A tanulmány második része a nemzet fogalmának többéle értelmezésével foglalkozván hitet tesz amellett, hogy „nemzet nélkül nem megy”.
II. Allegro: Tu zíjú národy ! Itt nemzetek élnek !Annak idején, a hatvanas években Vladimir Minác szlovák író azt választotta esszéje címéül: Itt nemzet él ! Mármint a szlovák nemzet, hiszen a kommunista Csehszlovákiában volt idő, amikor hajlamosak voltak kissé megfeledkezni erről. Közép-Európában pedig a nemzeti függetlenség vágya gyakran összekapcsolódott az emberi szabadságéval. Furcsa módon közelítette meg a nyugati világ egy része azt, ami a mi Európánkban 1989 után történt. Az egyik jellemző áramlat, amelyet fölfedezni véltek: a nacionalizmus újjáéledése a kommunizmus bukása után. Tévedésük alapja, hogy a szovjet totalitarizmust ideológiai megnyilatkozásaikból következtetvén univerzális jellegűnek látták (lehet persze, volt akinek ez volt az érdeke, hogy ilyennek lássa), s nem voltak hajlandók észrevenni a szovjet birodalom gyarmatosító, nemzeti szabadságokat elnyomó természetét. Gondoljunk Brezsnyevre, Ceausescura, Zsivkovra, róluk igazán nem lehet elmondani, hogy ne gyakorolták volna a szélsőséges nemzeti homogenizáció politikáját.
Emlékszem egy olasz politológusra, aki 1994-1995 táján egy prágai tanácskozáson óriási tragédiának nevezte Cseh-Szlovákia kettéválását, a szlovákokat tartotta érte felelősnek, és már-már olyan hangnemben beszélt róluk, mintha a Tiso-féle állam közvetlen utódai volnának. Ismeretes, hogy a nyugati közvélemény előtt mindmáig közkeletűek az ilyen címkék Szlovákiával kapcsolatban.
Úgy vélem, az angolszász és francia nemzetfogalom, a nemzet kategóriájával kapcsolatos nyugati szemlélet nem alkalmas helyzetünk megértésére. Már az a szembeállítás is torzít, hogy vannak egyfelől felvilágosodott gondolkodók, akik a Habermas-féle alkotmányos nemzet fölfogásából indulnak ki; állampolgárok, politikai jogalanyok úgymond szerződéses jogviszonyából, másrészt pedig vannak, akik a közös származást és anyanyelvet hangsúlyozzák, ők szélsőséges és türelmetlen nacionalisták. A jók és a rosszak. Így azután egyszerű a Magyarország és a Szlovákia közötti kapcsolatok kérdése. Mi, szlovákok (vagy mi, magyarok) keressük akkor a magyar (illetve: szlovák) közéletben a politikusok, véleményformálók között azokat, akik felvilágosultak, nyitottak, azokat, akik nem beszélnek nemzeti identitásról, és akkor minden rendbe jön. Automatikusan megoldódnak a problémák.
Régi tézisem: nemzet nélkül nem megy. Ezt a közösségi keretet itt, Közép-Európában nem kerülhetjük meg. Nézzük magyar oldalról. Azt is szem előtt tartva, hogy ezek a sémák gyorsan átjutnak a határ túlsó oldalára, a médiába, a folyóiratokba. Tehát itt vannak a nemzeti kötődésen fölül emelkedő európai magyarok, akik képesek például bírálni a Szent Korona Országházba történő áthelyezését, vagyis ellenfelei annak a magyar nacionalizmusnak, amely szlovák optikában hatalmas szörnyeteggé képes fölnőni. Szlovák oldalról tehát egyértelmű: velük kell keresni a partneri viszonyt. Ugyanígy kellene tenniük a magyaroknak. Ha tehát szlovák identitásról, nemzetről beszélnek, az veszélyes lehet számukra. E gondolatmenet szerint azok a szlovákok a legjobbak, akik esetleg meg is tagadják a szlovák nemzeti hagyományt. És az efféle divatos törekvéseket csak erősíti a határ mindkét oldalán azoknak a politikai szereplőknek a tevékenysége, akik igazán nagy hangon  – de jóval kisebb tényleges súllyal –  türelmetlen és felelőtlen jelszavakat ordibálnak.
Nehezíti a megértést, hogy nemzetfogalmaink, megközelítéseink az elmúlt 150 évben egymáshoz képest 180 fokos fordulatot vettek. Samo Tomásik ismert versében  – meghatározó nemzeti jelkép –  azt mondja, hogy addig él a szlovákság, amíg él a szlovák nyelv. Vagyis: a szlovák nemzethez azok tartoznak, akiknek szlovák az anyanyelve. Csupán zárójelben emlékeztetek arra, hogy föl is állott a Szlovák Nemzeti Tanácsban a képviselők nagy többsége néhány éve, amikor megszavazták a nyelvtörvényt, és büszkén elénekelte az említett Hej, szlovákok kezdetű dalt. Nos, Tomásik idejében Magyarországon magyar politikai nemzetről beszéltek; a liberális egyéni jogok alapján, függetlenül attól, hogy ennek a politikai közösségnek voltak olyan tagjai, sőt népcsoportok köztük, akiknek nem volt magyar az anyanyelve. Nemzet és az e fogalomba beleértett nemzetiségek kettőssége okozott feszültséget. Kétértelműségével emlékeztet erre a megközelítésre a Szlovák Köztársaság mai alkotmányának a preambuluma, hiszen egyszerre szól Magna Moravia örökségéről (ez pedig nem lehet az ott élő magyaroké), valamint Szlovákia polgárairól (akik nem egy nyelvet beszélnek).
1868-ban a törvény nemzetiségekről beszélt Magyarországon, Szlovákiában ma hivatalosan a magyar népcsoportot (én ezt a németből származó terminust tartom a legjobbnak) národnostná mensiná-nak (kb. nemzetiségi kisebbség) nevezik. Kisebbség tehát, de nem nemzeti, hanem csak nemzetiségi. Látnivaló, hogy a nemzetfogalom kétféle dimenziójának (természetének), a politikai, illetőleg a nyelvi-kulturális összetartozásnak a feszültsége megvolt a XIX-XX. században, és megvan napjainkban is. A dunai birodalom keretében Magyarország előszeretettel használta a mindenekfölötti politikai egység jelszavát, és e célért tett gyakorlati erőfeszítéseket. Ma ez a politikai-állami egység Szlovákia számára látszik fontosnak. Ha a nemzetállam és nemzetféltés kategóriáiban gondolkozunk, ha nem fogadjuk el az említett kettősséget, a nemzetfogalom kettős természetét, akkor megmaradunk ugyanabban az ördögi körben.
Korábban már megfogalmaztam: kétféle aggodalmunk természete. A szlovákok jelenleg elsősorban országterületüket féltik tőlünk, mi, magyarok pedig a szlovákoktól etnikai állományunkat. Szemfényvesztés el nem ismerni mind a két aggodalom jogosságát, még ha kisebb vagy nagyobb részben fantomfélelmekről van is szó.
Nem könnyű kilépni a nemzeti narratívumok által megszabott keretekből, velük növünk föl, ezeket tanítja az iskola, gondolkodásunk eleve adottnak és magától értetődőnek érzi őket. Nem lehet szemet hunyni az előtt a tény előtt, hogy a magyar, illetőleg szlovák kollektív emlékezetben sok az egymást tagadó mozzanat.