Lehet-e egy kisebbségi ember hű polgára az országnak, amelyben született? Buta kérdés, hát miért ne lehetne? Könnyű az igent kimondni egy olyan országban, amelyben a más nemzethez tartozók száma csekély. A mai Magyarországon fel sem merül már a kérdés sem. Nyílt vita szomszédainknál sincs erről, de kimondatlanul is felelnek, és sajnos nemmel felelnek rá.

Alighanem ez a nem magyarázza a szlovák kormányzat hisztérikus reakcióját a magyar kettős állampolgárságra. Ha a magyar nemzethez tartozás nem tenné az állam szemében eleve gyanús személlyé a szlovák állampolgárok mintegy tíz százalékát, akkor ugyan kit zavarna, hogy valakinek két útlevél is van a zsebében?
Pedig a hazához való hűség nem függ az anyanyelvtől. Történelmünkben van erre  egy kiemelkedő példa: Damjanich János. Igaz, őt a magyar köztudat magyarként tartja számon, s sokan fel is hördülnének, ha ezt valaki kétségbe vonná. Jócskán lehet tőle olyan mondatokat idézni, amelyekben maga is magyarként nyilvánul meg. Tudjuk, hogy családi körben is magyarul beszélt. Ám nem a szerbet adta fel ezért, hanem a németet szorította ki a magyarral. De figyeljük csak a következőt: „… ha tisztába jövünk a némettel, akkor ne keress engem a seregnél, hanem gyere le Magyarátra, ott meglátsz egy vén rácot, aki kapálja a szőlő tövét, s issza a tavalyi levét, az én leszek.” 1849 áprilisában mondta ezt, amikor még a győzelem lehetségesnek látszott.

Damjanich emlékmű Szolnokon

Hogy öregségét Magyarátra tervezte, ennek oka alighanem a magyaráti bor. (Magyarád, régebben Magyarát, románul Măderat, falu Arad megyében. Ma Pankota része.) A településen kevés magyar élhetett már akkor, a lakosok többsége román volt. Nyelvüket Damjanich jól beszélte, hitüket osztotta, a híres magyaráti fehérborokat pedig alighanem kedvelte. Magyarországért kész volt harcolni, kész volt meghalni, de ettől még nem akart magyarrá lenni.