Nemrégiben vallott magáról: dédapja színszlovák volt. Aztán elfelejtette anyanyelvét, a Szvorákok egyik fészke, a felföldi Pinc község pedig napjainkban elszlovákosodik. Kati viszont híven őrzi a Felföld, a Kárpát-medence, Regnum Hungariae, Európa kicsiben tájunk minden rezdülését. Énekére figyelve – és mostani, megdöbbentően gazdag, tudományos dokumentum értékű, elkötelezett válogatására – sóhajtásaiban is súg a palóc minden apró szépsége, a tót ch vagy ľ, az ízes székely, a román kettőshangzók, a déli szlávok sajátos magánhangzói vagy a huszita vándordallamok mikrofilológiai csodái.

Kati erre az Európára vigyáz, óv mindent a múlt eltörlésének acsarkodásától. Mintha Radnóti Miklós légi felvételeinek lelkiségét visszhangozná. Mert Kati a tiszta forrást – Greguss Ágost szavaival – minden néptársunk – Istentől való szabad lelk éből fakadó dalainak engedi át a maga lelkét.

Amikor a Kárpát-medence népdalait gyűjtötték, még nem volt gyűlölködés tájainkon. A nemzetébresztők nagy lelkesedéssel döbbentek rá a formálódó nemzetek igazi kincseire. Kollár, Karadžić és társai nem találtak más népeket lebecsülő jeleket sem. A felfedezések öröme féltékenységbe csapott, de a majdani gyűlölködés a folklórban nem talált fogódzót a népek közötti ellentétek szításához. A népköltészet tisztaságával a nemzetébresztők vajmi keveset tudtak kezdeni, különösen a dallam- és szövegrokonsággal, az összefüggésrendszerek nyilvánvalóságával a politikailag ellenféllé uszított etnikumok között. A kulturális politika a legutóbbi időkig nagyvonalúan le is mondott róla.

A vérzivataros századfordulón Bartók Béla lámpása pislákolt a közelgő vihar fenyegető sötétjében. Ő gyűjtötte össze a világörökség értékű szlovák népdalokat is, amelyek érthetően kiemelkedő szerepet kaptak Kati hűségművészetében. Bartók a nyelvet is tanulta, javította fiatal szlovák gyűjtőjének szlovák helyesírását, és kísérletezett a magyar és a hungarus, vagyis “magyarországi” megkülönböztetésére, igaz, németül, mert magyarul nincs szavunk a szlovák uhorský – maďarský megfeleltetésre. Bartók jegyzeteiben ungarisch – magyarisch olvasható. Ezt a hungarus bartóki szellemiséget sugározza Szvorák Kati művészete.

A magyar kultúra napjának közelségében ide kívánkozik nagyjaink néhány kevéssé ismert dokumentuma. Nemzeti imánk költője három szerb népdalt fordított “rácz nyelvbül”. Kazinczy Ferenc a Mila, mila sercza moja kezdetű szlovák népdalt fordította le Kedves, kedves, édes szívem címmel.

Ebből a hamisítatlan ősforrásból táplálkozik Szvorák Katalin művészete, Kossuth-díja, Európa-díja és a mai Charta XXI. elismerése, Kárpát – medencénk természetes biztonságot, minden etnikumának meleget árasztó, védelmező tenyere.

Kati minden éneke, még a pajzán dalok is imádságos, szerető lelkének tükörképe.

Tomek Vince embersége visszhangzik Kati életművének már eddigi szakaszában is. A piarista szerzetes hite diktálta természetességgel írta, mondta: Petőfi mindkét tót szülőjének gyermekeként a legnagyobb magyar költő, Mécs László szintén nem magyar szülőktől a legnagyobb katolikus magyar költő lett. Neki mindkét szülője tót, de ő nem lett sem tót, sem magyar, hanem megmaradt hungarusnak.

Elhangzott a Charta XXI. megbékélési mozgalom 51. Jean Monnet estéjén, abból az alkalomból, hogy Szvorák Katalin, a mozgalom egyik alapítója, akinek a művészete, mint a népdal, nem ismer határokat, sem kirekesztést, sem gyűlöletet; aki – mint az egymás mellett élő népek tették, – megajándékozza a Kárpát-medence népeit a maga művészetével, és hogy el ne felejtsék, a sajátjukkal is, Jean Monnet érmet kapott.

[1]