Amióta megismertem Stefan Hríbnek a szlovák-magyar viszonyról alkotott véleményét, keresem a válasz lehetőségét. Itt az alkalom, kezdődjön egy építő párbeszéd.

Számunkra Trianon tragédia, a győzteseknek örömünnep. A feladat nagy: e két érzés között kell hidat vernünk. Trianon igazságtalansága elfedte Kölcsey igazságát, a Himnusz negyedik versszakát: Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…

I.

A török időkben a magyar ember Istenéhez fordulva, bűneit bánva kereste a kibontakozást. A XX. század világiasabb légkörében csupán az igazságtalanságot tartottuk szem előtt. Önsajnálat az önvizsgálat helyett. Pedig van mivel szembenézni. Például a kiegyezés utáni erőszakos magyarosítással. (A “magyarizáció” ma is fáj Szlovákiában.) Magyarok és szlovákok viszonya persze jóval korábban megromlott. Az összetartozás érzése komolyan már a XVIII. században elkezdett foszladozni, hiszen magunktól eltelve nem vettük észre, hogy a nemzeti öntudatra ébredés a velünk élő népekben is megindult, akik nem akarják elfogadni, hogy a németesítő kísérlet helyét egy magyarosító folyamat vegye át.

De nemcsak Trianon előtt hibáztunk, hanem utána is. 1938 után, a Trianonra vezető okok ki nem tárgyalása miatt, erősebb volt bennünk az uralkodási, mint az együttműködési vágy. Harminc évvel később, 1968-ban ismét nagyot hibáztunk: nem lett volna szabad részt vennünk a Prágai Tavasz katonai felszámolásában.

Tetteink és mulasztásink mellett magatartásunk és gondolkodásunk is kritizálható. Gőgösen kultúrfölényről beszéltünk, miközben tudatlanok voltunk és maradtunk: szomszédaink kultúrája ismeretlen számunkra ma is. Közös történelmünkről csak felületes és előítéletes fogalmaink vannak.

Sokszor nem vettük komolyan a felénk nyújtott kezet. Gyenge választ adtunk, amikor Frantisek Miklosko, a Szlovák Nemzetgyűlés elnökeként, nyilvánosan bocsánatot kért az 1945 és 1948 közötti időszak igazságtalanságaiért, vagy amikor Pavol Hrusovsky sürgetett egy megbékélési nyilatkozatot. Mindig volt, még a legnehezebb időkben is, olyan szlovák személyiség, aki inkább akart békét, mint viszályt. Már nem is emlékszünk rájuk.

Magyarázat lehet, mentség nincs hibáinkra, bűneinkre. Van miért megkövetni a szlovákokat, amit most meg is teszek, bár tudom, hogy ebben a kérdésben ugyanúgy nincs közmegegyezés, mint ahogy Miklosko kijelentése mögött sem volt. Pedig a megkövetés nem megaláz, hanem felemel, ez a múlt tehertételeitől való megszabadulás útja.

II.

Mit köszönhetünk magyarként a szláv, azon belül a szlovák kultúrának? Például szókincsünk egy részét. Ez számszerűen sem megvetendő, de még érdekesebb, hogy mely területeket érint. Olyan, az államiság alapjait érintő szavakról van szó, mint a király, a vajda. Szláv közvetítéssel épült be nyelvünkbe sok vallási fogalom is, például a kereszt vagy a szent szó. A földművelés és állattenyésztés szláv jövevényszavai arra utalnak, hogy ezeket a tevékenységeket is az itt élő népektől tanulta meg a honfoglaló magyarság. Csak néhány példa: kasza, kalász, gereblye, széna, kacsa, bárány.

A köszönni valók listáján azonban nemcsak szavak és fogalmak szerepelnek, hanem a közös harcok is. A török-tatár elleni védekezés mellett a legfontosabb talán a szlovák jelenlét a kurucok táborában. Észak-Magyarország népe, egy vékony Habsburg párti nemesi réteg kivételével, szinte egy emberként állt Thököly majd Rákóczi mellé. Nem tetszik ez azoknak, akik az ellentétek szításából élnek, de jó, ha nem feledjük: tudtunk vállvetve küzdeni közös érdekekért.

Kiemelkedő személyiségeket is köszönhetünk a szlovákságnak, olyanokat, akik vagy mind a két kultúra részei, mint Bél Mátyás, vagy bár szlovák eredetűek voltak, csak minket gazdagítottak, mint Petőfi Sándor.

III

Az elmúlt két-három évszázadban tehát sértettünk és sérültünk. Mit tegyünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot? Hat területet említek.

1. Megtanulni és megbecsülni a közös múltat és a hídembereket.

2. Megismerni a szlovák kultúrát és megérteni a szlovák gondolkodást.

3. Megszabadulni görcsös előítéleteinktől.

4. Megvallani hibáinkat.

5. Megkeresni és megbecsülni a hasonlóan gondolkodó szlovákokat.

6. Megvédeni a megalázottakat.

Ezek a feladatok magukért beszélnek. Kiemelem az előítélet mentes gondolkodás fontosságát. Magyarokat ért sérelem esetén például ne tételezzük fel azonnal etnikai indítékot. Roppant fontos a hatodik pont. A jó együttműködés nagy érték, de nem önfeladás. A nemzeti összetartozás alapján megvédjük a kisebbségben élő magyarok emberi jogait. Ez akkor igazán hatásos, ha együtt lépünk fel minden kirekesztés és türelmetlenség ellen a hasonló elkötelezettségű szlovákokkal. Elengedhetetlen, hogy a határon túl élő magyarok jogaiért kiállva a határainkon belül élő szlovákok jogait is egyenlőképp tiszteletben tartsuk.

Ne tagadjuk: a magyar közgondolkodástól még idegen a szlovákok felé való nyitás, túl erős a sérelmek megtorlása iránti vágy, és a hiú remény egy külső erő adta igazságszolgáltatásban. De ez az út nem járható. Viszont nagyon sürgős legalább az elit hangulatváltása, az egymás felé nyitás, oly módon, ahogy az tükröződik például a Terra Recognita Alapítvány körül tömörült történészek munkáiban, és másokéban. Ez azonban nem maradhat szűk szakmai körök elzárt kincse. Mi, a Charta XXI hívei, szeretnénk, ha a nyitottság és a kiengesztelődés szelleme átjárná az egész társadalmat, megjelenne az iskolai tankönyvekben. Jöjjön egy előítélet nélküli, új nemzedék, és építsen békésebb, szebb világot a fájdalmas múlt köveiből. A franciáknak, németeknek sikerült, nekünk is sikerülni fog.

Elhangzott 2013. május 10-én Budapesten, Surján Lászlótól a Megbékélési és Együttműködési Díj átadó ünnepségén