Egy tisztességes társadalmi élet igényli az egyéni jogok kiegyensúlyozott gyakorlását. Ugyanígy a társadalmi béke magába foglalja a beismerést (a hibák megvallását) és a közösségek magánéletének harmonikus gyakorlásához való jogot, legyen az többség vagy kisebbség.

Gabriel Andreescu

Ez a fő üzenete Gabriel Andreescu (1952 politológus, egyetemi docens Bukarest, Románia) az alábbi címmen közölt békességes gondolatainak:
A társadalmi béke magába foglalja a beismerést és a közösségek magánéletének harmonikus gyakorlásához való jogot.

Az alábbiakban írásának teljes szövege olvasható

Egy vitának voltam részese a kilencvenes évek közepén, melyet úgy írtak le, mint az „első igazi vita a román forradalom után”. Elbűvölt az előttem felszólaló né­hány sora: Azért szeretem Európát, mert szeretem az európai nemzeteket, a nyelvükkel, zenéjükkel és táncukkal együtt: szeretem a franciákat, mert franciák, a németeket, mert ők németek, a magyarokat, mert magyarok, olaszokat, görögöket és így tovább… szá­momra fantasztikus, hogy egy határ után már más nyelvet hall az ember, más szokások­kal találkozik, más ételekkel. A nők más nyelvet beszélnek, de ugyanolyan elbűvölőek, s ezen kívül, ha sokat járunk a világban, láthatjuk, hogy az ember mindenhol ugyanolyan, nemcsak Európában. Hogyan utálhatsz, vagy nézhetsz le egy nemzetet?
Mivel szimpatikus volt ez a gondolat, vajon mi választott el az írójától? Vitáztunk a nacionalizmus arany középútjának gondolatáról, pontosan azért, mert Európát tel­jesen különböző nézőpontokból láttuk. Nekem a „mi kontinensünk” elsősorban a mozgássérültek igényeihez alakított járdákat jelentette és az Emberi Jogi Bíróságot Stras­bourgban. Érzékeny voltam az emberi minőségre, olyan miniszterek, bírók és ügyé­szek  szakmai erejére, akik a jogállamiságot szolgálják Hollandiában, Dániában vagy Németországban. Érdekelt az intézményfejlesztés és Románia és szomszédainak integ­rálása az Európai Unióba.
Az európai népek identitásvarázsának nevében vitapartnerem állította, hogy Eu­rópa nem lehet “Brüsszelben fogant névtelen társadalom egy többnemzetű igazgatóta­náccsal”. A Maastricht-i szerződés szerinte néhány ember közösségéről szól, akik utál­ják Európát. Én fenntartottam a véleményem az értékrendszerről, melyet el kell fogad­nunk, azért, hogy mi, akik az EU kapuin kopogtatunk az intézményesített Európa részei lehessünk. Hangsúlyoztam az emberi jogok szociális életben elfoglalt központi szerepét, hisz ezek az Európai jogok a legrészletesebben kidolgozottak a maguk nemében. A megbékélés gondolatában láttam a népek fellendülését és a szabadságot, a történelmi traumák újratárgyalása helyett (határok, áldozatok…), melyeket konfliktusokként élnek meg az emberek. Roman Herzog német elnök kijelentését népszerűsítettem, aki 1996 márciusában az új tagállamokhoz intézte szavait és kérte őket, hogy konszolidált de­mokráciák legyenek, váljanak meg a nacionalizmus örökségétől és fedezzék fel újra a nyílt közösségek, a szabad piac és humanista kultúra elveit. Ez volt a feltétele az euroatlanti közösségbe való beilleszkedésüknek, amiért harcoltam.
Vajon változott-e a hozzáállásom ezekhez a témákhoz a húsz évvel ezelőtti vita óta? A tét az emberi lények védelme volt, és ennek kapcsolata a közös sajátosságaink­kal. Akkor az elsődleges szempont az előbbi volt. Még mindig hiszek az emberi jogok fontosságában a nemzet és Európa építése során de felfedeztem annak szükségét, hogy figyelmet fordítsunk a csoportokra és közösségekre. Egy koncepcióm is van már erre: privatitate comunitară, azaz közösségi magánélet. Ahogyan egy embernek joga van a magánélethez, a közösségeknek is joguk van hozzá. Egy tisztességes társadalmi élet igényli az egyéni jogok kiegyensúlyozott gyakorlását. Ugyanígy a társadalmi béke ma­gába foglalja a beismerést (a hibák megvallását) és a közösségek magánéletének harmonikus gyakorlásához való jogot, legyen az többség vagy kisebbség.