Általában kedd esténként érkezik meg a heti kárpát-aljai beszámoló, mert kedden hét órakor fohászkodnak az „Ima Kárpátaljáért” imaszövetségbe jelentkezettek. A heti leveleknek két része van. Először egy áttekintés a pillanatnyi helyzetről, nem „haditudósítás”, inkább a lelki történések leírása. Ezt követi egy rövid fohászkodás, valójában kérések sorozata. A levelek számos helyen elolvashatók, hiszen szabadon terjeszthetők, és terjesztendők. Tekintetbe kell venni viszont, hogy Kárpátaljára is jut abból a gyűlölet hullámból, amire a gyűlölködőknek semmi okuk nincs, de ettől még támadnak a kisebbségekre, elsősorban a magyarokra. Ezért a leveleket anonimizálva szabad csak terjeszteni. Még keresztnevet se írjunk rá.

Ezek után jöjjön a mai levél első része:

Ma van a háború 1000. napja. Nem gondolta senki, hogy ennyi idő elteltével még mindig ebben a helyzetben leszünk – sőt, egyre mélyebben benne.

Igazából nem lehet kívülről elképzelni azt, ami ezzel a helyzettel jár.

Mert nemcsak magáról a háborús cselekményekről van szó – abból errefelé nincs sok, hála Istennek. A vasárnapi rakétatámadások itt nem okoztak bajt, és reméljük, hogy nem ismétlődnek.

De ott van a mindennapos rettegés a férfiakért.

A körözések.

A katona-temetések.

A bujkálások miatt kiesett fizetések.

Az állandó feszültségből és a gazdasági bajokból eredő családi konfliktusok.

A szétszakadt családok, külön ünnepelt karácsonyok (már a 3.!), a külön élt életből következő eltávolodás.

A 40-50 évesen kétségbeesetten vezetni tanuló nők tömege.

A földeken, az állatokkal dolgozó, piacon egyedül rakodó nők és gyerekek.

A teljes kiszolgáltatottság a hatóságoknak.

A bármiféle tervezhetőség hiánya. Áramkimaradások, mindig új szabályozások, még egy csavar a srófon.

A fiatal lányok hiábavaló párkeresése. A faluszéli focipályákon már csak kisfiúk játszanak.

A kimenekülteknek a rettenetes honvágy, idegenség, ideiglenesség (meddig?!)

Az otthagyott ház, gyümölcsfák, virágoskertek, állatok. A temetők. Az ismerősök. A templom. –  A haza. Minden, amit otthonnak nevezünk.

A kényszer, hogy összedolgozzanak annyit, hogy az albérletet kifizessék, és teljesen elölről elkezdjenek valamit az életükkel.

A nagymamák és rokonok hiánya, akikre kicsit rá lehet bízni a gyereket. A kínos ügyintézések – nyakban a beteg gyerekkel, egyedül. Mert Apa éjjel-nappal dolgozik, vagy nincs itt.

A szétrobbant családok – ki itthon, ki Budapesten, ki Németországban, ki Angliában. Egy család.

Az egyedül itthon maradt öregek, akiknek már nincs miért, kiért élni. A gyerekek, az unokák nem jöhetnek haza. Nincs kivel menni az orvoshoz. A csendes vasárnapi ebédek.

A lefejeződött, kulcsembereket vesztett közösségek – és a sokszoros terhet cipelő itthon maradottak fáradtsága.

A tanárok nélkül maradt magyar iskolák és óvodák.

A haza elvesztésének az érzése még a helyben maradtaknak is, akik a népvándorlás miatt már sokszor idegennek érzik magukat otthon.

A jobb jövőbe vetett remény egyre halványabb pislákolása.

Ez mind – és még sok minden más, amiről nem tudok írni – ott van az ezer napban.

És mégis megvagyunk, élünk, működünk. Találkozunk, imádkozunk, beszélgetünk, figyelünk egymásra, összezárunk.

Bízunk. Nem logikus bizalom ez, hanem Annak az ígérete, aki azt mondta, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

Próbálunk a rossz történésekre jól válaszolni – valamit megtanulni, növekedni.

Köszönjük az ezer nap minden imádságát, ránk-gondolását, lelki és anyagi segítségét, a menekülők befogadását, a segélyszállítmányokat, az aggódó figyelmet. Sokak számára megtartó erő, ezt újra és újra hallom.

Áldjon meg az Úr minden imádkozót, segítőt, és adja meg a békét a szívünkben, a gondolatainkban és az országainkban!