Másfél hete volt a munkácsi családok egyházközségi hétvégéje. Sok gyerekkel, hála Istennek – alig fértünk el a lelkigyakorlatos házban; még matracokat is le kellett tenni. A szombat esti szentségimádáson mindenki, a gyerekek is szabadon imádkozhattak az oltár előtti szőnyegen ülve, a gyertyák fényénél.

„Köszönöm, Istenem, hogy ma nem volt légiriadó, illetve csak egy!”  – Amen.

„Hálát adok, hogy megvan a házunk, és hogy itt nem lőnek”. – Amen.

„Köszönöm, Uram, hogy ma volt áram.” – Amen

„Vigyázz az Apukámra, Uram!” – Amen

Imádkoznak a gyerekek, és arra gondolok, hogy bizony, hálásak lehetünk – de arra is, hogy miért kell ezeknek a kicsi gyerekeknek így felnőni…

Szerencsére nem csak ez van bennük. Játszanak, rohangálnak, jól érzik magukat. Hálásak ők is, a szülők is a közösségért.

Az egyik apukát pár napra hazaengedték a háborúból. Elment a régi barátaihoz is, a Biblia-csoportba. „Fogalmatok sincs, mekkora kincs ez a közösség. Csak akkor érti meg az ember, amikor már nincs része benne.” Sírt ő is, a többiek is. Ma visszaindult a háborúba. Nem tehet mást.

Imádkozzatok értük, és a többiekért, akik nem mernek elindulni sehová, mert sokszorosára nőtt a fogdmegi jelenlét a városokban és a falvakban. Nem mondhatok többet.