Milan Kunderára (1928-2023) most nem mint íróra, hanem mint az 1983-ban megjelent, „A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája” című rövid, de nagyhatású tanulmány szerzőjére gondolok. Kicsit sem reprezentatív felmérésem szerint róla és erről tanulmányról a húszévesek semmit sem tudnak.

1956 november 4-én hajnalban a tankágyúk lövéseinek zajára ébredtem. Máig él bennem az MTI kétségbeesett üzenete is: Mentsétek meg lelkeinket. S.O.S. Kundera nem a történetíró pontosságával idézi az MTI telexét, hanem emlékeire hagyatkozva drámai befejezéssel zárja az üzenetet: Magyarországért és Európáért halunk meg. Ez a mondat Muzslay Istvántól a Belgiumban élő jezsuita szerzetestől származik, aki így fejezte be az MTI telexe után a belga rádióban elmondott beszédét. Kundera ebből kiindulva vizsgálja, mi is az az Európa, amiért még meghalni is érdemes? Szerinte ez nem földrajzi, hanem egy spirituális fogalom, ami lengyelek, csehek, magyarok számára a Nyugatot jelentette[1].

Kundera egy olyan Közép-Európát látott, amely kultúráját tekintve nyugati, de politikailag kelethez tartozott. Úgy ítélte meg, hogy ha elszakítanak Nyugattól, önazonosságunkat veszítjük. Az elszakítás a vasfüggöny révén megtörtént, de a négy évtizedes elzárás nem volt elég, hogy megfosszon minket a nyugati kultúrától, gondolkodásmódtól. A bezártságot sem tűrtük szó nélkül: mondhatni évtizedenként itt vagy ott lángra robbant a parázs. A magyar 1956, a cseh 1968, majd a lengyel forrongások jelzik ezt.

Kundera az ortodoxiával jellemzi a földrajzi Európa keleti felét. Szerinte Bulgáriában lehetetlen egy olyan, majdnem az egész nemzetet egységbe forrasztó, forradalmi jellegű megmozdulás, mint amilyenek a magyarok, csehek, lengyelek körében lezajlottak[2].

Egy nép identitása szellemi alkotásokban összpontosul, azaz a kultúrában. A XX. század közép-európai lázadásainak kirobbanásában a kultúra központi szerepet játszott, eltérően minden más európai megmozdulástól. Mi közép-európaiak kulturális identitásunkat védelmeztük forradalmainkban. Helyzetünk nem kizárólagos, az orosz identitás épp oly veszélyben volt, mint a mienk. Ebből az is következik, hogy nem az oroszok, hanem a kommunizmus fosztja meg (fosztaná meg) a nemzeteket a lényegüktől. Ez a felismerés híd lehetne a posztkommunista Oroszország felé. De a lengyelek vagy a balti nemzetek nem szívesen sétálnak ezen a hídon: a két világháború közötti két évtizedtől eltekintve két évszázadig Oroszország igája alatt éltek.

Nyugat keleti határvidéke vagyunk. Számunkra Oroszország nyugat felé nyomulása és egységesítő törekvése halálos veszedelmet jelentett már egy évszázaddal a Szovjetunió megalakulása előtt. Így vélte ezt a cseh František Palacký (1798-1876) is, aki a Habsburg birodalomban látta az orosz nyomulás elleni egyetlen védelmet. Felfogása szerint Közép-Európa egyenjogú nemzetek otthona kellene legyen [3]. Kundera pontosan látja, hogy az orosz kultúrát ugyan nem lehet, nem is kell, teljesen leválasztani a nyugatiról, kölcsönösen hatottak és hatnak egymásra, de „az orosz sors nem része a mi tudatunknak, idegen tőlünk.[4]”

Kundera ezek után azt világítja meg, hogy régiónk miként tűnhetett el a Nyugat térképéről. „A lengyelek, csehek, magyarok történelme mozgalmas, szakaszos volt, államiságuk tradíciója kevésbé volt erős és folyamatos, mint a nagy európai népeké. Egyik oldalon a németek, a másikon az oroszok szorításában túl sok energiát pocsékoltak el ezek a nemzetek a létük és nyelvük fönnmaradásáért folytatott harcban. Nem sikerült kellő mértékben beleépülniük az európai tudatba, s így a Nyugat kevésbé ismert és törékenyebb részévé váltak, ráadásul furcsa és nehezen elsajátítható nyelvük is függönyként takarta el őket.”

Kundera kudarcként éli meg, hogy a Habsburgoknak nem sikerült felépíteniük az egyenlő nemzetek föderatív államát. Az elégedetlen nemzetek 1918-ban úgy felrobbantották ezt a birodalmat, hogy nem érzékelték, hogy az – hiányosságai ellenére – pótolhatatlan. Közép-Európa kis, sebezhető államainak gyengesége tette lehetővé Hitler első hódításait és végső soron Sztálin győzelmét is, – kesereg. Száz év múltán egyre jobban érezzük, hogy régiónk nemzete egymásra szorulnak. Itt az idő, hogy megtaláljuk az együttműködés lehetőségét és formáját.

Meglep, hogy nemcsak mi magyarok féltünk a pánszláv veszélytől, hanem a csehek között is volt, akit ez aggodalommal töltött el. Kundera idézi Karel Havličeket, aki 1844-ben kimondta: „Az oroszok szívesen neveznek szlávnak mindent, ami orosz, hogy azután orosznak nevezzenek mindent, ami szláv.” Mégis nem ez a szemlélet, hanem a német nyomás miatt a buta és irreális russzofília nyert teret, és takarta le az egész régiót[5]. Ennek pedig messzemenő következményei lettek Jalta után: a Nyugat lényegében hátat fordított Közép-Európának. Megfeledkezett rólunk. Ennek fényében érthető a rendszeres Budapest – Bukarest tévesztés, és az a csodálkozás is, ami forrongásainkat egy-egy viszonylag rövid időszakra követte.

Kundera tanulmánya nem ad Közép-Európa meghatározást. Mégis pontosan tudjuk, hogy miről beszél. Közép-Európa „nem egyetlen állam, hanem egy kultúra avagy egy sors. Határai képzeletbeliek, és minden új történelmi helyzetben újra és újra megvonandók.” (Ehhez még hozzá tette, hogy kis nemzetekről van szó.) Gyökerei legalább fél évezredesek. „A prágai Károly Egyetem már a XVI. század közepén egybegyűjtötte a cseh, osztrák, bajor, szász, lengyel, litván, magyar és román értelmiséget, annak a multinacionális közösségnek a gondolati csíráival, amelyben mindenkinek joga van a saját nyelv használatához…”

Az 1975 után Párizsban élő Kundera fájdalmasan észleli, hogy a Nyugat észre sem vette a nagy közép-európai kulturális gócpont eltűnését. Nem hiányoztunk nekik, mert saját kultúrájukkal sem törődtek. Joggal merül fel tehát a kérdés: mi képezi Európa egységének alapját?

Mikor mi. A középkorban a közös hit, a vallás volt az alap. A modern korban mintha Isten elrejtőzött volna, a vallás helyét a kultúra foglalta el. Korunkban „más, de ugyanolyan fontos változás következik be mint az, amely a középkort a modern koroktól elválasztotta. A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogyan annak idején Isten adta át az övét a kultúrának.[6]” Négy évtizede Kundera feltette a máig megválaszolatlan kérdést: „De minek és kinek adja át a helyét a kultúra? Melyik az a terület, ahol az Európa egyesítésére alkalmas legfőbb értékek léte fognak jönni? A technikai hőstettek? A piac? A tömegkommunikáció eszközei?” Kundera még folytatja a költői kérdések sorát, a felelet persze rendre nemleges. Végül felteszi az utolsó kérdését, amire ő nem felel, de nekünk, számban fogyatkozó keresztényeknek, igennel kell fellelnünk: „Vagy visszajönne tán a Deus absconditus, hogy a helyét elfoglalja s láthatóvá tegye önmagát? Nem tudom, fogalmam sincs róla.” Már az is nagy dolog, hogy a fiatal korában a kommunista eszmékért lelkesedő író nem zárja ki eleve ezt a lehetőséget. Persze nem Isten rejtőzködik, hanem mi fordultunk el tőle, elbújva a Paradicsom fái között, és várva a megszólítást: Hol vagy?

Úgy emlékeztem, hogy a Kundera tanulmány fő üzenete: Közép-Európa létezik, noha többen görcsösen állítják, hogy csak kitaláció. De többről van szó. A tanulmányból saját korunkat is jobban megértjük. Ez a Nyugat nem az, amit eleink a vasfüggöny lezáródása előtt megismertek, és ami után mi is máig vágyódunk. Amiről azt állítjuk, hogy Szent István óta oda tartozunk. Ez a Nyugat nem törődik velünk. Saját elpusztításával van elfoglalva. Nem azért nem vette észre Közép-Európa eltűnését, mert bezártak minket egy nagy vörös dobozba, hanem azért, mert saját kultúrájával sem foglalkozik. Miért hiányozna neki a miénk?

A Szovjetunió összeomlását követő, kicsit kényszeredett nyugat lelkesedés után ma a nyugatiak Közép-Európát tehernek tartják. Miközben ők nagy igyekezettel szabadulnak meg önön kultúrájuk értékeiről, azaz önazonosságuktól, csak helyteleníteni tudják, hogy mi foggal-körömmel ragaszkodunk a sajátunkhoz. Lengyelország most azzal próbálkozik, hogy beálljon a sorba. Mások lavíroznak, míg néhányan vállalják a Nyugat és Közép-Európa közötti nyílt ütközést. A törésvonal persze nem Nyugat-Európa és Közép-Európa között húzódik, hanem a nemzeti önazonosság megőrzésének vagy felszámolásának hívei között. Sőt, folytatva Kundera gondolatait, még mélyebben: az ellentét az Istent tagadók és azok között feszül, akik keresik vagy már meg is találták az „elrejtőzött Istent”. A Nyugatot inkább az előbbiek, Közép-Európát inkább az utóbbiak jellemzik.

Kundera az MTI 1956. november 4-én küldött drámai telexüzenetével kezdte és azzal is fejezte be a tanulmányát. „Közép-Európa igazi tragédiája tehát nem Oroszország, hanem Európa. Az az Európa, amely a magyar sajtóügynökség igazgatója számára akkor értéket jelentett, amelyért kész volt meghalni és meg is halt. A vasfüggöny mögött nem tudta, hogy változnak az idők, és Európában már nem érték maga Európa.”

Kundera zárómondata nagyon borúlátó: „[az igazgató] nem tudta, hogy a mondat, amit telexen röpített a maga síkvidéken fekvő országából a határokon túlra, már elavult és soha nem lesz érthető.”

Most talán másképp kell fogalmazni. A felkiáltás így szól: kelet-, közép- és nyugat- európaiak, mentsétek meg a lelketeket! S. O. S. A kilátásaink rosszak, de a helyzetünk nem reménytelen. Közép-Európa ugyanis nemcsak élő, hanem túlélő része Európának.

Surján László

[1] Múlt időben írom, mert bár 1983-ban Kundera joggal fogalmazhatott így, ma már nem ismerünk a Nyugatban rá a szívünkben lévő Európára. Nem tudom, hogy az 1983 előtti vagy utáni négy évtized rombolta jobban Európánkat.

[2] Kundera nem említi Romániát. Ortodox ország, de 1920 óta magába fogadta a nyugati kereszténységbe gyökerezett Erdélyt. Felfogását igazolja, hogy végül a nyílt diktatúrát elsöprő román forradalom a nyugatias Temesvárról indult ki.

[3] Ennek a kiegyezés után Magyarország volt a legfőbb akadálya, míg Trianon ránk nem erőszakolta, roppant igazságtalan és nemzetünket végveszélybe sodró módon.

[4] A Kundera tanulmányból vett szó szerinti idézetek dőlt betűvel szerepelnek

[5] Érdekes Kundera ezzel kapcsolatos zárójeles megjegyzése „beleértve a szegény magyarokat és románokat is, akiknek nyelve természetesen nem szláv, – de kit érdekelne egy efféle részletkérdés?”

[6] Isten nem vonult ki a történelemből, és nem fordított hátat nekünk, mi fordítottunk hátat neki.