EDGAR POPP ELŐADÁSA ABBÁZIÁBAN 1999-ben

Fordította: Suzana Guoth

 Mélyen tisztelt vendégek, pontosabban nem vendégek, hanem testvérek Jézus Krisztusban. Fontos, hogy ezt felismerjük korunkban is, mert a másik oldalon van az ateizmus. Hogy ez materiális, vagy ideológiai, az teljesen mindegy. A másik oldalon vagyunk mi, akik hiszünk az Úr Istenben és Jézus Krisztusban, aki az egyetlen megmentőnk, mert rajta kívül nincs más. Mindenkit teljes szívemből köszöntök. Meghatódtam, és örömmel tettem eleget a meghívásnak, bár a 79. életévemben nem olyan könnyű 11 órát utazni, mint régen, Németországból Abbáziába, hogy most itt lehessek önökkel. De örömmel vállaltam, és amikor készítettem az előadásomat, kiválogattam a képeket. Tulajdonképpen a feleségem rakta őket össze, miközben én az előadásomra készültem. Ő a káplánom, az asszisztensem, mindenem. Nála jobbat elképzelni sem lehet. Ezek a képek azokban a gyülekezetekben készültek, ahol én szolgálatot teljesítettem. Arra kérem önöket, hogy ezeket közben nézegessék meg. Még Podravszka Szlatináról /Szalatnok/, Kutináról /Kutenya/, sőt még Ilok/Újlak-ról is vannak képek, ahol konferenciákon voltam, ugyanúgy, mint Zágrábban stb. de nem akarom ezeket tovább sorolni. Nézzék meg őket, mert ez az illusztrációja annak, amiről most beszélni fogok. Én vagyok az utolsó kapocs abban a történelmi láncolatban, amely összeköti azt a régi egyházat, aminek a neve Német Evangélikus Egyház volt 1945 előtt és után és a mai újonnan szervezett egyház között. Örülök annak, hogy ez a szerepem.

Az előadásom témája lelki-missziós utazás Rijekától Vinkovecig 40 évvel ezelőtt. 1941-ben létrejött a Független Horvát Állam. Akkor a régi evangélikus egyház szétesett. Bácska függetlenné vált, és függetlenedtek a szlovénok is. Korábban 140 ezer evangélikus – lutheránus hívőnk volt a régi Jugoszláviában. Ezt követően viszont Horvátországban lényegesen kevesebb hívőnk lett. 1945-ben, sőt már 44-ben is a német anyanyelvű katolikusok a német hadsereggel együtt elmentek Németországba, Ausztriába, sőt egyesek Lengyelországba is áttelepültek. A korábbi hatszázezer németből csak háromszázezer maradt. Őket mind táborokba hurcolták a bevonuló partizánok. A háromszázezerből csupán kétszázezer tért vissza a táborokból. Ám ők is hamarosan az után, hogy Titó aláírta a megállapodást Konrad Adenauer német kancellárral, áttelepültek Németországba.  42-ben fejeztem be 22 éves koromban a teológiai tanulmányaimat Bécsben. Zágrábba jöttem, és apám káplánja lettem. Itt Zágrábban 1944-ben átvettem a hadseregben szolgáló katonák lelki gondozását. Horvát „domobran” tiszt voltam, a háború végéig. Ekkor felajánlották, ugyanúgy, mint apámnak, hogy kivisznek Németországba, amit visszautasítottam. Jobb, ha elmegy, mondták, mert ki tudja, milyen szenvedés vár itt önre. Ekkor Zágrábban még 1500 evangélikus hívőnk volt, és apám azt mondta, hogy a pásztornak soha nem szabad elhagynia a nyájat. Ott maradt, és egy rövid megrendezett tárgyalás után halálra ítélték és lelőtték. Még ma sem tudjuk, Zágrábban hol van eltemetve. Engem – mint németet internáltak. Egy évig a precskói táborban voltam (Zágráb egy keleti városrésze), később pedig Stara Gradiška /Ógradiska nevü faluban, száz római-katolikus és egy pravoszláv szerzetessel együtt. Természetesen voltak közöttünk az ádventista egyház képviselői is. Itt is elkezdődött egy fajta ökumené. Erre abban az interjúban is rámutattam, amit Grace újságírónő készített velem. A táborban az ukrán Sevcsenko Vologya és a zágrábi Pasa katolikus professzor mellett feküdtem, és együtt ünnepeltük meg a karácsonyestét. Egy egészen kicsi fenyőágunk volt, azt hozzákötöttük az egyik vaságyhoz, és meggyújtottunk egy apró gyertyát. Én a karácsonyi evangéliumot mondtam el, az ukrán egy rövid imát mondott, a katolikus Pasa szerzetes pedig egy rövid prédikációt mondott és áldást osztott. Szentáldozást ünnepeltünk. Nem tudom, hogy a katolikus szertartásnak megfelelt-e, de nekünk csak vizünk és szokásos kenyerünk volt. Más a táborban nem volt. De mindnyájan tiszta szívből együtt ünnepeltünk. Ott volt velünk Lovro von Matačić ismert karnagy, aki néhány évig a rijekai színházban is vezényelt, ott volt Gavrilovics, az ismert Gavrilovics szalámigyár tulajdonosa, Mirko Seper, a későbbi Seper bíboros testvére, aki vallásügyi titkár volt, a római pápa jobb keze. Ők voltak azok, akikkel együtt ünnepeltünk, szeretetben, hitben és reményben. Engem 1946 májusában szabadon engedtek. Zágrábba mentem, mert ott evangélikus gyülekezet működött, volt presbitérium, de lelkészük nem volt, a templom be volt zárva. Megkértek, hogy tartsak istentiszteletet. Szóbeli értesítések alapján adtuk ezt hírül, és az emberek eljöttek a templomba. De voltak problémák. 1945 előtt minden szertartás német nyelven folyt. A háború alatt a hadseregben horvát nyelven tartottam istentiszteletet, ezért volt is néhány lefordított énekünk, amit kinyomtattunk és terjesztettünk. Néhány hónap múlva sikerült kinyomtattatnom az első horvát evangélikus énekeskönyvet 52 énekkel. Ezeket majdnem mind magam fordítottam le. Így indultunk. Első vasárnap tizenheten jöttek el a templomba, majd egyre többen, és néhány hónap múlva a templom megtelt. Megválasztottak zágrábi lelkésznek. Jöttek az istentiszteletekre hívek Bjelovar, Narta (egy horvátországi falu a bjelovár-bilogorai megyében) és Pavljan községekből is, akik 60 aláírással szavaztak mellettem. Más pályázó nem is volt, hiszen én voltam az egyetlen evangélikus lelkész Horvátország területén. Aztán megint egy napot börtönben töltöttem, mert öt hívő feljelentett amiatt, mert német vagyok és fasiszta, ezért nem akarták, hogy a lelkészük legyek. Hála dr. Tremszkinek, az egyházügyi bizottság elnökének és Kalođerának, az ókatolikus egyház püspökének, még aznap szabadon bocsátottak, mert a vallásügyi bizottság azt nyilatkozta a rendőrségnek, hogy magát az ördögöt is megválaszthatják maguknak lelkésznek, ha azt akarják, mert ez nem tartozik ránk. Ránk csak az tartozik, hogy törvénytelenséget követett-e el, vagy nem. Hát ő nem követett el semmit, ezért engedjétek szabadon. Így tehát ez a dolog is problémákkal indult. Zágrábba az első értesítéseket Rijekából/Fiuméből és Abbáziából kaptam. Dr. Carlo Gay, aki az abbáziai valdens vallási közösség papjától (történelmi protestáns mozgalom, amit a 12. században alapítottak – a fordító megjegyzése). Rijeka és Abbázia egy gyülekezetet alkotott, soha nem voltak különállók. Sőt Abbáziának egyetlen presbitere sem volt, csak rijekai presbiterek voltak mindkét gyülekezetükben. Ő olasz volt, és akkor az volt a felfogás, hogy aki olasz, az hagyja el az országot. Hogy a gyülekezet ne menjen tönkre, ne essen szét, átvettem a lelki gondozását, és évente nyolcszor eljöttem ide. Itt reggel tartottam az istentiszteleteket, délután pedig Abbáziában. Carlo Gaynak 1947-ben el kellett hagynia az országot, és elmenni Olaszországba. Itt ismét egy szétszórt állapotban lévő kis diaszpóra egyház keletkezett. Rijekában olasz nyelven folyt az éneklés egy olasz énekeskönyvből. Én a liturgiát részben olasz, részben horvát nyelven tartottam, Abbáziában pedig a liturgia német nyelven folyt, német és horvát nyelven prédikáltam. Így mindenkit a saját anyanyelvén szolgáltam. Rijekában akkor talán körülbelül száz hívő volt, köztük sok olasz és magyar. Emlékszem egy Dormut nevű evangélikus presbiterre, aki ugyan katolikus volt, de a felesége evangélikus, és ő mindennel törődött Fiúméban. Ez is egy féle ökumenénak mondható. Aztán egyszer csak felkerestek Pakracski Antunovacból. Volt nekem Zágrábban egy hívőm Anka Petek, aki megkért, hogy menjek el Antunovacba, mert ott is vannak evangélikusok. Hát elmentünk. Vonattal mentünk azt hiszem Lipig nevezetű városig, aztán lovas fogattal elvittek bennünket Antunovacba. Az itteni gyülekezetet magyarok, szlovákok és németek alkották. Most már alig maradtak itt németek. A szlovák liturgia szerint tartottam az istentiszteletet, és olyan nyelven prédikáltam, amilyen nyelvű hívek voltak jelen, főleg horvátul. Amikor reggel Antunovacban voltam, akkor délután Uljanik nevű faluba mentem istentiszteletet tartani, mégpedig református templomba. Egy beszélgetés során megkérdezték tőlem, kik azok az evangélikusok. Egy istentisztelet keretében el is mondtam nekik. De most itt újra elmagyarázom. A protestáns fogalom annyit jelent, hogy a reformáció követői, akik olyan hívők, akiknek a hite a Szentíráson alapul. Ilyenek a metodisták, a baptisták, a lutheránusok, a kálvinisták, a pünkösdiek stb. Aztán itt van egy másik fogalom: evangélikus. Ez már egy szűkebb fogalom. Ők a lutheránusok, és a kálvinisták – a reformátusok. Nekünk, a német egyháznak korábban – Fiuménak még megvan a régi pecsétje – Evangélikus AB és HB felekezet volt a neve. Az egyik az ágostai hitvallás, a másik a helvéciai hitvallás. Mindezek után még jelentkezett Kutina/Kutenya város. Ott volt Porédos István, aki kurátorként tevékenykedett. Oda is eljártam istentiszteleteket tartani, és mondhatom, hogy a templomot mindig sokan látogatták. Ha megnézik a képeket, láthatják, mennyien vettek részt az istentiszteleteken. De Kutinába érkeztek hívők a környékről is, akik szétszórt településeken éltek. Két családot megjegyeztem: Jezso és Jónás. Kutina közelében éltek. Nagyon hideg tél volt, mínusz 20 fok. Értem jöttek lóvontatta szánnal, hogy menjek el egy faluba, ahol meg kellett keresztelni egy gyereket. Forró téglákat raktak a lábamhoz, hogy ne fagyjon el. Aztán megérkeztünk egy családhoz, megkereszteltem a gyereket, elmondtam a beszédemet, énekeltünk. Körülbelül tizen voltunk, akik ezen az ünnepségen részt vettünk. Kutinából, Uljanikból, Antunovacból. Aztán jelentkezet Krisztina Dersics Szlavonszki Brodból/Szlavónbródból. Azt mondta, itt van a templom, használhatjuk. Azt hallotta, hogy itt van egy evangélikus lelkész, … jöjjön el! Rendbe rakták a templomot, de az ablakok ki voltak törve. Rendszeresen tartottam ott is istentiszteletet, és egyre több ember jött el. Aztán jelentkezett Vinkovci. Ott egy fáradhatatlan és lelkes Petar Nonemacher nevű német presbiterünk volt. Őt is táborba hurcolták, elveszítette mindenét. Ő elkezdte toborozni a híveket. Először a kálvinista templomban tartottuk az istentiszteleteket, mert az evangélikus templom igen rossz állapotban volt, szinte romokban hevert. Amikor a templomot visszakaptuk, akkor felújítottuk a Lutheránus Világszövetség segítségével, és akkor újra használni kezdtük egyházi célokra. Onomacher is végzett temetési szertartásokat, hiszen én nem tudtam egyidőben több helyen lenni. Megtörtént például olyan eset, hogy volt egy temetésem Zágrábban, de ugyanazon a napon Vinkovciban is. Nem az volt a fontos, hogy valakin reverenda van, más szóval talár, hanem az volt a fontos, hogy Isten igéjét hirdettük, hogy elmondjuk a Miatyánkot, és kifejezzük a szent áldást. Volt nekünk egy Szakács Jákabunk, aki igen aktívan részt vett az ifjúsági munkában, Ladiszláv Vicsicsünk, és a testvérem Harald, aki akkoriban egyetemista volt. Ők elmentek a különböző falvakba és elvégezték a temetési szertartásokat. Elmondok egy érdekes történetet, ami a testvéremmel esett meg Kutinában. Földút vezetett az elég távoleső temetőbe. Játszott a tűzoltó zenekar. Ezek a zenészek nem tudtak mást eljátszani, csak egy cseh polkát. És ők ezt „Trauermarsch” (gyászinduló) tempóban játszották. Az én szegény testvéremen az én fekete cipőm volt, amelyik hólyagosra törte fel a lábát, rajta volt az én fekete ruhám, és a koporsó után ment a temető felé. Ráadásul még nagy volt a meleg is, és körülbelül egy óra alatt értek a temetőhöz. Hát ez egy élmény lehetett számára. Elmondok egy másik esetet is, ami szintén vicces volt. Sok itt a fiatal, halljanak valami vidámat. Antunovacból mentem kerékpárral Uljanikba, ami k.b. 6 km távolságra van. És mi történt? Kutyák futottak utánam és rángatták a nadrágomat. Csak nehezen menekültem meg a veszélytől. Egyszer Antunovacban volt esküvőm. Odajött hozzám egy odavalósi nő, akit 150 évvel ezelőtt konfirmáltam. Ha-ha-ha. Itt van közöttünk. Álljon fel, hogy lássuk! Antunovacban az istentisztelet után volt egy esküvőnk. El kellett mennem Uljanikba, aztán visszajöttem, meghívtak a lakodalomba. Az asztal roskadozott a disznóhústól, a csirkehústól, és mindenféle mástól, hiszen az ottaniak tudnak ünnepelni. Akkor egy nő azt mondta, hogy egyen, egyen tisztelendő úr, különben odaadjuk a malacoknak. Nem akarom megnevezni, melyik gyülekezetben történt, ahol az ú.n. tiszta szobában kellett aludnom. A család ott nem aludt, csak a vendégek. Az ágyban rengeteg bolha volt, és egész éjjel csíptek. Egy másik házban kukoricacsuhéval volt töltve a matrac és a paplan. Aztán éreztem valami mocorgást. Meggyújtottam egy gyertyát, mert villany nem volt. Látom, hogy egy kis egér üldögél rajtam, és engem néz. Kiderült, hogy az ágyban volt a fészkük. Másrészt ezek az emberek igen jószívűek voltak. Nekem az első években nem volt fizetésem. Abból éltem, amit ők adtak nekem, egészen 1948-ig, amikor megnősültem. Aztán egy napon eljöttek a hatalom képviselői, és teljesen kiürítették az emberek padlását, és elvitték az összes gabonájukat, mert az emberek nem akartak belépni a szövetkezetekbe. Az embereknek nem maradt élelmiszerük. Mi a városokban annyi kenyeret kaptunk, amennyit akartunk. A testvérem és én két nagy bőröndöt és hátizsákot cipeltünk tele kenyérrel Zágrábból Antunovacba. Látják, ezek olyan jelenetek, amiket nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Vinkovciban először a református, majd az evangélikus templomot kaptuk vissza.  Amikor Szlavonszki Brodba mentem vonattal, reggel mindig Vinkovciban voltam. A vasúton presbiterek vártak, így mindig kísérettel érkeztem, mert akkoriban a kommunisták igen sok papot megtámadtak, sőt volt, akit meg is öltek. Egy támadást én is átéltem, amikor a feleségemmel Ópazovában voltam. Ott szlovák templom volt. Kövekkel dobálták a lelkészlakot, és kitörték az összes ablakot stb., mert el akarták távolítani Vörös lelkészt, aki szokatlanul jó ember volt, és igen aktív. Akkoriban az aktív lelkészek veszélyt jelentettek az államhatalomnak. Vinkovciban és Podravszka Szlatinában volt egy idős Juszt Géza nevű lelkész. Sok hívő járt templomba az egész környékről. Én is néhányszor tartottam ott istentiszteletet. Voltak családok, akik 2-3 óráig voltak úton lovaskocsikkal, míg odaértek a templomhoz. Aztán részt vettek az istentiszteleten, a szent gyónáson, majd kimentek a templomból, és a templom körüli réten leültek a földre, és a kosarukból kivették az élelmiszert, ettek, ittak, énekeltek, aztán megint becsomagoltak mindent és elindultak az otthonaikba. Volt, aki azt mondta, hogy ez egy elvesztegetett nap, de az ő számukra ez egy ajándéknap volt, mert hallották Isten igéjét, s együtt voltak a hittestvérek. Eszéken az volt a szerencsénk, hogy közel volt egy református gyülekezet, mégpedig Rétfaluban. A lelkészük Balla Sándor volt, aki kitűnően beszélt németül és horvátul is. Elment, és megkérdezte, vannak-e itt evangélikusok. Talált néhányat, elsőként Leipzig Ivánt, aki később a gyülekezet elnöke lett. Lassan összegyűltek az emberek, és a templomunkat visszakaptuk. Elmentem oda, és Ballával együtt először szólaltattuk meg a harangokat. Egy dolgot elfelejtettem megemlíteni, hogy az AVNOJ (Jugoszlávia Népi Felszabadításának Antifasiszta Tanácsa – létrehozva 1942- a ford. megjegyzése) 1944-ben államosította az egykori német evangélikus egyház vagyonát, mondván, hogy már nem léteznek evangélikusok, mert nincsenek németek. De ez nem így van. A nemzetiség és a hit nem egy és ugyanaz. Maradtak evangélikusok, mégpedig szlovákok, csehek, horvátok, magyarok, ruszinok, és még másféle náció is volt itt. És visszakaptuk a templomot. Maradt állami tulajdonban, csak visszaadták használatra. Ez pedig Zágrábban történt, és rendkívül érdekes. Elrendelték az államosítást. Ám az államosítási bizottság egyik hivatalnoka, aki a végrehajtással volt megbízva, evangélikus volt, jogász, dr. Kamillo Ferusz. Ő jó evangélikusként, amiről senki nem tudott, ezt az állami határozatot egyszerűen a szemétkosárba dobta, és a templomot nem államosították, hanem 1951-ben ismét a rendelkezésünkre bocsátották.  Egyszer egy csoport szarajevói hívő jelentkezett. Nyolcvanan vagyunk, – mondták, van templomunk, – nem jönne hozzánk? Elutaztam. Vonattal mentem. Később inkább repülővel mentem, amikor a Lutheránus Szövetségnek volt lehetősége fedezni a repülés költségeit. Ez sokkal gyorsabban ment. Akkoriban Szarajevóba vonattal utazni kínszenvedés volt. Szarajevóban az első istentiszteleteket a szerb pravoszláv katedrálisban tartottuk. Négy éven át tartottam ott evangélikus istentiszteleteket. Aztán Banja Lukában jelentkezett harminc-negyven ember. Ott igen jó kapcsolatokat ápoltam a pravoszláv püspökkel. Engedélyezte, hogy az ő hivatalában tartsuk az istentiszteleteket. Mindig hoztam magammal egy kis harmóniumot, amelyik akkora volt, mint egy bőrönd. Én azt magammal vittem. Ott felállítottunk egy keresztet, meggyújtottunk két gyertyát, énekeltünk, és megtartottuk az istentiszteletet. Amikor az usztasák elpusztították Banja Lukában a templomot, a pravoszlávok ugyanúgy a püspöki palotában a földszinten berendeztek maguknak egy imatermet. Az épületen kívül volt egy harangtorony. Ez a harangszó egyszerre hívta a pravoszlávokat és az evangélikusokat istentiszteletre. Amint látják, ez is az ökumené egyik megnyilvánulása. Még egy gyülekezetet meg kell említenem, mégpedig a belovárit. A háború előtt az iskolában tarthattuk az istentiszteleteket. A kommunista hatalom ezt megtiltotta, ezért elmentünk a Belovár melletti Narta faluba, és ott a temetőben gyűltünk össze. Oda is magammal vittem az említett harmóniumot, ott játszottam rajta, megtartottam az istentiszteletet, és a szentek ünnepét is megtartottuk a nartai evangélikus temetőben. Később Belovárban Zsorzs lett a pravoszláv pap. Amikor elbúcsúztunk, – azt hiszem, az édesanyja német volt – azt mondta, hogy az ő templomukban tartsuk az istentiszteleteket. Ezt köszönettel elfogadtam. Attól kezdve ott is a pravoszláv templomban tartottuk az evangélikus istentiszteleteket. Legtöbb evangélikus Zágrábban volt. Amikor megkaptam a gyülekezetet, ezerötszázan voltak, amikor elmentem, egyezren. Zágrábban rendkívül aktív munkát végeztünk, nem utolsó sorban a feleségemnek köszönhetően, aki nagyon sokat foglalkozott a gyerekekkel. 1951-ben a Gundulicseva utcában visszakaptuk az utcafronti épületet, mégpedig azért, mert Amerikából nagy adományokat kaptunk, amit vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül elosztottunk. Mivel több raktárunk volt Zágrábban, amire az államnak szüksége volt, odaadták az épületet használatra a raktárjainkért cserébe, amiért nem kellett fizetnünk bérleti díjat. Így jutottunk vissza a Gundulicseva utcába. Előtte a Račkoga u. 3-ban voltunk, ahol csak két kis helyiségünk volt. Ez az amerikai segély szokatlanul fontos szerepet játszott számunkra. Nekem például első alkalommal 50 vagon tejport, tojásport, rizst és még sok mindent sikerült szereznem, ami éppen május elsején érkezett meg, a munka ünnepén, amikor senki nem akart dolgozni. Amikor elmondtam, hogy ebből mindenki fog valamit kapni, azonnal lett elég rakodó, minden ment, mint a karikacsapás. Mindent vallási és nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül osztottunk szét. A zadari katolikus szeminárium nagy bajban volt. Nem volt élelmiszerük, mert a teológiai hallgatóknak nem volt élelmiszerjegye, míg élelmiszert akkor csak jegyre lehetett venni. Csak azok a lelkészek, akik valamelyik gyülekezetben aktívan dolgoztak, csak azok kaptak, de a teológusok nem. Az apácák sem kaptak a kolostorokban. Aztán mi egy vagon rizst, tejport, cukrot, vagy valami mást odaadtunk nekik. Élelmiszert osztottunk a hadi rokkantaknak, a katolikus testvéreinknek, és ha a pravoszlávok szenvedtek hiányt, nekik is adtunk, arra való tekintet nélkül, hogy mi a vallásuk, vagy mi a nemzetiségük. Ez igen megemelte a tekintélyünket, de különösen az a tényező, hogy mi kaptunk pénzbeli segélyeket is. 1949-ben a Lutheránus Világszövetség küldött segélyt a papoknak, a prédikátoroknak, és az egyházi tanácsnak. A szlovénoknak először támadt az az ötlete, hogy egy ajánlatot tesznek az államnak. Mi kapunk 23 ezer dollárt, – mondták, és ha önöknek devizára van szüksége, – Muraszombatban éppen a Vörös Keresztnek volt szüksége egy mentőautóra – mi adunk önöknek dollárt, és az ellenértékét kérjük dinárban. Én felajánlottam Krizmannak, az egészségügyi miniszternek, hogy mi megvesszük az akkor nélkülözhetetlen gyógyszereket, mint amilyenek a sehol be nem szerezhető – legfeljebb feketén – penicillin, sztreptomicin és más antibiotikumok voltak. A miniszter megadta az engedélyt. Ennek híre is ment. Azok a betegek, akiknek ezeket a gyógyszereket felírták, és elmentek valamelyik zágrábi gyógyszertárba, azt a felvilágosítást kapták, hogy nekik ilyen gyógyszerük nincs, de menjenek el az evangélikusokhoz. Ha nekik sincs, akkor sehol sincsen. Mi ezekkel a gyógyszerekkel Zágrábban Isten segítségével egészen biztosan megmentettük legalább 40 irgalmas nővér életét. Eljött hozzám Rafaella nővér és elmondta, hogy hallotta, hogy nekünk van antibiotikumunk, náluk pedig sok főleg tüdőbeteg, alultáplált apáca, és őket is kisegítettük az életmentő gyógyszerekkel. Látják, itt is megvoltak az ökumenikus kapcsolatok, abban az időben, amikor az ökumené, mint fogalom, még nem is létezett.

Én rengeteget utaztam akkoriban. Minden második héten valahol máshol voltam. Pénteken például Podravszka Szlatinában voltam, szombaton Eszéken, vasárnap Vinkovciban és mondjuk Brodban. Nemcsak istentiszteletet tartottam ezeken a helyeken, hanem hittant is tanítottam, felkészítettem a gyerekeket a konfirmációra, és amit a legfontosabb feladatomnak tartottam, az a törekvésem volt, hogy minden gyülekezetnek legyen saját presbitériuma. Néhányan úgy gondolták, hogy majd én úgyis megoldom a gondokat, de erről szó sem lehet. Mindenkinek részt kell vállalnia a terhek hordozásában. Mindnyájunknak megvan az a kötelessége, hogy szolgáljunk Istennek és embertársainknak. Ne csak másoktól várjunk el mindent, miközben magunk semmit sem teszünk. Mindenkinek annyival kell hozzájárulnia mindenhez, amilyen értéket a hit jelent számára. Németországban például egy ember azt mondta nekem, hogy évi százhúsz márka egyházi adót kifizet, és ezzel szerinte eleget tett a kötelességének. Ha semmilyen munkával nem járul hozzá az egyházhoz, az nagyon szomorú, – mondtam neki. Az a lényeg, hogy minden gyülekezetben megalakultak a presbitériumok. 1951-ben egy jogász segítségével összeállítottam az egyházi alkotmányt, majd minden gyülekezet képviselőit december elsejére és másodikára meghívtuk Zágrábba, és megalakítottuk az esperességet. Megszavaztuk az új alkotmányunkat, és a muraszombati Hári esperes engem felszentelt esperessé. 1954-ben, amelyik egy érdekes év volt, Belgrádban a háború utáni első istentiszteletet én tartottam. Ott egy nagy evangélikus templom volt, de államosították, és nem adták vissza. Az adventisták a rendelkezésemre bocsátották a nagytermüket. Az istentiszteleten körülbelül 300 hívő vett részt. Sok volt közöttük a szlovák asszony és kislány, akik a háztartásokban dolgoztak belgrádi családoknál. Eljött a német követ is, és ezért nemcsak horvátul, hanem németül is beszéltem. De segítettem Ljubljanában is 1947-ben megszervezni az egyházi gyülekezetet. Ljubljana, Celje és Maribor akkoriban egy esperességet, egy dékánságot alkottak, a korábbi német evangélikus egyház részeként, mert itt túlnyomórészt németek éltek. Murántúlon 23 ezer evangélikusnak saját esperessége volt, bár ők is a német evangélikus egyházhoz tartoztak, mert hozzájuk csatlakoztak a régi Jugoszlávia idején. 1954-ben bejelentkezett a Vajdaság, mégpedig Verbász, Kula, Cservenka, Pancsova települések. Pancsovában, még a régi evangélikus egyháznak a papja, a magyar Csepcsányi István volt. Ők is hozzánk akartak csatlakozni, nem a szlovákokhoz. És csatlakoztak is, és Csepcsányit konszéniornak (esperes helyettesnek) nevezték ki.  Ő volt tehát az én helyettesem. Amikor megérkeztem Új Verbászba, ott istentiszteletet tartottam. Tartottam Kulában is, Cservenkában is, sőt még Pancsevóban is. Pancsevóban még ma is k.b. 50 hívőnk van. Így a gyülekezetünk új elnevezést kapott, mégpedig Horvát, Bosznia és Hercegovinai Szocialista Népköztársaságok, és a Vajdasági Autonóm Terület Evangélikus egyháza. Ez így maradt 1960-ig, amíg én ott voltam szolgálatban.

Amikor Zágrábban visszakaptuk az egyik épületünket, kialakítottunk két kis kápolnát, ahol vasárnapi iskolát tartottunk a gyermekek számára. A kápolna azt jelentette, hogy lennie kellett egy oltárnak, egy keresztnek és két gyertyának. Ezt az államhatalom meg is engedte. Ide vasárnaponként eljött száz gyermek. A kis csoportokban egészen kicsi gyermekek voltak, hiszen a nevelésüket mi négyéves korukban kezdtük el. A foglalkozásainkon rajzoltak, amihez a kellékeket Amerikából kapták, ahol a testvérem lelkészi szolgálatot teljesített, és küldött mindent, amire a vasárnapi iskolában szükségünk volt. Fontosnak tartottuk, hogy a gyerekek megtanuljanak imádkozni, hogy halljanak valamit Jézus Krisztusról. Az iskolában kérdezgették tőlük, járnak-e hittanra, járnak-e templomba, miért járnak… A tanítók feladata volt, lebeszélni őket a templomba járásról. Ebből a szülőknek sok kellemetlensége származott. Minket nyugton hagytak. Főleg azért, mert nem voltunk katolikusok, nem voltunk pravoszlávok, mi valami mások voltunk. Politikailag nem voltunk érdekesek, mert nem is foglalkoztunk a politikával. Én a politikától nagyon féltem, mert ha engem börtönbe zárnak, akkor az egyház megint vezetés nélkül marad. Számomra az egyház érdeke felülírt minden politikát. Volt egy nagyon áldásos tevékenységünk. Volt egy 20 fős ifjúsági csoportunk, akik bekapcsolódtak a gyülekezeti munkába. Magam közben lefordítottam Luther Katekizmusát, kiadtam az Újszövetséget, az Ószövetséget, Történeteket gyermekek számára, és konfirmációra felkészítő könyvet. Ezeket primitív formában sokszorosítottuk. 1951-ben sikerült a baptista egyházzal együtt kiadni az első nyomtatott énekeskönyvet, amelyiknek a címe „Duhovne pjesme” (Lelki énekek). A felét én fordítottam le német nyelvről, és ezt használtuk a későbbiekben is. Ezeket nemcsak Zágrábban használtuk, hanem megkapta az összes gyülekezet.

Természetesen nagyon fárasztó volt ennyit utazgatni, de amint említettem, mindenhol igen kedves volt a fogadtatásunk. Az egyetlen nehézséget nem az állam támasztotta, hanem a saját egyházunk, de nem a horvát, hanem a szlovák. A püspökük J. Sztruharik volt, akit nem a zsinat kívánságára választottak meg. Ő olyan dühös volt, hogy a vallási bizottságnak azt állította, hogy mi amerikai propaganda vagyunk, én pedig kém, és az amerikaiaknak dolgozom, akkor el tudják képzelni, mit várhatok az államhatalomtól. De akkoriban azon belül is ellentétek voltak, mégpedig Rankovics és Zágráb között. Csak most, miután Horvátország függetlenné vált, kezdtem világosan látni az akkori helyzetet. Rankovics mindent Belgrádban akart összpontosítani. Az evangélikus egyházat is egyesíteni akarta a régi Jugoszláviában, a 40 ezres létszámú szlovák egyházat, a szlovént, a murántúlit, az ötezres létszámú magyart, amelyiknek Szabadkán Sostaréc esperes volt a vezetője, és a horvátot. Az udba (Állambiztonsági Igazgatóság) nyomására a szlovákon kívül még két gyülekezet behódolt, de én ezt elutasítottam. Én nem fogok Sztruhariknak behódolni. Ha megválasztott püspök lett volna, akkor gondolkodtam volna ezen, de őt egyszerűen a hatalom odahelyezte, így viszont szó sem lehetett róla. Ezt követte az a sok nehézség, amit elém gördítettek, és akkor elhatároztam, hogy elhagyom Jugoszláviát. Voltak ott akkor már lelkészek, és Csepcsányi megígérte, hogy ő áttelepül Zágrábba, és minden feladatomat átvállalja. Ám sajnos meghalt a felesége, ami annyira megviselte, hogy ettől végül elállt. Ekkor mi ketten a feleségemmel már külföldi állampolgárok voltunk, és a jugoszláv állampolgárságunktól megfosztottak bennünket.

Engem 1957-ben a bécsi egyetem, ahol tanulmányaimat folytattam és ahol doktoráltam, meghívott, hogy tolmácsoljak Vladimir Dajcs vizsgáján. Elmentem, fordítottam, amit ő mondott. Így ismerkedtem meg vele. Egyházi ünnepeken mindig üdvözletet küldött. Arra is gondoltam, hogy ő lehetne a zágrábi lelkész. Amikor ott bemutatkozott, a hívek szavazatukkal támogatták a megválasztását. Tehát megválasztották zágrábi lelkésznek, és 1960-ban az egyházi tanács kinevezte esperesnek. Ez a kinevezés csak ideiglenes volt, mégpedig a következő választásokig tartott. Minden gyülekezetben ki kell írni a választást, és akár a rendes választásokon, vagy akár egy rendkívülin ezt a választást meg kell tartani. Ám Dajcs úr nem lett megválasztott esperes. Amikor megalkottuk az egyházi alkotmányt, azonnal elküldtük a fordítását a Lutheránus Világszövetségnek, és bemutatkoztunk, hogy mi kik vagyunk. Aztán 1960. májusában elbúcsúztam, és eljöttem Németországba, a Kaiserslautern melletti Otterbergbe, ahol ma is élünk. Itt van az ország legnagyobb evangélikus temploma, a legnagyobb katolikus templom pedig Speyerben van, a katedrális, amelyik a világörökség része. Itt találhatók a német császárok sírjai.

Jugoszláviában nagyon nehéz időszakot éltem át. Minden hónapban az udba beidézett kihallgatásra. Én tudok néhány nyelvet, ami akkoriban igen gyanús volt. Mindig borotvaélen táncoltam, ahogy ezt mondani szokás. Soha nem lehetett tudni, mi következik. Volt rá eset, hogy valamiért kitüntettek, amiért két évvel később majdnem börtönbe zártak. Amikor Sztruharikot nem akartam elismerni püspöknek, azt mondták egy kihallgatás alkalmával, hogy számunkra az nem jelent problémát, hogy ezt mondta, vagy azt mondta, ezt csinálta, vagy azt csinálta, de tíz év börtönbüntetést fog kapni, kivéve, ha nekünk dolgozik. Én azt mondtam, hogy én az Úr Istenért dolgozom, és nem vagyok sem kém, sem ügynök. Ezért láttam jobbnak, hogy elmenjek. Németként horvát domobran (hazavédő) voltam. Melyik német volt még az? Egyik sem. Mindenki a német hadseregbe ment, amit én elutasítottam. Mondhattam akármit, nem használt semmi. Jobb lesz nekem Németország. Ezek nehéz évek voltak, mégsem bántam meg semmit. Összefogtunk. Az egyház erősödött, de nemcsak létszámában, hanem lelki erőben is. Egységet alkotunk. Először is evangélikusként, ami azt jelenti, hogy törődünk egymással. Nem szigetelődünk el egymástól. Mindig készen kell állnunk a kompromisszumokra. Mások a nézeteink, mégis testvérek vagyunk. XXIII. János pápa a vatikáni konzílium megnyitásán azt mondta, hogy mi a bűnök megbocsátásáért imádkozunk, mindazokért a bűnökért, amit az inkvizíció elkövetett az emberek ellen. Imádkozunk a bűnök megbocsátásáért, mert mi testvérek vagyunk a hitben. Ez volt az első alkalom, amikor ezt egy katolikus pápa szájából hallhattuk. Ez az az alap, amit mi is építettünk. Lehet más a gondolkodásunk, lehet más formája az istentiszteleteknek. Nem ez a lényeg. A szervezettség egysége sem döntő kérdés, hanem a lelki közösség. Legyünk egységesek a lélekben. Ha felfelé tekintünk, csak egy Istenünk van, egy megmentőnk, a Jézus Krisztus. Ha lefelé nézünk, különböző felekezeteket látunk, de nem is az a fontos, hogy mindnyájan egyformák legyünk. Különböző a bőrszínünk, különböző a nemzetiségünk, de tudnunk kell, hogy a teremtő mindenkit egyformán szeret. Mindenki a maga módján dicsérje az Istent, és soha ne feledkezzünk meg embertársainkról. Aki Istenben az apát látja, az az emberekben lássa a testvérét. Áldjon meg benneteket az Isten, ti lelkésztársaim pedig erősítsétek bennük a lelki egységet, minden problémára való tekintet nélkül. Az első helyen legyen mindig az egyház egysége. Ez az én fogadalmam és kérésem, hogy vigyétek el ezt a felhívásomat a gyülekezeteitekbe. Legyen mindnyájunkkal Istenünk, a mi teremtőnk és a megmentőnk. Béke veletek!