Az előadás az EGYÜTT AZ ÚTON – MAGYAROK ÉS RUSZINOK című konferencián hangzott el 2018. február 3-án, Nyíregyházán. (Rendező – az Országos Ruszin Önkormányzattal együttműködve – a Charta XXI Egyesület.)

Az I. világháborút követően a Magyar Királyság külpolitikájának legfőbb célja az ország területi integritásának minél teljesebb mértékű helyreállítása volt. A területi revízióba fektetett erőfeszítések megtérülni látszottak, hiszen 1938 novemberében az első bécsi döntés révén visszakerült a Felvidék és Kárpátalja magyar többségű része, valamint a következő év márciusában a honvédség sikeres offenzíva keretében visszafoglalta Kárpátalja további, főként ruszinok lakta területeit. Az eufória után azonban új kihívással kellett szembenéznie a Teleki-kormánynak: hogyan fogják visszaintegrálni a régi-új területeket az ország vérkeringésébe? Van-e egyáltalán kidolgozott nemzetpolitikai koncepció arra nézve, hogy a Kárpátaljával visszakerült ruszin tömb kisebbségi jogait, autonómia- és kulturális igényeit milyen módon fogják megoldani?

A kérdések tisztázása azért is volt fontos, mert a visszakerült Kárpátalja szláv lakossága már nem az a jámbor, politikailag öntudatlan gens fidelissima volt, amit két évtizeddel korábban leválasztottak az országról. E nép identitásának formálásáért komoly harc zajlott az ukrán, nagyorosz és ruszin irányzat között, melybe az utóbbiak oldalán 1939-et követően a magyar politika is aktívan bekapcsolódott. Ennek egyik helyszíne Debrecen városa volt, melynek tudományegyetemét a fiatal ruszin értelmiség képzésére szemelték ki. Kutatásom révén igyekszem betekintést nyújtani ennek a diákcsoportnak a körülményeibe, önszerveződésébe és a magyar többségű közeghez való viszonyulásába.

A kutatáshoz rendelkezésre álló hazai forrásanyag sajnos töredékesen maradt fenn, és nehezíti az átfogó kép kialakítását, hogy a hallgatók létszámáról, hátteréről és tevékenységéről szóló kimutatások mennyisége és részletessége tanévenként jelentősen eltér. A források közül nagyban támaszkodtam a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem rektori hivatalának korabeli irataira, melyek a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú Bihar Megyei Levéltárában találhatóak; az egyetem évkönyveire; illetve a szakirodalmak közül a Barta János és Orosz István szerkesztésében megjelent centenáriumi kiadványra, A Debreceni Egyetem Története 1912–2012 címmel. Az eddig megfogalmazott megállapításokat tehát a hazai forrásanyag ismeretében tettem meg.

Az első bécsi döntés és a magyar elképzelések

 

A csehszlovák vezetéssel folytatott komáromi tárgyalások eredménytelenül végződtek, így a döntő szót november 2-án az első bécsi döntéssel Németország és Olaszország mondta ki. Ennek révén a Magyar Királyság visszakapta a Felvidék és Kárpátalja magyar többségű sávját, azaz számszerűsítve 11 927 km²-nyi területet és mintegy 1 millió lakost, akiknek 86%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Kárpátalja ebből a gyarapodásból 1523 km²-nyi területtel vette ki a részét, valamint 173 ezer fővel, aminek valamivel több mint ötven százaléka volt magyar.[1]

Az első bécsi döntést követően megkezdődtek a hallgatói átjelentkezések, azaz pótfelvételik a hazai egyetemekre. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 29.700/1938. IV. számú rendelete alapján az 1938/1939-es tanév első félévére a hivatalos jelentkezési határidő 1938. december 1-je volt. Aki ezt lekéste, az már csak a miniszter engedélyével jelentkezhetett. Az egyetemek a pótfelvételizett hallgatók számára pótfélévet tartottak, mely 1939. január és február hónapokban az első félév anyagának összefoglalását és a szükségesnek tekintett gyakorlatok megtartását jelentette.[2] A sikeres felvételihez szükségük volt az úgynevezett nemzethűségi igazolás megszerzésére is. Az eljárás lényege az volt, hogy a visszacsatolt területek lakossága csak akkor kaphatott munkát, vagy akkor nyerhetett felvételt felsőoktatási intézménybe, ha kiállítottak számára egy igazoló dokumentumot, mely szerint az illető a mintegy két évtizedes időszakban hű maradt a magyarsághoz.

Valójában ez egy szubjektív vizsgálatot takart, igazán nem is volt kidolgozott módszertana annak, hogy mi alapján felel meg valaki az elvárásoknak. Minden szakmai területen egy-egy kijelölt bizottság vagy szervezet végezte az igazoló eljárások lefolytatását és az igazolások kiadását. A felvidéki magyar hallgatók esetében például a Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetségének budapesti irodáját jelölték ki, és azaz igazolás számított érvényesnek, amelyiken Janson Jenő és Zombory György aláírása és pecsétje is szerepelt.^[3] Mivel a visszacsatolt területek lakosságának 86%-a magyar nemzetiségű volt, ezért a nemzetiségi hallgatók alacsony számára hivatkozva nem állítottak fel külön igazolóbizottságot számukra. Az ő esetükben a dokumentumok tanúsága szerint a magyarsághoz lojális ruszin politikusok, főként dr. Fenczik István vállalta a pártfogást.^[4]

A pótfelvételik kezdetétől egyre sürgetőbbé vált a diákok elhelyezésének kérdése. Debrecenben a Diákjóléti Bizottság november 4-én postázta Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter számára az egyetem által felvállalható hallgatói létszámnövelést. Eszerint mintegy 150-200 fő elszállásolását vállalták, akiknek fizetős és ingyenes szálláshelyeket tudtak biztosítani, valamint napi háromszori étkezést.[5] Végül szükség is volt a férőhelyekre, mert 137 felvidéki diák választotta Debrecent. Számukra a következő szálláshelyeket kínálták fel:

1. táblázat

A felvidéki hallgatók kollégiumi elhelyezése

Szálláshely	Létszám	Havidíj (pengő)
Tisza Internátus	20	18
Horthy Miklós Közkórház, ragálypavilon	25	Ingyenes
Kálvin tér 11., volt Diakonissza Intézet	21	Ingyenes
Simonyi út 34., Dr. Szentpéteri Kun Béla egyetemi tanár lakása	6	Ingyenes
A lakosság által felajánlott lakások/szobák	10	Ingyenes
A lakosság által felajánlott lakások/szobák	35	10
Református Diakonissza Otthon	16	Ingyenes
Horthy Miklósné Lánykollégium	4	20

Forrás: MNL HBML VIII.1.b. 25.102/1939.

A szálláshelyek mindegyike biztosított a diákok számára reggelit, ebédet és vacsorát pedig a többség a Mensa Academicánál vásárolhatott napi 80 fillérért. Kivételt jelentettek a Kálvin tér 11. szám alatt lakók, mert ők választhatták a Református Kollégium tápintézetét, valamint a Református Diakonissza Otthon női lakói, akik a klinikák menzáján étkezhettek. Az anyagilag rászoruló hallgatók érdekében a Debreceni Egyetem 96 főt menzasegélyben részesített. Ez azt jelentette, hogy 55 diák teljesen ingyen, 31 pedig fél áron kapta a napi ellátást.^[6] Erre a támogatásra azért volt szükség, mert bár Csehszlovákia gazdaságilag kétségtelenül erősebb volt a Magyar Királyságnál, azonban a magyar és ruszin többségű területek fejlettsége elmaradt a csehekétől. A magas munkanélküliségi arány miatt sok család számára megoldhatatlan feladatot jelentett a gyerekek oktatásának finanszírozása. Az egyetem tehát lehetőségeihez mérten igyekezett támogatni a visszacsatolt területek fiataljainak képzését. Az ingyenes kollégiumi férőhelyeket, a menzasegélyt és a szükséges kollégiumi bútorok beszerzését részben az egyetem, részben az úgynevezett Magyar a Magyarért Mozgalom^[7] keretein belül finanszírozták.^[8]

További problémát jelentett, hogy hivatalosan mindazoknak, akik nem magyar tannyelvű iskolában érettségiztek, kötelezővé tették a II. félévben egy lényegében érettséginek megfelelő vizsga letételét. Ehhez a vizsgához a Debreceni Egyetemen a következő tanárok előadásait kellett hallgatni, illetve azokból kollokválni: Dr. Haendel Vilmos, Magyar alkotmány; Dr. Pap Károly, A magyar irodalom főirányai; Dr. Csűry Bálint, A magyar nyelv; Dr. Rugonfalvi Kiss István, A magyar történelem foglalata; Dr. Milleker Rezső, Magyarország földrajza.^[9] A gyakorlatban végül minden felvidéki hallgatónak kötelezővé tették ezen órák látogatását.

Kárpátalja márciusi visszafoglalása után az első bécsi döntéshez hasonlóan pótfelvételit hirdettek, és nem lehetett pontosan tudni, hogy mekkora hallgatói áradat várható. Csehszlovákia egyetemein ugyanis mintegy 600 ruszin nemzetiségű hallgató tanult. Ebből a szakirodalom szerint mintegy 150 főt helyeztek el a következő években Magyarországon.^[10] Elsősorban Debrecenben, de néhányan Budapestre és Pécsre kerültek. Ez a 150 fős létszám azonban túlzottan magasnak tűnik. A Debreceni Egyetemen a ruszin diákok legmagasabb létszáma is csak 45 főt ért el az 1940/1941-es tanévben.[11] A ruszin hallgatók többsége vélhetően maradt a cseh és szlovák egyetemeken, vagy átjelentkezett Lembergbe.^[12] Sajnos a rektori hivatal iratai között pontos kimutatást nem találtam az ekkor felvettek létszámáról, ezért az egyetem almanachjában található statisztika alapján próbáltam meghatározni a ruténföldről érkező hallgatók létszámát. E szerint az I. félévben 1003 diáknak volt aktív jogviszonya az egyetemen, míg a II. félévben 1043-nak. A ruszin nemzetiségű diákok meghatározásában a felekezeti statisztikát vettem alapul. Az 1937/1938-as tanév I. félévében 31 görög katolikus diákot és 1 görögkeletit tartottak nyilván, míg az összlétszám a következő félévben sem változott, mert a görög katolikusok terén egy fővel csökkent, a pravoszlávoknál pedig eggyel nőtt.[13] Az 1938/1939-es tanév I. félévében összesen 36 görög katolikus és 2 görögkeleti diák tanult az egyetemen. Ez nem jelentős emelkedés. Vélhetően ebbe még nem számolták bele a pótjelentkező hallgatókat. A II. félévben ugyanis a görög katolikusok száma már 49-re, a görögkeletieké 3-ra emelkedett.^[14]

Természetesen hiba lenne csupán a felekezeti statisztikára hagyatkozni. Kárpátalján és a trianoni határokon belül is jelentős számú, magát magyar nemzetiségűnek valló hívője volt a görög katolikus egyháznak. Ezt igazolja, hogy az egyetemi évkönyv statisztikája az 1939/1940-es tanév I. félévére 73 unitus hallgatót mutat. Azonban a rektori hivatal iratai között a ruszin hallgatókról található egy kimutatás erre a tanévre vonatkozólag. E szerint 31 diák vallotta magát ruszin nemzetiségűnek. Ráadásul közülük ketten római katolikusnak és egy diák görögkeletinek.^[15] Vagyis a beiratkozó unitus diákok kevesebb mint fele vallotta magát ruszinnak. Azonban lehet szó vegyes házasságokból származó diákokról is, akik magyar nemzetiségűnek vallották magukat, tartva a szlávokkal szembeni ellenszenvtől, melyre sajnos volt példa Debrecenben.[16]

Az egyetem kimutatása további fontos adatokkal szolgált a ruszin diákok hátterével kapcsolatban. A szülők esetében sajnos csak az apák foglalkozását jegyezték fel, de ez is fontos támpontot jelent, hogy milyen családi közegből érkeztek:

2. táblázat

A Debreceni Egyetem ruszin hallgatóinak megoszlása az apa foglalkozása szerint

Apák foglalkozása	Létszám	Százalék
Tanár/Tanító	13	43%
Pap	5	16%
Földműves	9	29%
Kőműves	1	3%
Erdész	1	3%
Vasúti altiszt	1	3%
Nincs megadva	1	3%

Forrás: MNL HBML VIII.1.b. 121/1939–1940.

Látható tehát, hogy a hallgatók több mint fele értelmiségi családból származik. Ez az arány az ún. értelmiségi önreprodukció magas szintjére utal. Szintén jelentős viszont azoknak a létszáma, akiknél a családi minta nem játszott szerepet. Számukra a társadalmi mobilitás esélyét kínálta az egyetemi diploma megszerzése. Érdemes összevetni a kapott adatokat a magyar hallgatók korabeli statisztikájával.

 

3. táblázat

A Debreceni Egyetem hallgatóinak megoszlása szüleik foglalkozása szerint

Foglalkozás	Százalék
Tisztviselő és értelmiségi	58,3%
Nagybirtokos és nagykereskedő	3,6%
Mezőgazdasági munkából élő	21,6%
Iparból, kereskedelemből élő	16,1%
Egyéb	0,4%

Forrás: Barta–Orosz (szerk.) 2012: 98.

Sajnos a ruszin hallgatókról készült összeírás elég kevés hallgatót tartalmaz, róluk készült hasonló listára pedig nem bukkantam a következő tanévekből. A két táblázatban lévő foglalkozási ágakat némileg másként csoportosították, de bizonyos hasonlóságok azért felfedezhetők. Az értelmiségi és tisztviselői minta mindkét nemzetiség esetében döntő tényező a pályaválasztásnál. A mezőgazdasági háttérrel rendelkező hallgatók aránya szintén elég jelentős. A ruszinok esetében az ipari és kereskedelmi szférában dolgozók aránya elmarad a magyarokétól, azonban a kis létszámú minta miatt nem lehet megállapítani, hogy ez általános jelenség volt, vagy a fejletlenebb kárpátaljai gazdaság az oka.

A visszacsatolt és visszahódított területek diákjainak szubvenciója politikai prioritást élvezett. Mind az egyetem, mind a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium igyekezett a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosítani számukra. A felvidéki és kárpátaljai diákoknak a már említett lakhatási és menza-hozzájárulási kedvezményeken túl jelentős tandíjkedvezményeket is biztosítottak. 25 pengőt ugyan minden hallgató köteles volt befizetni, azonban egyéni elbírálás alapján a minisztériumban döntöttek arról, hogy a felét vagy nagyobb hányadát engedik-e el a díjnak.^[17] A hallgatók a mellékdíjak tekintetében teljesen mentesültek a fizetési kötelezettség alól. További nagy segítséget jelentett számukra, hogy 1939. október 3-án megnyitotta kapuit a Bocskay diákotthon, mely 47 hallgató számára biztosított helyet havi 18 pengős díj ellenében.^[18]

A felvidéki és a kárpátaljai hallgatók támogatása az 1939/40-es tanév során elvált egymástól. A felvidéki diákokat a továbbiakban is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium támogatta, míg a kárpátaljaiak számára a terület új közigazgatási csúcsszerve, az 1939. július 7-től működő Kárpátaljai Kormányzói Biztosi Hivatal nyújtotta a szubvenciót.^[19] A hivatal élén álló kormányzói biztos jogköre alapvetően megegyezett a vármegyei közigazgatás élén álló főispánokéval, azonban azt még kiegészítették a tanügyi közigazgatás és az iskolaügyek tennivalóinak ellátásával is.[20] Vélhetően ez az átszervezés okozott problémát 1939 őszén, amikor a frissen beiratkozó ruszin diákok számára nem biztosítottak a felvidéki társaikéhoz hasonló kedvezményes feltételeket. A hallgatók beadványt fogalmaztak meg, melyben többek között ennek a helyzetnek az orvoslását kérték.^[21] A hallgatókat feltételezhetően utólagosan kárpótolták, mivel az 1939/1940-es tanévre a hivatal 2010 pengővel támogatta a diákok lakás- és menzaköltségeit, valamint 2280 pengő tanulmányi segélyt is kiosztott mintegy 30 kárpátaljai diáknak.^[22] Utóbbi ösztöndíjhoz a kérelmeket az aktuális kormányzói biztoshoz kellett eljuttatni (Perényi Zsigmond 1939. július 7-től 1940. szeptember 2-ig; Kozma Miklós 1940. szeptember 12-től 1941. december 7-ig; Tomcsányi Vilmos Pál 1942. január 5-től 1944. április 5-ig; Vincze András 1944. április 5-től 1944. október 15-ig). A segélykérelmek kapcsán azt is lehetővé tették, hogy a hallgatók nemcsak magyar, hanem ruszin nyelven is benyújthassák igényüket.^[23]

A Kárpátaljai Kormányzói Biztosi Hivatalon belül Marina Gyula miniszteri tanácsos felelt az oktatásügyért. Rendszeresen járt az egyetem vezetésével egyeztetni, és a fennmaradt jegyzőkönyvek alapján látható, hogy a hivatal próbálta növelni a hallgatóknak juttatandó támogatást, miközben a hallgatók létszáma is folyamatosan emelkedett. Az 1940/1941-es tanévben 45 ruszin hallgató tanult Debrecenben. A fennmaradt források tanulsága szerint tárgyalt időszakban ekkor volt a legmagasabb a létszámuk. Marina egy 1940. december 7-én tartott debreceni megbeszélésen kiugróan magas, 5776 pengős utalványozást jelentett be, csak az I. félévre.^[24] Erősen kétséges, hogy a teljes összeg valóban megérkezett volna, mert a kormányzói biztosság folyamatos elmaradásokkal küszködött a tandíjtámogatások terén. A panaszos hallgatók ilyen esetekben leginkább az egyetem Diákjóléti Bizottságának segítségét kérték az elmaradások miatti utánajárásban. Az át nem utalt menzatámogatásokat egy ideig a Diákjóléti Bizottság próbálta megelőlegezni, azonban amikor a türelem és a büdzsé elfogyott, a tanulók egyszerűen nem részesülhettek ellátásban. A hallgatók, megelégelve a helyzetet, egyenesen Kozma Miklós kormányzói biztosnak írtak levelet. Ebben többek közt beszámoltak arról, hogy míg a kárpátaljaiaknak várakozniuk kell a megítélt támogatásokra, addig a felvidékiek juttatását a minisztérium mindig időben rendezi.^[25] Marina Gyula ígéretet tett az elmaradások rendezésére, és szorgalmazta a hallgatók nagyobb bevonását is. Két főt kért a soraikból a támogatásokat kiosztó bizottságba, hogy az ilyen eseteket a későbbiekben megelőzhessék.^[26] A felhívás eredményeként egy magyar diákot, Lakatos Pál orvostanhallgatót, és egy ruszint, Jaszkov Cyrill bölcsészhallgatót jelölték ki a feladatra.

 

A Debreceni Egyetem tervei és a ruszin diákközösség

 

A csehszlovák időszakban Kárpátalja közoktatását bábeli zűrzavar jellemezte. Akár egy oktatási intézményen belül is előfordult, hogy az egyik tanár ukránul, a következő oroszul, a harmadik pedig a helyi nyelvjárások egyikén tartotta az órát. A kormánynak nem volt lehetősége lecserélni a teljes ruszin tanári állományt Kárpátalján, ezért inkább azt az utat választotta, hogy hazai egyetemeken nekilát egy új tanári és egyben teljes értelmiségi réteg kinevelésének. A területgyarapodások után megkezdődött a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, illetve a Miniszterelnökség keretein belül működő Nemzetiségi Osztályon annak az intézménynek a keresése, mely a ruszin anyanyelvű hallgatók fogadására a legalkalmasabb lehetne.[27] Debrecen végül részben a földrajzi közelségének, részben Pataky Tibornak, a Nemzetiségi Osztály vezetőjének javaslatára lett kiválasztva a ruszin értelmiség képzésének helyszínéül.[28]

A Debreceni egyetem vezetésének is tetszett a ruszin értelmiségi központ szerep, ezért megpróbálták még vonzóbb célponttá tenni az intézményt. A bölcsészettudományi kar saját hatáskörben 1939 őszén Szláv szeminárium néven létrehozott egy ruszin és szlovák irodalmi és nyelvi tanszéket. Külön forrást nem tudtak folyósítani rá, ezért a szakelőadói rendszerhez nyúltak. A tanszék ügyeinek intézésére létrehozott bizottság tagjai Darkó Jenő dékán, valamint Csűry Bálint, Hankiss János és Huss Richárd professzorok voltak, majd 1939 májusától Sziklay László nyíregyházi középiskolai tanár és szlovák lektor. A professzori pozíciót sosem töltötték be, ellenben Sziklay Lászlót és Kniezsa István budapesti egyetemi magántanárt szakelőadóvá nevezték ki. A tanszék által meghirdetett kurzusokon Kniezsa főként egyházi szláv nyelvtant, orosz történeti nyelvtant és ruszin nyelvjárásokat oktatott, Sziklay pedig a pánszláv eszme fejlődéstana mellett a ruszin és szlovák irodalom történetét ismertette meg a hallgatókkal.[29] Sajnos a képzés minőségének nem tett jót, hogy az oktatói gárda folyamatosan cserélődött, s a bizonytalanság miatt a diákok java inkább Budapestre jelentkezett át. Vendégtanárokkal, kényszermegoldások révén próbálták betölteni a hiányzó oktatói helyeket, így az évek során Ujhelyi Mihály, az ungvári görög katolikus líceum és tanárképző helyettes tanára ruszin lektorként, Jaszkov Cyrill gimnáziumi tanár pedig tanársegédként dolgozott az intézetben. A szűkös lehetőségek és az ebből következő elvándorlás miatt végül a tanszéken, annak fennállása során csupán nyolc fő szerzett diplomát: Jaszkov Cyrill, Román Endre, Szák György, Breza István, Szmuzsanicza András, Choma Viktor, Gróth Rozália és Máthé László. A tanszéket 1945 után hivatalosan megszüntették, és romjain létrehozták a Szláv Szemináriumot, ami lényegében az orosz nyelv és irodalom tanszék lett.^[30] Debrecenben még egy új tanszéket állítottak fel, a Kelet-Európa-történeti Szemináriumot, melyet a Lengyelország lerohanása miatt megszűnt varsói Magyar Intézetből hoztak létre. Élére az intézet volt igazgatóját, Divéky Adorjánt nevezték ki.^[31] Bár Debrecenben a ruszin diákok a református hittudományit leszámítva minden karon tanultak, ezt a két tanszéket kifejezetten miattuk hozta létre az egyetem vezetése.

Az egyetemi tanács és az egyes karok részéről, egymással párhuzamosan további ötletek merültek fel a Kárpátaljával való szorosabb kapcsolatok kialakítása terén. Ilyen volt egy diáküdülő kialakításának terve Ökörmezőn, valamint hogy az egyetem vállalhatná valamelyik falu protektorátusát. Előbbi ötlettel leginkább az volt a gond, hogy anyagilag nem engedhette meg magának az egyetem, míg utóbbinál a jogi kar jelezte, hogy oktatási intézmény protektori jogot nem gyakorolhat.[32] Debrecen szerepének erősödését az is jelzi, hogy amikor Kozma Miklós kormányzói biztossá való kinevezése után, 1941. január 26-án megalakult a Kárpátaljai Tudományos Társaság, Debrecen egy ideig veszélyeztetve érezte a saját pozícióját, mert Kozma nem volt hajlandó Kárpátalján kívüli székhelyen működtetni az egyesületet.[33] Mivel a KTT alapvetően egy kárpátaljai tudományos akadémiaként funkcionált, nem oktatási intézményként, így a rivalizálástól való félelemnek valójában nem volt alapja.

Az első bécsi döntés után Debrecenbe átiratkozó ruszin diákok felkarolását a Görög Katolikusok Vasvári Pál Köre vállalta fel. November 17-én felvidéki estet is tartottak, melyen hazafias nótákkal és irodalmi művekkel ünnepelték az országhoz visszakerült ruszinságot.^[34] Hasonló esteket a következő években is többször szervezett a Vasvári Pál Kör, mely nagyon fontos szerepet játszott a szláv hittestvéreiknek a magyar közösségbe való integrálásában. Azonban az egyesület éves jelentéseiben visszatérő elem a következő rész: „magyar és ruszin tagjaink parázs vitába bocsátkoztak, ami pompás célt szolgált arra nézve, hogy az esetleg fenn lévő ellenségeskedést elsimítsuk és meggyőzzük őket a magyar haza iránti áldozatos ragaszkodásról”.^[35] Ezen sorok alapján érezhető, hogy létezett feszültség a magyar és ruszin diákok között. Ennek oka viszont nem a hazához való lojalitás megkérdőjelezésében rejlett, hanem abban, hogy a Görög Katolikusok Vasvári Pál Köre alapvetően egy asszimilációt támogató szervezet volt. Az anyaegyesületet a századfordulós Budapesten élő és tanuló ruszin értelmiség hozta létre, az alábbi céllal: „Működési körünk speciel az északkeleti orosz felvidékre fog kiterjedni […] Megtanítjuk őket büszkén és öntudatosan magyarokul vallani magukat.”^[36] Az ekkor Debrecenbe került ruszin fiatalság azonban már nem kívánta feladni az identitását. Az ukrán–orosz–ruszin-hármason belül az átjárhatóság vélhetően nem volt lehetetlen számukra, de azt, hogy a szláv öntudatot teljesen feladják a magyarságba való beolvadás érdekében, már nem tekintették elfogadható opciónak.

Azonban az identitásuk kérdésében nemcsak a diáktársaikkal volt vitájuk, hanem az egyetem vezetésével is. Az ügy egy hallgatói beadvány miatt alakult ki, melyben a ruszin diákoknak a felvidékiektől eltérő tandíjkedvezményei ellen, valamint az egyetemi könyvtár orosz klasszikusokkal és szakkönyvekkel való feltöltése, illetve néhány diáktársuk gyenge magyar nyelvtudása miatti tolmács vagy vizsgahalasztás ügyében próbáltak felszólalni.[37] E levélben magukra kárpátoroszként hivatkoztak, mely elnevezést az egyetemi tanács nem tartotta megfelelőnek. Ennek oka az volt, hogy a kárpátorosz kifejezést a Magyarországhoz lojális, de a ruszofil eszmét támogató Fenczik István ruszin országgyűlési képviselő és a hozzá köthető politikai kör használta ekkoriban. A diákok körében népszerű politikus különösen a kezdeti időszakban, az átjelentkezés és az igazolási eljárások idején segítette pártfogásával a hallgatókat. Feltehetően a politikussal szemben azóta érzett bizalom és az esetleg még mindig fenntartott kapcsolat okán választották a kárpátorosz elnevezést.

A rektor végül személyes elbeszélgetés keretében világosította fel a ruszin diákok vezetőit, hogy ez a kifejezés nem megengedett, és az államilag elfogadott magyar-oroszt használják a továbbiakban.^[38] Ez a kifejezés tükörfordítása az uhroruszkijnak, mely egy galíciai katekizmusban tűnt fel először a 17. században a Magyar Királyságban élő ruszinok megnevezésére. Ennek hatására a 18. századi magyar nyelvű művekben többször is megjelent magyar-orosz formában, és bár a későbbiekben is előfordul, nem vált általánosan elterjedt kifejezéssé.^[39] A köztudatba végül Horthy Miklós emelte be, amikor az 1939. március 20-án tartott ünnepi országgyűlést megnyitva magyar-orosznak nevezte a ruszinokat.^[40] Vélhetően ezt irányadó kifejezésnek tekintették hivatalos helyeken, azonban ezt a formát csak a magyarok használták, a ruszinok részéről valós társadalmi támogatottságot nem élvezett. A filológiai vita ellenére a beadvány részben sikeres volt. A járandóságuk ügyét az időközben felállított kormányzói biztosi hivatal megoldotta, a vizsgahalasztást pedig az egyetem elfogadta. A könyvtár kérdésében már csak részleges volt a siker. Az orosz klasszikusok beszerzését az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött duplumokból oldották meg,^[41] a szakkönyvek beszerzésével azonban adós maradt az egyetem.^[42] A könyvtári bizottság ülésén ugyan felmerült, hogy a felszabadult felvidéki középiskolák könyvtárának a használatból kivont szláv könyveit, valamint az államvédelmi szempontból lefoglalt nemzetiségi könyvtárak anyagát próbálják a hatóságoktól megszerezni.^[43] Azonban ezzel a kísérlettel kapcsolatban nem maradtak fenn további információk. Mivel főként a felszámolt Prosvita Kultúregyesület könyvanyagáról lehet szó, így annak átadását a hatóságok az ukranofil tartalomra hivatkozva megtagadhatták.

Nyilvánvalóan a fenti esetek kiválthatták a ruszin hallgatók ellenérzését, azonban ezek a jelenségek nem feltétlenül a nemzetiségi ellenszenv nyomai voltak. A Vasvári Pál Kör és az egyetemi tanács nem a teljes elutasítás pártján állt. Előbbi csupán az egyesület megalakulásakor megfogalmazott asszimilációs hagyományt folytatta, mely nem tagadta a görög katolikusok szláv származását, míg utóbbi inkább görcsösen ragaszkodott egy felülről erőltetett kifejezéshez. Voltak azonban olyanok is, akik kifejezetten soviniszta módon szólaltak fel a ruszinok ellen. Haendel Vilmos, a közjog szélsőjobboldali és szélsőségesen németbarát professzora piszkosnak és műveletlennek nevezte a ruszinokat, akiknek még rendes költőjük sincs, és csak krumplit és zabkenyeret esznek. Az eset miatt Kozma Miklós kormányzói biztos 1940 decemberében levelet írt Hóman Bálint miniszternek, melyben a professzor nyugdíjazását kérte.^[44] Ezt Hóman elutasította, de az egyetem megrovásban részesítette Haendelt.

Természetesen az önszerveződés igénye a ruszin fiatalokban is felmerült. Ugyan 1940 szeptembere óta létezett már egy szervezet Kárpátaljai Rutén Egyetemi Hallgatók Központi Szövetsége néven, melyben Jaszkov Cyrill debreceni hallgató az egyesület alelnökeként vett részt.^[45] Jaszkov az egyik legagilisabb ruszin diákja volt a tárgyalt időszakunknak. 1939 őszén került Debrecenbe, ahol a ruszin és szlovák nyelv és irodalom tanszéken folytatta tanulmányait, és hamar a diákközösség aktív tagjává vált. Részt vett a ruszin fiatalok Aranybikában rendezett műsoros táncestélyének megszervezésében.[46] Az 1940/1941-es tanév során a ruszin diákok képviselője lett a tandíjtámogatások kezelésének ügyében, majd 1941-ben tanársegédi pozíciót kapott a ruszin és szlovák nyelv és irodalom tanszéken. Tanulmányainak befejeztével, 1942 áprilisában helyettestanári állást kapott a munkácsi Árpád Fejedelem Gimnáziumban,[47] majd egy hónappal később kinevezték a debreceni királyi törvényszékre ruszin tolmácsnak.[48] A második világháború utáni sorsa nem ismert.

Az általa alelnökként képviselt szervezet azonban a ruszofil irányzat híve volt. Nem véletlenül tartották ezt a gyűlést a Duchnovics Kultúrházban. Az egyesület elnöki pozícióját bizonyos Kovács János Iván töltötte be. Ő a csehszlovák éra alatt a már emlegetett Fenczik István titkáraként dolgozott, majd az impériumváltás után a Pécsi Egyetem joghallgatója lett. Jaszkov azonban még 1940 év vége előtt szembefordult mind Kováccsal, mind a ruszofil irányzattal, és a debreceni ruszinofil vonal vezető szereplője lett.^[49] Kovács tovább folytatta az orosz vonal propagálását, de meglepő húzásként belépett a Nyilaskeresztes Pártba, ahol kinevezték a rutén népcsoport vezetőjévé. Itt a magyar-ruszin életszerződés előkészítése lett a feladata, amiről nem igazán derült ki, hogy mit is jelent – feltehetően inkább valamiféle szimbolikus együttműködési megállapodásról lehetett szó. Mindenesetre kifejtett programjában Kovács élesen bírálta a magyarok Kárpátalján tanúsított nemzetiségpolitikáját, a megígért ruszin autonómia elmaradását és a magyar politikai élet által veszélyesnek tartott irányzatok kulturális egyesületeinek betiltását. A magyar hatóságok 1941 folyamán pánszláv agitáció gyanújával figyeltették őt, ami azonban nem igazolódott be.^[50]

Az egyesület a szakadás hatására megszűnt, újat azonban nem sikerült alapítani, mert az egyetem vezetése folyamatosan elodázta az engedély megadását; hiába sürgette ezt Marina Gyula szinte minden debreceni egyeztetése alkalmával, csak ígéreteket kapott. Végül a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium közbelépése oldotta meg a helyzetet,^[51] így 1941. május 22-én végre megalakulhatott a Kárpátaljai Ruszin Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete Bulecza Viktor orvostanhallgató vezetésével.

Sajnos az egyesület alapszabálya elveszett a rektori iratok közül, s meglepő módon, a többi hallgatói egyesülettől eltérően, ők nem adtak be éves jelentést az egyetemi évkönyv számára. Így a közösségépítő tevékenységükről szinte semmilyen információ nem maradt fenn. Ami biztos, hogy a főépület alagsorában lévő 33. számú helyiséget kapták meg használatra, melynek bebútorozását a kormányzói biztosság vállalta magára.^[52] Nem lehet tudni azt sem pontosan, hogy ez csak a ruszinofil irányzatú diákok egyesülete volt-e, vagy identitástól és politikai nézetektől függetlenül bárki beléphetett. Arra a források is utalnak, hogy világnézetileg nem volt egységes a ruszin hallgatói közösség. Egy baloldaliakból álló csoportosulás például Karácsony Sándor pedagógiaprofesszor körül alakult ki, mely magába fogadta a hasonló világnézetű zsidó diákokat is.^[53] A Felvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, mely egy jelentős országos szervezet volt, azzal riogatta az egyetem vezetését a ruszin diákokkal kapcsolatban, hogy „egy részük kommunista, másik részük nagyorosz, és csak kisebb részük akarja ápolni a rutén-magyar testvériséget”.^[54] Bár nem lehetetlen, hogy volt igazságtartalma a levélnek, az ő esetükben sokkal inkább arról van szó, hogy szerették volna az összes visszacsatolt terület hallgatóját egy szervezetbe tömöríteni. A különálló ruszin kezdeményezés rivális csoportosulásnak minősülhetett számukra.

Bulecza Viktorék nagy pechje részben az is volt, hogy Debrecenben az egyesületi élet a II. világháború éveiben jelentős hanyatlásnak indult. Milleker Rezső bölcsészkari dékán élesen bírálta a hallgatói egyesületeket tétlenségük, funkciójuk kiüresedése és az egyetemi ünnepségekkel szembeni érdektelenségük miatt.^[55] Ezért felmerült, hogy a több mint tíz hallgatói egyesület munkáját egy nagyobb szervezet fogja össze. 1942. május 12-én a hallgatói egyesületek vezetői megegyeztek az együttműködés alapelveiben. Az új szervezet a Szegedi Egyetemi Ifjúság (SZEI) mintájára alakult meg, melyet a Debreceni Egyetemi Ifjúság (DEI) elnevezés is sugall. A hallgatói egyesületek fokozatosan elvesztették önállóságukat, és beleolvadta a DEI-be, melynek azonban a front közeledtével szintén nem maradt ideje kibontakozni.

A háború és egy időszak lezárulta

 

A debreceni felsőoktatás számára a vég kezdetét az 1944. márciusi Margaréta-terv jelentette. A városba bevonuló német csapatok először a diákszállókat foglalták el, majd május 30-án bejelentették igényüket az egyetem főépületére. Az egyetem hivatalainak egy része a Református Kollégiumba költözött, amely a hallgatók jelentős részének is menedéket nyújtott. A professzorok ugyan engedélyt kaptak a főépületbe való bejárásra, a diákok számára azonban ezt megtiltották,^[56] így a lakhatási nehézségek miatt a hallgatók inkább hazautaztak. Az oktatás mindezek miatt 1944 tavaszától egyre lehetetlenebb helyzetbe került.

A következő tanév nyitóünnepségét szeptember 17-én tartották meg. A várost érő folyamatos bombatámadások miatt a hallgatók túlnyomó része el sem utazott a városba. Az egyetem épületei közül a Bem téri Orvosi Vegytani Intézet és az Orvoskari Fizikai Intézet sínylette meg leginkább a szovjet légierő csapásait. A klinikai telepen találat érte a belgyógyászati és a szülészeti klinikák épületeinek egy-egy szárnyát. A félelmen túl a lassan összeomló közlekedés is akadályozta a hallgatókat a Debrecenbe való eljutásban, a kárpátaljai diákok Csap lebombázása és a vasúti infrastruktúra megsemmisülése miatt csak kerülő úton tudtak volna odajutni. Az egyetemi tanács a nehézségek miatt október 5-én az oktatás átmeneti szüneteltetését rendelte el.^[57]

Magyarország kárpátaljai identitáspolitikája az idő rövidsége miatt nem tudott átütő sikert elérni. Állami szinten máshol is tettek kísérletet egy nép identitásának az alakítására vagy átformálására, mint ahogy Moldova és a helyi román lakosság esetében a Szovjetunió tette. Ahhoz azonban, hogy ez sikeresen rögzüljön egy nép öntudatában, több évtizedes folyamatra lett volna szükség. A mi esetünkben az önálló ruszin identitás megerősítéséhez a szükséges alapokat is csak részben sikerült lerakni. A Debreceni Egyetem anyagi és szakmai szempontból az erejéhez mérten megtette a kellő lépéseket, azonban a világpolitikai helyzet alakulása felülírta a távlati terveket.

Források

 

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)
K 28 Miniszterelnökség, Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály, 1923–1944.
K 149 Polgári kori egyesületek, 1867–1944.
K 428 i. MTI Bizalmas értesítések, 1920–1939.
K 428 t. MTI Házi tájékoztató, 1927–1944.

 

Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára (MNL HBML)

VIII.1.b. Rektori Hivatalának iratai, 1914–1944.

IV.B.901/a. Elnöki iratok, 1911–1943.

 

Évkönyv 1937/1938: Debreceni M. Királyi Tisza István-Tudományegyetem évkönyve és almanachja az 1937–1938-es tanévről. Debrecen.

Évkönyv 1938/1939: Debreceni M. Királyi Tisza István-Tudományegyetem évkönyve és almanachja az 1938–1939-es tanévről. Debrecen.

Évkönyv 1939/1940: Debreceni M. Királyi Tisza István-Tudományegyetem évkönyve és almanachja az 1939–1940-es tanévről. Debrecen.

Évkönyv 1940/1941: Debreceni M. Királyi Tisza István-Tudományegyetem évkönyve és almanachja az 1940–1941-es tanévről. Debrecen.

Évkönyv 1941/1942: Debreceni M. Királyi Tisza István-Tudományegyetem évkönyve és almanachja az 1941–1942-es tanévről. Debrecen.

 

Budapesti Közlöny 1942. március 31.

Budapesti Közöny Hivatalos értesítője 1942. május 21.

 

Hivatkozott irodalom

 

Barta János – Orosz István (szerk.) 2012: A Debreceni Egyetem Története 1912–2012. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Brenzovics László 2010: Nemzetiségi politika a visszacsatolt Kárpátalján 1939–1944. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár.

Fedinec Csilla 2015: A magyar szent koronához visszatért Kárpátalja, 1938–1944. Jaffa Kiadó, Budapest.

Horváth Lajos 1992: A kárpátaljai ruszin autonómia ügye, 1939–1944. Honismeret (20.) 5. 9–13.

Ladányi Andor 2002: A gazdasági válságtól a háborúig. A magyar felsőoktatás az 1930-as években. Argumentum, Budapest.

Mayer Márta 1977: Kárpátukrán (ruszin) politikai és társadalmi törekvések 1860–1910. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Mikulich Károly 1938: Fényesen sikerült a debreceni Vasvári Pál Kör felvidéki estje. Görögkatolikus Szemle 1938. november 27. 3.

Mudrák József 2007: A Debreceni Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának története 1914–1949. (PhD-disszertáció.) Debreceni Egyetem, Debrecen.

Ormos Mária 2000: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós II. kötet. Polgart, Budapest

Tilkovszky Lóránt 1967: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon (1938–1941). Akadémiai kiadó, Budapest.

Udvari István 1991: A magyarsággal érintkező ruszin (kárpátukrán) csoportok identitásának kérdéseiről. In: Ujváry Zoltán – Eperjessy Ernő – Krupa András: Nemzetiség – Identitás. A IV. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia Előadásai. Ethnica Kiadó, Békéscsaba – Debrecen. 444 – 448.

Varga Zoltán 1967: A Debreceni Tudományegyetem története I. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Vasas Géza 2004: Egy félbehagyott alkotmány. Kárpátalja autonómiájának ügye 1939–1940-ben. In: Fedinec Csilla (szerk.): Kárpátalja 1938–1941, magyar és ukrán történeti megközelítés. Teleki László Alapítvány, Budapest 157–215.[58]

[1] Fedinec 2015: 42.

[2] MNL HBML VIII.1.b. 649/1938–1939.

[3] MNL HBML VIII.1.b. 1251/1938–1939.

[4] MNL HBML VIII.1.b. 1641/1938–1939.

[5] MNL HBML VIII.1.b. 1230/1938–1939.

[6] MNL HBML VIII.1.b. 25.102/1939.

[7] Magyar a Magyarért Mozgalom: Az első bécsi döntés után a Miniszterelnökség kezdeményezésére létrehozott program, amely a visszacsatolt területek szociálisan hátrányos helyzetű lakosságának megsegítését tűzte ki céljául. A közadakozásból gyűjtött összeget élelmiszer, tüzelőanyag és pénz formájában osztották szét a rászorulóknak.

[8] MNL HBML VIII.1.b. 1230/1938–1939.

[9] MNL HBML VIII.1.b. 1230/1938–1939.

[10] Tilkovszky 1967: 248.

[11] Barta–Orosz (szerk.) 2012: 94.

[12] Brenzovics 2010: 138.

[13] Évkönyv 1938/1939: 311–312.

[14] Évkönyv 1938/1939: 286–287.

[15] MNL HBML VIII.1.b. 121/1939–1940.

[16] Ladányi 2002: 176–177.

[17] MNL HBML VIII.1.b. 171/1939–1940.

[18] MNL HBML VIII.1.b. 538/1940–1941.

[19] MNL HBML VIII.1.b. 2001/1939–1940.

[20] Fedinec 2015: 125.

[21] MNL HBML VIII.1.b. 438/1939–1940.

[22] Barta–Orosz (szerk.) 2012: 282.

[23] MNL HBML VIII.1.b. 2001/1939–1940.

[24] MNL HBML VIII.1.b. 1227/1940–1941.

[25] MNL HBML VIII.1.b. 478/1940–1941.

[26] MNL HBML VIII.1.b. 690/1940–1941.

[27] MNL HBML VIII.1.b. 597/1938–1939.

[28] Vasas 2004: 188.

[29] Mudrák 2007: 72–73.

[30] Mudrák 2007: 73–74.

[31] Barta–Orosz (szerk.) 2012: 101.

[32] MNL HBML VIII.1.b. 3040/1939–1940.

[33] Ormos 2000: 741.

[34] Mikulich 1938: 3.

[35] Évkönyv 1941/1942: 476.

[36] Mayer 1977: 166.

[37] MNL HBML VIII.1.b. 438/1939–1940.

[38] MNL HBML VIII.1.b. 438/1939–1940.

[39] Udvari István 1991: 444.

[40] Horváth 1992: 9.

[41] MNL HBML VIII.1.b. 1111/1939–1940.

[42] Varga 1967: 150.

[43] MNL HBML VIII.1.b 711(154)/1939–1940.

[44] Ladányi 2002: 176–177.

[45] MTI K 428 t. 1940. szeptember 10. 3875. sz.

[46] MNL K 28 54 cs. 96 t. 20324.

[47] Budapesti Közlöny 1942. március 31. 1.

[48] Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője 1942. május 21. 4.

[49] MNL HBML VIII.1.b. 1673/1940–1941.

[50] MNL OL K 149 248. cs. 14123. sz.

[51] MNL HBML VIII.1.b. 893/1941–1942.

[52] MNL HBML VIII.1.b. 893/1941–1942.

[53] MNL HBML IV. B. 901/a. 16.53/1942.

[54] MNL HBML VIII.1.b. 1673/1940–1941.

[55] Barta–Orosz (szerk.) 2012: 265.

[56] Barta–Orosz (szerk.) 2012: 103–104.

[57] Barta–Orosz (szerk.) 2012: 104–105.