Ahogy egyre nehezebb az élete a kárpátaljaiaknak, úgy fordult a figyelmünk gondjaikra, bajaikra. Az anyagi vagy tárgyi segítségen túl imaszövetségek alakultak. Az egyik ilyen azt javasolja, hogy aki teheti, kedd este hétkor – vagy bármikor, mikor neki alkalmas – fohászkodjék az ott élőkért. A baj közös, a fohász minden ott élőért szól, nemzetiségtől függetlenül. Az imaszándékot hetente megkapjuk, néhány konkrétummal. A nemzeti összetartozásról többször elmondtuk, hogy az nem évi egyszeri ügy. Hivatalos nyelven fogalmazva: határidő folyamatos.

Honlapunkon már május elején közöltünk egy „hangulatjelentést”, de nem szóltunk az imaszövetségről. Úgy gondolom, hogy ezeket a kárpátaljai híreket, pontosabban segélykiáltásokat érdemes ezen a csatornán is terjeszteni. Fogadjátok figyelemmel és szeretettel. (S. L.)

„Két lelkigyakorlat zajlott a múlt héten, mindkettő nagyon szépen sikerült.

Nemcsak a fizikai akkumulátorokat kell feltölteni – a lelkieket legalább annyira! És ezeken az alkalmakon ez történik. Az erősödik meg, hogy alapvetően nem annyira a körülmények határozzák meg az embert (bár nyilván sokat számítanak) – de lehet rosszul lenni jó körülmények között is, és békében lenni nehéz helyzetekben is. Jobban kinyílik ilyenkor „a felső perspektíva”…

Sajnos sokan vannak, akik nem találnak magukban annyi erőt (vagy kedvet), hogy eljöjjenek egy olyan helyre, ahol megerősödhetnek. És sokan, nagyon sokan vannak most rosszul. A férfiak pedig nyilvánvalóan nem tudnak eljönni ilyen alkalmakra, amikor a házból is veszélyes kimenni (sőt sajnos lassan otthon lenni is…)

A félelem óriási, nyomasztó teherként van jelen sok család mindennapjaiban. Milliók bujkálnak az országban. Kérdés, hogy meddig sikerül. Az ismerőseim tapasztalataiból az is kirajzolódik, hogy ha valakit elvisznek, akkor nemcsak az életéért kell aggódni, hanem ez nagyon nagy teher anyagilag is a családjának. Amellett, hogy elveszítik a keresőt (már ha eddig még dolgozhatott), még nekik kell küldeni az illető számára sokféle felszerelést, gyógyszert, adott esetben ételt, ruhaneműt. Nyilván nem ez a hivatalos kommunikáció, de azt látjuk, hogy a gyakorlatban ez a helyzet. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan, miből kellene ezeknek a családoknak mindezt előteremteni…

Mindemellett a nő nyakába szakad minden, amit eddig a férje intézett; és mindezt előkészítetlenül: hiszen annyi időre se találkozhattak, hogy a férj megmutassa, milyen papírt hol tart, mit hol szokott intézni. Soha ennyi nő nem volt az autósiskolákban, vezetni tanulnak 40, 50 évesen, mert muszáj. Főleg a falvakban, ahonnan csak autóval (40-50 éves Ladákkal sokszor) lehet behordani a terményt a piacra. Egy falusi hitoktató ismerősöm mondta, hogy most már egyedül kell piacolnia, ez azt jelenti, hogy 2-kor kel, bepakol, aztán egyedül pakolja ki minden alkalommal a 800 + kiló zöldséget, a hatalmas ládákat a városban. Amikor eladta, megy vissza a több hektáros zöldségesbe dolgozni. De nem panaszkodott, azt mondta, bírja hála Istennek, csak ennél nagyobb baj ne legyen.

A mai, rendkívül rövid olvasmányban Pál azt írja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. Beszélgettem ma egy itteni pappal, aki azt mondta erre és a helyzetünkre, hogy végső soron ez az, ami segít rajtunk: mert minél inkább hagyom Krisztust növekedni bennem, aki azt mondja: „Ne félj!”, annál inkább kiszorul az az én, aki fél, aggódik, remény nélkül van. 

Az, ha egyre inkább Krisztus él bennünk, még nem veszi el a felelősségünket. Szeretem a mai Evangélium szőlővesszős példázatát, szerintem erre is jól rámutat. Igen, Őbenne maradva hozunk csak gyümölcsöt – viszont Ő, a szőlőtő, ránk bízza a gyümölcs megtermését, a szőlővesszőkre – hiszen magán a szőlőtőn nem nő gyümölcs! Mekkora méltóság ez – és micsoda felelősség…”

[Mivel itt nincs hozzászólási lehetőség, észrevételedet, hozzászólásodat írd meg az info@chartaxxi.eu címre.]