szít, s makacsul kimondva, ami épít. Már csak azért is, mert egyre fenyegetőbben látszanak a régió népeit külön-külön összeroppantani képes globális erővonalak. S ma talán az is belátható igazság, hogy az idegen vallások és szokások hordozói, a jelen kori migránstömegek mennyivel nagyobb veszélyt jelentenek az európai népekre és kultúrákra, mint a több évszázados együttélésben a többség nyelvét, szellemi értékeit és életvezetését ismerő és elfogadó ún. „történelmi kisebbségek”.