Levél Kárpátaljáról (október 2.)

„Októbernek, októbernek elsején,
Nem süt a nap Csíkkarcfalva mezején.
Elbúcsúzom a madártól, s az ágtól,
Azután a csíkkarcfalvi lányoktól.”
Népdal

A régi (nagyon régi) világban hagyományosan október elsején vonultak be az újoncok. Kiszámítható világ volt, s a szolgálat, lett légyen bármilyen nehéz, békeidőben nem volt életveszélyes. Ehhez képest ma Ukrajnában folyamatosak a behívások, semmi nem kiszámítható, és a harmadik évében a háború Molochnak szánt áldozatként dobja oda a frontra a katonákat. A mai kárpátaljai levél nem a békés csíkkarcfalvi bevonulást, hanem Moloch mindent elégető borzalmát idézi fel. S mindez nem távoli történet, itt van karnyújtásnyira. Térdre, imára! [S. L]

 

Sajnálom, hogy végül a múlt kedden nem küldtem semmit, de rendkívül telehavazott hét volt.

Most éppen nagy öröm van sokunkban: tegnap és ma mentálhigiénés képzés volt egyfelől a papoknak, másfelől a karitász dolgozóinak. Nem is gondolták volna, mekkora segítség ez – hogy maguk is tudjanak jól lenni, miközben másokon segítenek. Hogy meg tudjanak birkózni a saját stresszel – különben nem tudnak a többiek állapotán segíteni.

Kiderül, hogy vannak erőforrásaink egy ilyen helyzetben is; sőt még az is, hogy mennyi olyan stressz-tényező van, amin módunkban áll változtatni – és hogy amin nincs, arra is többféleképpen nézhetünk, és benne van még a növekedés esélye is.

Kérem, hogy imádkozzatok ezekért a csoportokért (és tervezünk még hasonlókat mások számára is), ezeknek szerintem most nagy a jelentősége.

Emberileg a helyzet egyre nehezebb lesz. A katonakötelesek körül hétről-hétre egyre jobban szorul a hurok. Még akiknek elvileg járna felmentés, azok sem képesek megkapni erről a papírjukat – legalábbis ezt hallom mindenfelől. Minden beszélgetésnél, minden társaságban a behívások, elhurcolások a téma, többet beszélnek róla az emberek, mint az időjárásról.

A hadiadót közben felemelték 5 százalékra – tehát minden fizetésből ennyit vonnak le. Mellette sok mindenre kivetettek újabb adókat, újra emelik az áram és más fontos dolgok árát, egyes számítások szerint összesen kb. felét fogja érni az a kevés pénz, amit az emberek kapnak.

Közben sok új, drága autó jelenik meg. A társadalom egyre inkább kettészakad.

Sajnos kezdenek beérni a háború mentális gyümölcsei is. Lassan minden héten van olyan hír, hogy valaki bedobott néhány gránátot egy társaságba, amivel baja volt, vagy lövöldözött egyet a kalasnyikovval. Bevallottan több millió fegyver van kint számontartás nélkül, és nem tudjuk a számát a traumatizáltan, beszámíthatatlanként hazatérő katonáknak, de az biztos, hogy egyre többen vannak. Tele vannak velük a pszichiátriai osztályok, aztán egy idő után hazaküldik őket.
Azok, akik a háború eleje óta harcolnak, ha még egyáltalán életben vannak, akkor sem szerelhetnek le, két és fél éve folyamatosan a háborúban vannak. (Valójában, akik a frontvonalra kerültek, kevesen vannak már életben.) A családok már sokszor azt tekintik szerencsének, ha fél lábát ellőtték valakinek – mert akkor legalább hazakerül, és egy lábprotézissel még mindig lehet élni.

Ma néhány olyan nőért szeretnék imát kérni, akit megviseltek a közvetve vagy közvetlenül átélt traumák, nem tudnak mit kezdeni ezekkel és elveszik az életerejüket. Értem is imádkozzatok, hogy amikor beszélgetek velük, úgy tudjak jelen lenni, hogy az segítség legyen nekik. Néha tehetetlennek érzem magam.

Továbbra is kérek imát a különböző imacsoportokért, találkozásokért – olyan nagy most a „nehézkedési erő”, nehezen szánják rá magukat az emberek. És közlekedni is nehéz. De ha eljönnek, akkor már nagyon örülnek, hogy ott vannak, és megtartó erőnek bizonyul a számukra.

 


Warning: Trying to access array offset on null in /data/6/2/62890044-f2a7-4bd3-99b9-601907f23b82/chartaxxi.eu/web/wp-content/themes/betheme/includes/content-single.php on line 261
chartaxxi.eu