Amikor úgy gondoltuk, hogy egy megbékélési mozgalomra nagyon-nagy szükség van a Kárpát-medencében, olyan embereket kerestünk, akik készek a szomszéd népek történelmének, kultúrájának, esetenként nyelvének megismerésére. Időről időre próbálkozunk is azzal, hogy a mozgalom kereteink belül terjesszük is ezeket az ismereteket.

Hogy erre nagy szükség van, az sajnálatos, de gyakori tapasztalat. Itt van például a čubedi eset. Hallottál róla? Hiába böngészed a bűnügyi krónikákat, régen, a XV. század végén történt. Azóta a helyesírás is változott. A GPS nem tud ilyen célpontról, de Kubed néven találsz egy Koper közeli települést Szlovéniában. Budapestről 567 kilométernyi autózás után már ott is vagy.

De miért mennél oda, a 179 lakosú faluba, amelyben van ugyan régi vármaradvány, és temploma is a régmúltat idézi, de az Adria mentén talán százával is találhatók hasonlók. Ráadásul ez a Kubed talán nem is az a Čubed.

Nem, nincs jogom számonkérni senkin, hogy nem ismeri Čubed jelentőségét. Inkább elárulom, hogy miért kezdtem érdeklődni iránta. 2022. március 25-én Jean Monnet emlékérmet kapott Szilágyi Károly. Író, újságíró, fáradhatatlan fordító. A délszláv irodalom közvetítője. A kitüntetést betegágyában vette át, s rá két nappal az örök hazába távozott. Legutóbbi Jean Monnet estünkön emlékeztünk meg róla. Személyesen és YouTube-on összesen alig negyvenen voltunk jelen, azóta még 30-an megtekintették a Charta YouTube csatornáján. Születése és életpályája révén Szilágyi Károly jellegzetesen híd-ember. Figyelmünket Székely András Bertalan irányította rá, amiért egyrészt köszönettel tartozunk, másrészt például állítjuk mások elé: hívják fel a mozgalom figyelmét az általuk ismert értékekre. A mai információ áradat az ismeretek terjedésének gátjává lett. Mozgalmunk számára ezek továbbadása fontos feladat. Ezért terjesztjük most Szilágyi Károly életművét, írói és a mai témánk miatt kiemelten fontos fordítói tevékenységét.

Szilágyi Károly édesanyja szlovén, édesapja magyar volt, erre és kiemelkedően jó stílusára alapozhatta irodalmi munkásságát. A róla szóló laudáció felkeltette érdeklődésemet, és keresni kezdtem az interneten fellelhető nyomait. Egyik fordítása, a szlovén, szerb és macedón elbeszélők műveiből összeállított -„Mesélek egy tavaszról” című kötet első novellája a Milan Lipovec (1912-1997) „A čubedi eset” című alkotás. A kötet nem, de ez az első novella letölthető az internetről, és nagyon javaslom mindenkinek, hogy olvassa el.

Milan Lipovec még a boldogult monarchiában született Triesztben. Tanulmányai után Ljubljanában dolgozott, író és kiadó és nyomdász is volt. A novella főhőse Johannes de Castua festő, aki a magyar olvasó előtt alighanem épp oly kevesek számára ismerős, mint Čubed közeli Hrastovlje falucska.

De miért is kellene ismernünk őket? Szlovénia gyönyörű ország, ekként bizonyára voltak, akik eljutottak már Hrastovlje érdekes templomába, de kevesek érdeklődnek a XX. századi szlovén irodalom iránt, és Johannes de Castua nevét nemcsak hogy kevesen ismerik, de keveset is tudhatni róla. Nekem eddig annál többet, hogy isztriai ember volt, aki 1490-ben kifestette a hrastovljei templomot, csak latin nevének horvát, olasz és szlovén változatát sikerült kibogarászni, az sem több a János név megfelelő fordításánál. Magyar változatot nem leltem, de a szlovén változat alapján – Janez iz Kastva – akár Kastvai János mesternek is nevezhetnénk.

Milan Lipovec a festőt hús-vér alakként ábrázolja, kegyetlen őszinteséggel, de úgy, hogy a novella végére valamiképp meg is szereti az ember őt is, meg a Szentháromság templom plébánosát. A plébánia székhelye Čubed volt, onnan látták el a közeli Hrastovlje falu híveit is. Az ottani templom kifestése a Lipovec novella tárgya. Amikor elolvastam, felmerült a kérdés, hogy mi a történet valóság alapja. Ekkor tudtam meg, hogy a Szentháromság templom valóban létezik, kicsiny, de teljesen freskókkal borított falán ott vannak a novellában emlegetett, a plébános megrendelésére készült alakok. A haláltánc húsvér és csontváz figurái egymásba kapaszkodva táncolnak, s egyben figyelmeztetnek, hogy itt a Földön nincs maradandó szállásunk.

A fraskókkal borított templombelső

A keresztrefeszítéstől a feltámadásig: érdekesség, hogy az események jobbról balra követik egymást.

Életem folyamán kétszer is jártam Hrastovlje közelében, mivel nem is hallottam a Szentháromság templom különlegességéről, nem is tudtam megtekinteni. Talán még pótolható, a novella és az interneten fellelhető képek mindenesetre felkeltették az érdeklődésemet.

Megismétlem a Chartánk alapállását: A szomszédainkkal való megbékélés egyik akadálya, hogy – talán épp trianoni bezártságunk okán – nem ismerjük őket, sem nyelvüket, sem kultúrájukat, sem szokásaikat. Ezen pedig változtatni kell, mert akit nem ismerünk, nyilván nem is szerethetünk. A Szilágyi Károly révén megismert Lipovec novella jó példa arra, hogy mennyi érdekesség kerülhet elő, és mennyi érték gazdagíthat bennünket is, ha egy kicsit nyitottan érdeklődünk a „szomszédságban”.

Ez a vidék hajdanában, mintegy nyolc évszázadig a magyar Szent Koronához tartozott. Erre menekült IV. Béla királyunk a tatárok elől. Erre felé is tartani kellett a török betörésektől, nem véletlenül emeltek meglepően magas védfalat a Szentháromság templom köré. Összetartozunk.

A Szentháromság templom