Elhangzott a Charta XXI. megbékélési mozgalom 51. Jean Monnet estéjén, abból az alkalomból, hogy Szvorák Katalin, a mozgalom egyik alapítója, akinek a művészete, mint a népdal, nem ismer határokat, sem kirekesztést, sem gyűlöletet; aki – mint az egymás mellett élő népek tették, – megajándékozza a Kárpát-medence népeit a maga művészetével, és hogy el ne felejtsék, a sajátjukkal is, Jean Monnet érmet kapott.

Nem sokkal egy méltón megünnepelt kerek születésnap után, s még rövidebb idővel az Európai Polgár díjat követően ismét köszönthetjük Szvorák Katalint. Habár a születésnap nem volt magas a megsüvegelendő kerek évfordulók sorában, van bizony, akinek az ilyen már hangsúlyosabban az emlékidézés alkalma. Különösen akkor, ha hangjával dolgozóról van szó. A hang ugyanis kopik, fátyolosodhat, elbizonytalanodhat. Nem úgy a Szvorák Katié! Pedig a finom díszítésekbe könnyű belebotlani. De neki természetes ez a nyelv. Alapeleme, veleszületett, és tanulmányai során még magától értetődőbbé nemesített megnyilvánulási formája. A népdal-énekes akkor jó, ha hangját madárszerűnek érzékeljük. A természet csodájának tekinthetjük, miközben persze tudjuk, tett ő ezért a „madárdalolásért” egyet s mást. Hiszen a hangnak át kell jönnie a rivaldán, nagyobb teremben, akár mikrofonnal, akár anélkül el kell találnia a távolabb tartózkodóhoz is. Nem is beszélve arról, hogy el kell találnia a hallgatóját! Ez már a lélek, s az azt közvetíteni képes előadó-művészet dolga. Az utóbbi tanulható, de csak ha arra születik az ember. Ez a pinci kislány arra született… A lélek pedig már akkor benne volt. S a lélek nem fejlődik, csak kiteljesedik. Az önmaga felmutatásában egyre többre képes, egészen addig, amíg már annyi mindent hoz létre, mint a Szvorák Katié. Akit milliók szeretnek hallgatni, aki többrétegűen hat ezekre a milliókra. Nemcsak esztétikuma, hanem szellemisége által is. Hiszen neki az adatott, hogy magyarnak szülessék Szlovákiában, aztán a szlovákságot és a közép-európaiságot is őrizze Magyarországon. Ő nem zászlók lobogásában más: ő a saját lobogásában ugyanaz. Annak a bizonysága, hogy minden vádló szó, minden túlzottan öndicsérő szó, minden történelmi harag és féltékenység gyarló, és önmagát romba döntő. Márpedig létezhet-e, hogy „az egyik” Szvorák Kati megvesse „a másikat”? A palóc tájszólással mesélőt kinevesse a benne élő fővárosi kultúrájú ikre?

Irigylem a kétkultúrájú, sőt több kultúrájú „szvorákságot”. Azt, akinek nem kell szólamokban bizonyítania, hogy többgyökerű „európai polgár”. S akinek ezt az erényét még meg is látja az Unió központja ott, a nyugati végeken. Ahol bizonyos történelmi feszültségeket át tudtak már adni a múltnak, egyszer végre láthatják, esély van erre a keletibb tájakon is.

     Népdalok, egyházi énekek, mindezek bűvköréből előlépő műzene ihletett tolmácsolója, Szvorák Kati, viseld új dekórumodat, az „Európa Atyjáról” elnevezett Jean Monnet emlékérmet is büszkén. Hang ne kopjék, lélek lobogjon – hiszen tudod Te, hogy’ kell azt csinálni!…