Bleiburgi lecke

Bencze Lajos a Charta XXI megbékélési mozgalom felkérésére 2014-ben írt glosszáját ezekkel a mondatokkal zárta: „A megbékélés csak megbékült állapotban lehetséges. Békéljünk meg önmagunkkal is!” A fájdalmas múlt egymás ellen fordíthatja régiónk nemzeteit, noha a jövő épp a szoros összefogást igényli. Az akadályokat tehát, közöttük az önmagunkkal, és történelmi hibáinkkal való megbékélés hiányát fel kell számolnunk. Nehéz lesz.

Nemcsak magyar problémáról van szó. A belső megosztottság a horvátokra is jellemző. Az egyik megosztó pont náluk a bleiburgi tragédia. A háború végén történt. 1945. május 6-án a németek és az usztasák kiürítették Zágrábot. Menekültek. Nem pusztán katonai visszavonulásról volt szó. Menekült polgári lakosság is, ki a szerbektől, ki a kommunistáktól félve. Az ausztriai angol megszállási övezetbe akartak jutni. Május 15-én elérték az osztrák-szlovén határt. Sokan voltak, bár számukat nehéz hitelesen megállapítani. A brit 5. hadtest jelentése 500 ezer katonát és 200 ezer civilt említett. Igazoltatásra, névlisták késztésére nem került sor. A britek a menekülteket hadifogolynak tekintették és átadták őket Tito partizánjainak. A foglyokat négyes sorokba rendezve hajtották Maribor felé. Szemtanúk szerint a sor 60 km hosszú volt. Akik biztosra vették, hogy a partizánok kezében halál vár rájuk, megszöktek.

Ahogy a fogolymenet Szlovéniába ért, a partizánok hozzákezdtek a kivégzésekhez. Kivizsgálás, ítélet, jogorvoslati lehetőség, kegyelem? Ismeretlen fogalmak. Katonáról vagy civilről van szó? Nem számít. Horvát usztasa vagy szerb csetnik? Mindkettő halál fia. Nincs felnőtt vagy gyerek, csak fogoly van, ellenség. A Zágrábból menekült 548 gimnazista közel 40 százaléka odaveszett. Néhány nap alatt lezajlott a második világháború utáni legnagyobb tömegmészárlás, amit – bár Szlovéniában történt, – a kiindulópontról bleiburgi tragédiának nevezünk. Visszafogott becslés is 180 ezer halottról beszél.

Jugoszláviát szinte a kezdetektől fogva jellemezte a szerb-horvát ellentét. A horvátok hamar rájöttek, hogy az új szláv államban kevesebb önállóságuk van, mint volt a Magyar Korona alatt. A már évek óta Olaszországban szervezkedő usztasák 1941-ben kapva kaptak a németek adta lehetőségen, hogy önálló horvát államot hozzanak létre. A szerbek szemében ez persze árulás, sőt a horvátok közül sem lelkesedett mindenki az olasz fasizmus meg a német nemzetiszocializmus iránt. Kialakult egy nemzeti ellenállás a német és olasz betolakodókkal szemben. A háború vége felé egyre nagyobb hangsúly kapott a szerb-horvát konfliktus, amit tovább bonyolított a királypárti és a kommunista szerbek szembeállása meg egy polgárháborús jellegű horvát-horvát összecsapás. A bleiburgi tragédia kapcsán a délvidéki magyar genocídium nem tárgya ennek az írásnak, de jelzem, hogy a szerb-horvát etnikai küzdelmek mellett etnikai alapú, népírtásnak nevezhető borzalmak érték a magyarokat, németeket és olaszokat is. A kezdeti antifasiszta harcokat a szerbeknek a többi etnikum meggyengítését vagy felszámolását célzó akciói követték, végül Tito partizánjai az osztályharc véres formájával tetézték a borzalmakat, bele értve az Egyház elleni lépéseket is.

A bleiburgi vérengzés túlélőit a partizánok Jugoszlávia különböző részein lévő táborokba hajtották. Ez volt a szintén sok áldozatot követelő Križni put, a Keresztút. A táborokban megkezdődtek a kihallgatások, megszülettek a bírósági ítéletek. Titoék már a háború alatt létrehozták a szép nevű Népvédelmi Osztályt (OZNA). Az ő feladatuk volt többek között a bűnjelek eltűntetése. Tömegsírokat ástak, a holttestek egy részét teherautón távoli vidékekre, elhagyott bányákba, víznyelőkbe, barlangokba, lövészárkokba dobálták. Ezek most kezdenek a felszínre kerülni.

Keresztúton Maribor felé.

A háború vége tehát nem hozott megnyugvást a horvátoknak. Az 1944-48 közötti öt év egyfajta mindenki harca mindenki ellen. Ateisták és keresztények, ortodoxok és katolikusok, szerbek és horvátok, többségiek és kisebbségiek, kommunisták és polgári gondolkodásúak. Mennyi, mennyi egymásnak feszülés. Mennyi egymáson ejtett, és újra, meg újra felszakadó seb.

A bleiburgi tragédia majd nyolcvan éves, de a megbékélés még messze van. Tito országában Bleiburgról szólni sem lehetett. Nem állíthatja senki, hogy a bleiburgi hadifoglyok ártatlanok voltak. Lehet, hogy többüket az akkor érvényes törvények alapján is halálra ítéltek volna. Az ártatlanok és a bűnösök arányáról azért mond valamit, hogy 1944 és 51 között 583 egyházi személyt öltek meg, és csak 32 esetben született ítélet[1]. Gondolom utólag e 32 pap többségét is rehabilitálni lehetne.

A horvát múltfeldolgozás a szocialista rendszer összeomlása után kiemelt jelentőséget kapott. Franjo Tuđman révén az ország államfője egy történész lett, aki már 1989-ben „A történelmi valóság tévútjai” című könyvében letette a későbbi emlékezetpolitika alapjait. A könyv célja: minden horvát békéljen meg önmagával és történelmével. Tuđman értelmezése szerint ezért a horvát függetlenségi emlékezetben ugyanúgy helyük van a náci kollaboráns usztasáknak, mint a kommunista partizánoknak, mert szerinte mindannyian – ugyan a maguk módján – végső soron a horvát szabadságért harcoltak. Ez a megértő, megbocsátó hozzáállás azonban nem mindenki számára elfogadható. Radonic Ljiljana[2] például nem titkolt ellenszenvvel ír Tuđman emlékezetpolitikájáról. A Gestapo zágrábi székháza előtti tér a háború után a Fasizmus áldozatainak tere nevet kapta, a rendszerváltás után Horvát hősök terének nevezték. Amikor Tuđman pártja elveszítette a választásokat, a baloldal sietve visszaállította a régi nevet. Az efféle pártoskodó kakaskodás nem segíti elő a megbékélést.

Tuđman elnök javasolta, hogy a jasenovaci horvát koncentrációs táborban ne csak az ottani áldozatokra emlékezzünk. Ide kellene szállítani a bleiburgi kivégzettek maradványait[3] is, javasolta, és így az usztasa haláltáborból nemzeti emlékhely lehetne. Radonic Ljiljana szerint ez abszurd ötlet. Pedig van benne logika, hiszen a haláltábor a háború után még három évig működött[4]. Magyar szemmel nézve a valódi megbékéléshez vezető útnak látszik. Épp azt tartom abszurdnak, hogy az egyik fél áldozata ne lenne azonos értékű a másik fél áldozatával. A jelenlegi miniszterelnök, Andrej Plenkovic már nem a két oldal bűneire való közös megemlékezést szorgalmazta, csupán meghívta a szerb, zsidó és roma szervezeteket, hogy áprilisban a kormánnyal közösen emlékezzenek az áldozatokra, de még ezt is elutasították.

Bleiburg azonban nemcsak a szerbeknek vagy a kommunistáknak jelet problémát. A Bleiburg melletti mezőn évente szentmisével egybekötött megemlékezés volt. Ez azonban egy olyan politikai-nemzeti szertartás része lett, amit a területileg illetékes püspök nem tartott elfogadhatnak és már 2019-ben nem járult hozzá, hogy a horvát katolikus püspöki kar szervezésében ott politikai beszédek közepette misét tartsanak[5].

Milyen tanulság adódik a bleiburgi tragédiából a magunk számára? Mivel olyan kijelentések, hogy „ilyen sehol másutt nem fordul elő”, nálunk gyakorta elhangzanak, de lám éles nemzeti szembeállás össznemzeti ügyekben másutt, jelesül a horvátoknál is előfordul. Bleiburg konfliktusa enyhülne, ha a horvátországi szerbek és a baloldali pártok elismernék felelősségüket, bocsánatot kérnének a történtekért, és részei lennének „egy bocsánatot kérünk és megbocsátunk” jellegű megemlékezésnek. Ha ebben a folyamatban Szerbia is részt venne, az jelentősen hozzájárulna az indultok elcsitításához. Hogy mindez nagyon nehéz, azt saját trianoni fájdalmunkból jól ismerjük.

Surján László

 

[1] Sokcsevits Dénes: Mozaikkockák déli szomszédaink történetéből (Rubicon Intézet 2022.)

[2] Radonic Ljiljana: Horvát múltfeldolgozás https://vs.hu/kozelet/osszes/horvat-multfeldolgozas-0324#!s0

[3] Bleiburgi tömegsírok feltárása máig nem fejeződött be.

[4] Kévébe kötve (magyarnemzet.hu)

[5] A karintiai katolikus egyház nem engedélyezi a horvátok bleiburgi megemlékezését (maszol.ro)