Kedves Imádkozók!

Köszönöm az aggódó leveleket, jólesett hogy többen megkérdeztétek, hova lett a keddi levél. Hmelnickijben voltam, az Ukrán Püspöki Konferencia Családpasztorációs Bizottságának az ülésén, és valahogy elmaradt az írás.

Kicsi izgalom is volt az útban: ahogy a vonaton utaztunk éjjel a kolléganőmmel odafelé, légiriadó volt (ez még nem volt izgalmas, folyton van), és a térkép mutatta, hogy Hmelnickijt bombázzák épp, és robbanások vannak. Mindenesetre reméltük, hogy reggelig, mire odaérünk, véget ér – és úgy is lett.

A bizottsági ülést a nemrég megnyitott Szent II. János Pál pápa központban tartottuk, ez egy óriási komplexum, tulajdonképpen még épülőben van, már a háború utáni időszakra készülnek vele, rehabilitációs központtal, lelkigyakorlatos részleggel – de ide költözött a szeminárium is.

Mindenki vidám, reménykedő, tevékeny. A püspök csak mellesleg megjegyzi, hogy igen, minden héten szokott lenni bombázás a környéken, volt, hogy a kertbe esett le egy rakéta lelőtt roncsa, tavaly meg egy közeli becsapódásban az ablakok 30 %-át elveszítették, és valamelyik tanár ágyastul (!) kirepült az ablakon, de komoly baja nem lett.

Ebben a központban – és a Családbizottságban is – láthatóan senki sem azzal foglalkozik, hogy jaj, mi lesz, hanem tervez, épít – és imádkozik.

A végén elmentünk egy közeli templomba, lengyelül imádkozták a hívek a rózsafüzért (bár a város nagy többsége már régen ukránul beszél) – és megnéztük a „represszió” áldozatainak a keresztútját. Az itteni lengyelek és más nemzetiségűek is szörnyen megszenvedték a sztálini terrort, több tízezren haltak meg a hitükért. Én hiszem, hogy ezeknek a vértanúknak a közbenjárása tapasztalható most is, amikor a keleti és a más jellegű nyugati fenyegetettség közepette a papok, hívek állva tudnak maradni, hinni, és remélni.