Chartatársunknak, a Sárospatakon élő Déry Zoltánnak, a Békességes Szóról írt ismertetése reményeink szerint a Charta XXI híveit egyre több településen buzdítja könyvbemutatók kezdeményezésére.

Nemrég a kezembe került Békességes szó címmel egy kiadvány, melynek alcíme: A Charta XXI Megbékélési és Együttműködési Mozgalom üzenete. Mutatós borítólap, fényes papírból készült belső oldalak, kiváló, hibátlan nyomdatechnika, jól esik kézbe venni. Szinte készteti az embert, hogy olvasson bele, ismerkedjen meg a tartalmával is. És ekkor jön az igazi élmény: a Surján László és Kotolácsi Mikóczy Ilona által szerkesztett kiadvány nem hétköznapi feladatra vállalkozott. A Kárpát-medencében élő népek megbékélésének, emberi együttélésének útját akarja segíteni, egyengetni. A mozgalom lelki gyökereinek teljes megismertetése érdekében idézi Esterházy Lujza még 1944-ben papírra vetett gondolatait, melyek három alapelven nyugszanak. „1./ Először arra van szükség, hogy mindkét fél belássa, hogy ő is hibás, nem csupán a másik. 2./ A jó béke létrejöttének és tartósságának második lélektani előfeltétele: az ellenünk elkövetett vétkek, sérelmek megbocsátása. 3./ Két pereskedő ember között is csak akkor jöhet létre igazi kibékülés, ha mindegyik fél kész lemondani igényeinek, követeléseinek egy részéről.” Csodálatos megfogalmazás. És ennek alátámasztására elolvashatjuk 45 magyar, 6 szlovák, 3 horvát, 2 román és 2 szerb személyiség hozzáfűzött gondolatait. A Zárszó leszögezi: A megszólalók „hangvételében, derűs vagy komor jellegében vannak eltérések, de egy dolog közös: a békesség szelleme…Mindannyian a hányatott sorsú Közép-Európa szülöttei, akik felismerték: ha a Duna völgyében fejlődni, gyarapodni, békességben élni akarunk, nemcsak közös múltunk miatt, de jövendőnk sikereinek érdekében is össze kell fognunk.” Az egyetértés tovább bővítésére, népszerűsítésére, aláíró ívek is rendelkezésre álltak, és megismerve a kezdeményezés lényegét, természetesnek éreztem, hogy a többi alá az én nevemet is odavéssem.

De, hát mi az a rettenet, ami a Kárpát-medence népeinek együttélését mérgezi, ami miatt egyáltalán felmerül, szükségessé válik a békéltetés, a normális szomszédsági viszony helyreállítása? Ha rövid választ várunk, egyetlen szót kell kimondani, s ez a szó a politika. Ha bővebb magyarázatra tartunk igényt, hozzá kell tenni, hogy az országokat irányító, a nemzetpolitikát egyoldalúan értelmező és alkalmazó, a hibát mindig a másikban kereső és megtalálni akaró, soviniszta elit. Mely visszatérően alkalmazza a másik etnikum elmarasztalását, sőt olykor veszedelmes ellenségként történő bemutatását. Ami általában sikerrel jár, hiszen emlékszünk még Goebbels elméletére, mely szerint amit sokszor ismétlünk, az emberek a végén elhiszik. Nos, ez az, ami ellen harcolni kell, mert a más etnikumhoz tartozó, egymás mellett született, olykor egymás nyelvét is elsajátító és használó, szomszédokként békében, talán még barátságban is élő, az adott régióban torzsalkodást, lokális háborúskodást nem is ismerő ember nem ellensége a másiknak. Csak ha uszítják. S napjainkban sajnos ez működik.

Felvetődik a kérdés: mik a gyökerei ennek a szerencsétlen agresszivitásnak, honnan indult ez az elmérgesedett folyamat? A gyökereket minden bizonnyal a másfél évszázados török megszállásban kell keresnünk, amikor az elhúzódó védelmi harcokban a magyarság jelentős hányada elpusztult és a megüresedő helyekre idegen népesség telepedett be. De közrejátszott a Habsburgok politikája is, melynek lényegét Kollonich Lipót, a bécsi udvari kamarilla elnöke így fogalmazta meg: „A királyság vagy annak egy nagy része lassanként germanizáltassék és a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szolidíttassék természetes ura és örökös királya húségére és szeretetére.” Az etnikai viszonyokba mindez döntő változásokat hozott. Amikor az 1700-as évek vége táján a népek nemzeti ébredése kezdetét vette, az őshonosoknak arra kellett eszmélniük, hogy a Kárpát-haza lakóinak fele már idegen nemzetiséggel telített. És ezek itt ugyanúgy nemzeti létük teljes kibontakoztatására, megerősítésére és véglegesítésére törekednek, miként mi, magyarok. A mára már meggyökeresedett szembenállás ebből fakadt.

A XX. század második évtizedében egy szerencsétlen háború kezdődött el, melyben nem volt sem okunk, sem érdekünk részt venni. (Tisza István Ferenc Józsefnél kétszer is tiltakozott a Szerbiának küldendő ultimátum ügyében.) Csakhogy a szomszéd országok a nyertesek oldalán végeztek és a győztes nagyhatalmak közreműködésével a nagyrészt nemzettársaik által benépesített Kárpát-medencei, addig ezer éven át magyar felségterületeket bekebelezték. A lényeg itt a nagyrészt szón van, mert az érintett területek etnikailag nem alkottak homogén egységeket, az új határokkal anyaországától mintegy 3,3 millió magyart is elcsatoltak A változtatás nekünk fájdalmas volt, nekik örömteli. Mi diktátumról beszéltünk, ők az igazság győzelméről. Merőben ellentétes álláspontok. Mit lehet ezzel kezdeni?

Trianontól 95 év, majd az azt megerősítő párizsi döntésektől csaknem 70 esztendő telt el. Nemzedékek egész sora. Nehéz kimondani, mégis tudomásul kell vennünk, hogy azóta az etnikai viszonyok – igaz, hogy menekülés, kitelepítés, asszimiláció útján, de – megváltoztak; az utolsó, 1910-ben lezajlott magyar népszámlálás idején fennállt arányokat visszaállítani már nem lehet. A határon túlra szakadt magyarság létszáma milliós nagyságrenddel csökkent, ezért ma a területek reintegrációja az álmok világába tartozik. Amit tenni kell, az csak a határon túlra került, még ott élő, őshonos magyarság megóvása lehet. Hogy a szülőföldjükön nemcsak megmaradhassanak, hanem a többivel egyenrangú, emberhez méltó békés életet élhessenek. A Charta XXI kezdeményezés a maga módszereivel ezt kívánja elősegíteni.

Esterházy Lujza tételeit sorra véve tudjuk, hogy a harmonikus szomszédi kapcsolatok érdekében mindkét félnek van – kell legyen – tennivalója. Az idő múlásával és a történelmi tények reális közelítésével magyar oldalról ma már nem vitatjuk, beismerjük, hogy a kiegyezést követő évtizedekben gyakran éltünk a nemzeti kisebbségek el-, illetve vissza-magyarosításának erőszakos kísérleteivel. Sajnáljuk, mert olyan cél elérésére törekedtünk, mely az adott helyzetben már túlhaladott, eleve teljesíthetetlen volt. S hogy követeléseink egy részéről lemondtunk-e? Bizonyítja ezt, hogy három szomszédunkkal alapszerződést kötöttünk, melyekben kinyilatkoztattuk, hogy elismerjük, tiszteletben tartjuk a status quot.

Vagyis ma már a két világháború közti elsődleges cél, a területi revízió nincs napirenden. Végül, hogy az elszenvedett megaláztatásokért megbocsátottunk-e, azt mondhatjuk: a szándék – kölcsönösség esetére – megvan. Mert a Kárpát-medence népeinek egymásrautaltsága nemcsak földrajzi kötöttségeink miatt, hanem gazdasági, kulturális és emberiességi szempontok folytán is vitathatatlan. Örökös feszültségben, ellenséges indulatok közepette élni nem lehet. A Duna-Tisza táj felvirágoztatását külön-külön nem, csak együttesen lehet elérni. Mindezeket magunkban tisztázva úgy érezzük, hogy a labda most már a másik fél oldalán pattog. Miért?

Csehszlovákia megteremtői (Masaryk és Beneš) a trianoni döntés előtt még egy svájci típusú demokratikus állam – „une orte Suisse” – létrehozását, az Erdély Romániához csatolását kimondó nagygyűlés pedig „minden népnek teljes nemzeti szabadságot” ígért. Ezzel szemben szomszédaink a területek birtokba vételének első percétől a magyarságot tehertételnek tekintve mindent megtettek létszámának csökkentése érdekében. És nem akárhogy, mert ebbe beletartoztak a Beneš dekrétumok, a kárpátaljai malenkij robot, az erdélyi Maniu gárdák tevékenysége, és a délvidéki vérbosszú, a vendetta is. Bennük fizikai megsemmisítések sorozata, melyekért eddig őszinte szívvel még nem kért bocsánatot senki.

És más eszközökkel ugyan, de a folyamat továbbra is él.

A józan belátást képviselő értelmiség hangja azonban már ott is előjön. Štefan Hrib szlovák újságíró szerint: „A Beneš dekrétumok embertelenek és igazságtalanok voltak a szlovákiai magyarokkal szemben. Sőt, tovább megyek. Trianon nemcsak ésszerűtlen, hanem kegyetlen volt a magyarokkal szemben, és sajnálom, hogy ez történt velük.” Lucian Boia román történész professzor pedig kimondja: „Egy magyar többségű régiót teljes egészében Szlovákiához csatoltak, közvetlenül a két ország határa mentén, ami ma is feszültségekhez vezet, de a román és a jugoszláv határt is Magyarország kárára húzták meg… az új határ mentén egyértelműen magyar többségű városok sora: Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti is Romániához került.”

A beismerés folyamata tehát már megindult. Ha nem is mondja ki mindenki, de nem lehet vitás, hogy a változó erősségű, de makacsul még mindig létező magyarellenesség abból adódik, hogy tudják: Trianonban átlépték a józan lehetőségek határait. Ha valóban a wilsoni néprajzi elvek mentén húzták volna meg a határokat, ma lelkileg is béke lenne a Kárpátok koszorúzta tájon.

A helyzet regisztrálásánál azonban nem szabad megállnunk. Napjainkban, amikor az emberek okozta klíma- és környezetváltozás, valamint az ugyancsak emberi gaztettek miatt megindult újkori népvándorlás következményeivel kell megbirkóznunk, törekedni kell, hogy emberi kezdeményezésre ne csak negatív, hanem pozitív változások is induljanak. Meg kell szüntetni az etnikai okok miatti szembenállást, az ember és ember között gyűlölködést. Ismét Lucian Boia könyvét idézve: „…távolságtartással kellene a dolgokat szemlélni, hiszen pártos, elkötelezett magatartás semmilyen célt nem szolgál; amit ma Európában meg kell oldani, azt nem a versaillesi döntésekhez fordulva fogjuk megoldani (ha megoldjuk egyáltalán), hanem a jelenlegi európai viszonyok alapján.” Végül hadd idézzem Surján László szavait, melyek a Štefan Hribnek odaítélt megbékélési díj átadásakor hangzottak el: „Mi, a Charta XXI hívei szeretnénk, ha a nyitottság és a kiengesztelődés szelleme átjárná az egész tártársadalmat, megjelenne az iskolai tankönyvekben és egy előítélet nélküli új nemzedék békésebb, szebb világot építene a fájdalmas múlt köveiből. A franciáknak, németeknek

sikerült, nekünk is sikerülni fog.”

Ha a másik fél is akarja, akkor minden bizonnyal így is lesz.