Anton Hykisch előadása, amely elhangzott 2016. december 3-án a Charta XXI Egyesület EGYÜTT AZ ÚTON, MAGYAROK ÉS SZLOVÁKOK című konferenciáján.

A történelmet nem lehet becsapni. Jobban összekapcsol bennünket, mint ahogy hajlandók vagyunk elismerni. Mi most mind az Európai Unióban vagyunk és egyszer csak fölmerült valamiféle együttműködés, szolidaritás a V4-es államai között. Mi ez? Ez egy új azonosság-tudat? Nem. Én azt hiszem, hogy ez inkább egyfajta visszatérés a történelemhez. A vasfüggöny akkor hullott le, amikor a berlini fal leomlott. De úgy gondolom, hogy mégis csak létezik egyfajta eltérő látásmód olyan országok között, amelyek tőlünk nyugatabbra vannak, illetve Trieszttől nyugatra és keletre, tehát az egykori vasfüggöny nyomvonalától nyugatra és keletre, és még mindig mintha létezne egyfajta üvegfüggöny a nyugati nemzetek és a mi országaink között. Mi sokban mások vagyunk, másképp szemlélünk bizonyos globális problémákat, félünk a más kultúráktól, zavarodottak vagyunk a nagy migrációs hullám láttán.
Idegengyűlölettel, rasszizmussal, intoleranciával vádolnak bennünket. Csakhogy ezeknek a közép-európai nemzeteknek megvan a maguk történelmi tapasztalata. Ezek kis népek, kis nemzetek a Frank birodalom és Bizánc között, Németország és Oroszország között, Hitler és Sztálin között. A történelmi katasztrófák nagy adag bizonytalanságot oltottak belénk, gyanakvást, óvatosságot.
Közép-Európa, Central Europe, Mittel-Europa.
Közép-Európa ütköző zóna nyugat és kelet között. Ez Európa szürke zónája, amelyet mindig folyékonyan más kultúrák inváziója hengerelt le. Amikor Franciaországban a gótikus katedrálisok virágkora volt, amikor Chartres-t és a Notre-Dame-ot építették, akkor a mi nemzeteink kifogták a mongolok betörését. A humanizmus és reneszánsz idején Nyugat-Európában, mi kifogtuk az oszmán-törökök dél-keleti invázióját. Szlovákia 350 éven át határvidék volt az oszmán birodalom és a keresztény nyugat között, és ezt egyszerűen nem felejthetjük el. A mi nemzeteinkből mindig a nagyok igyekeztek szolgálattevőket csinálni.
A nemzeteinket csatlóssá tette Hitler, csatlóssá tette őket Sztálin és Brezsnyev is. Ezek a vezetők mind jól emlékeztek arra és figyeltek arra, hogy ne egységesüljünk. Hogy egymást továbbra is bosszantsuk, uszítsuk és gyűlöljük. És a II. Világháború után egyfajta ilyen történelmi megbékélésre került sor Németország és Franciaország között és megkezdődött az európai integráció. De mi volt például Trieszttől keletre? Mi történt velünk? Közép- és Kelet-Európa nemzetei egy másik diktatúrába jutottak és tovább uszították őket. És az egyforma terror ellen sem tudtunk együtt fölkelni, együttesen szembeszállni vele. Ha kommunista ellenes lázadások történtek, azok főleg magányos farkasok tetteinek, cselekvéseinek története. Magányos berlini munkások az NDK-ban 1953 júniusában, magányos magyarok és lengyelek 1956-ban, magányos szlovákok és csehek 1968-ban, magányos lengyelek 1980-ban. És így folytathatnánk ezt a sort egészen az 1989-es esztendőig bezárólag. Valamikor arról döntünk, döntenek, hogy milyen legyen az Európai Unió további arculata, hogy milyen is az eredeti öröksége, hogy milyen az antik Görögország és Róma öröksége, keresztyénségről beszélünk humanizmusról, reneszánszról. Közép-Európai országai ismét tudatosítani kezdik milyen próbatételeken mentek át, estek át, milyen áldozatok árán őrizték meg nemzet-államaikat, és együtt lépnek föl egy ugyanazon értékek, egyforma értékek nevében. És azt hiszem, hogy joguk van ehhez, mert a többségünk, azok többsége, akik itt együtt ülünk, tanúi voltunk olyan küzdelmeknek, amelyeket két diktatúrával vívtunk. A nyugat-európai államok nem estek át, nem estek túl ezen a történelmi próbatételen, mi viszont igen, és éppen ezért jogunk van arra, hogy kicsit bizalmatlanok legyünk.
És visszatérek a szlovák-magyar kapcsolatokhoz. Én íróként az elmúlt években történelmi regényeket írok és éppen hoztam egy új könyvet Önöknek – meg akarom mutatni. Ennek a könyvnek az a címe, hogy Bízzatok a császárban, II. József életét dolgozza föl, idézi föl, tehát a császárét és az uralkodásának az évtizedét. Ez az ember arra tette, ez az uralkodó a latin nyelvet és a német nyelvet akarta bevezetni és ezzel tulajdonképpen rákényszerített bennünket, hogy nemzeti nyelvünket használjuk, és akkor Szlovákiában Anton Bernolak elsőként határozta meg a szlovák irodalmi nyelvet, amely eltért ugyebár az addig használatos bibliai vagy ócseh nyelvtől. Kazinczy Ferenc a magyar nyelv helyzetén töpreng. Ez a császár mindannyiunknak a lehető legjobbat akarta, de nagyon rosszul végződött a dolog, ezt nem fogom tovább boncolgatni, mert ez a szakadék a magyar és a nem magyar nemzetek között éppen azóta mélyült el, és egymással nagyon ellentétes, egymással szemben álló történelmi helyzetekbe kerültünk. És Martinovics Ignác álma és más magyar jakobinusok álma arról, hogy a történelmi Magyarországot föderalizálnák az tulajdonképpen elvérzett ez az álom az osztrák hóhérok bárdjának a csapása alatt, és sok olyan történelmi esemény van, amelyek fölött, amelyek kapcsán nehéz egyetértenünk, a történészek nyilván sokáig fognak vitatkozni fölöttük, de ennek ellenére nem lenne szabad hogy pesszimisták legyünk és valamiféle megértésre kellene törekednünk. És az egyik alapvető oka ezeknek az ellenszenveknek, antipátiáknak a szlovák-magyar viszonylatban az, hogy nem ismerjük egymást igazán. Hogyan értjük meg egymást, itt tegnap is, ma is Surján László ugye angolul kellett hogy beszéljen. Nem ismerjük egymás nyelvét kölcsönösen, hisz miért is ismernénk? Se a magyar nyelv, se a szlovák nyelv nem világnyelv. Tehát nemcsak a politikusaink, hanem a fiatalembereink is egymás között angolul beszélnek manapság, de az írók, a történészek és lehet, hogy egyik-másik politikus is kéne, hogy ismerje a nyelveinket kölcsönösen. És most kérdezem, hogy hol van ma a magyarországi szlovakisztika, és a pozsonyi hungarisztika? Milyen állapotban van ez a két tudományág? Paradox módon 1989 után én úgy érzékelem, hogy a szellemi értékek kölcsönös cseréje a minimumra redukálódott, kisebb, mint azelőtt ez az értékcsere, a szellemi értékcsere.
Nézzük meg az irodalmi művek fordítását, keveset tudunk egymásról. A magyarok semmit nem tudnak arról, hogy a nemzet milyen kétségbeesetten próbált kiszabadulni a csatlós helyzetéből és a szövetségesek oldalán harcolni. Itt ugye a szlovák nemzeti felkelésről beszélek, amely 1944 augusztusában tört ki. Ezzel szemben a szlovákok szinte semmit nem tudnak – és ezt ugye megállapítottam, amikor idén a magyar forradalom 60. évfordulója volt – a szlovákoknak fogalmuk sincsen általában arról, hogy itt mi történt. Nem tudják, hogy milyen volt a felkelés lefolyása, nem tudják, hogy kik azok a pesti srácok, semmit nem tudnak. Mert egyszerűen semmi nem került lefordításra, és senki nem érdeklődik irántuk. Az alapvető dolgok iránti érdeklődés hiányzik a két nemzet történetében, és ezek mind lefordítatlan dolgok, ezek elrettentő példák.
Nemrég a szlovák kulturális minisztérium néhány százezer eurót fordított több magyar nyelvre történő fordításokra. Ez az én személyes véleményem, lehet hogy a szlovák kollégáim nem feltétlenül értenek velem egyet. Ez kidobott pénz, olyan művekre kidobott pénz – ezt mint idős ember mondom, aki már kicsit ilyen irigykedő – ez posztmodernista szerzők szűk csoportjának a műveire kidobott pénz, amelyekről nem tudom, hogy az átlagos magyar olvasónak mit mondanak el. De nem beszélnek, nem mondanak el semmit a múltunkról, a nemzetünk múltjáról. Másfelől itt van barátom Karol Wlahovsky, aki például lefordított egy borzalmas, de nagyon érdekes és alapvető művet, Grünwald Béla: A felvidék című könyvét. Említhetném Demmel Józsefnek a Ľudovít Štúrról szóló monográfiáját. Ezek egészen rendkívüli példák, amelyeket viszont követnünk kéne.
És végezetül szeretnék néhány szót szólni szubjektív érzéseimről. Idős ember vagyok, öreg ember, 84 éves vagyok, és az elődeim a régi monarchia különböző zugaiból származtak, szlováknak tartom magam és európainak is egyben, ez az én identitásom. Én azelőtt születtem nem sokkal, hogy Hitler hatalomra került volna, és mint fiú láttam a II. Világháborút érettségi előtt, megéltem a kommunisták börtönét, amikor nyugatra akartam eljutni. Három államalakulat polgára voltam, hét pápát éltem meg, és soha egyetlen politikai pártnak sem voltam tagja. A szabadság az én számomra elég későn jött, de megéltem az orvosoknak és az Úristennek köszönhetően. Gyerekkoromban, a szülővárosom, Selmecbánya, Banská Štiavnica – itt van Magda Vášáryová nagykövet asszony, aki szintén onnan származik, –  multikulturális város volt: Selmecbánya/Schemnitz, tehát magyar-német-szlovák város volt. Láttam, hogy tehervagonokba zsúfolnak embereket a térről a Népiskola előtt. Először olyan embereket, akiknek görbe volt az orruk, néhány évvel a háború után láttam, hogy hogyan vagoníroznak be embereket, vagy teherautókra rakják fel őket, azért mert németül, vagy magyarul beszéltek.
Másfelől viszont örülök hogy megértem azokat a napokat, hogy ma a Szlovák Köztársaság kormányában magyar miniszterek is ülnek, és mellettük ott ülnek a Szlovák Nemzeti Párt a Slovenská národná strana miniszterei. Tehát együtt ülnek a magyar miniszterekkel. És örülök ennek, hogy egy cseh cég, a RegioJet cseh cég gyors autóbusszal Prágából Pozsony érintésével elvisz Budapestre határátkelőhelyek nélkül. És örülök, amikor este a facebook-on – ami borzalmas dolog, mert nem tudok tőle szabadulni, az unokámnak köszönhetően vagyok ott – és látom naponta este a pozitív reakciókat, szlovák emberek pozitív reakcióit a magyar kormány lépéseit illetően, vagy Orbán urat illetően, ami azelőtt korábban sose volt. Ezt kommentár nélkül hagyom, de ez így van. Fölháborít, hogy ha hazámnak Szlovákiának a közszolgálati médiumai, vagy pedig a cseh közszolgálati médiumok minden este sértegetik köztársaságuk elnökét, azért mert együttműködni szeretne más közép-európai szomszédokkal is.
Mielőtt idejöttem volna Budapestre, azelőtt elolvastam egy szlovák meisting lapban egy felhívást egy magyar politológus felhívását, hogy felejtsétek el Közép-Európát. De én egy másik magyarra emlékszem még a II. Világháború előttről, és ő Németh László, aki a II. Világháború előtt Közép-Európa nemzeteit egy nehezen lefordítható szóval illette, tehát a tejtestvérek. Tehát ezt szlovákra úgy fordíthatnánk, hogy egy ugyanazon anya vagy egy ugyanazon anyatejen nevelkedett ikrek, tehát a Közép-Európai nemzeteket Németh László tejtestvéreknek nevezte. És engem dühít, amikor a szlovák közszolgálati tv igazgatója ellene van és betiltja azt az olasz történelmi filmet, amely az oszmán törökök Bécs alatti vereségét szenvedi el. Tehát kevesebb politikai korrektség kéne, és a szerencsétlen történelmet a politika korrektség jegyében írják át. Tehát én úgy gondolom, hogy nem lenne szabad elfelejtenünk Közép-Európát még akkor sem, hogy ha ezt egy magyar szakember hirdeti, mert nem feledkezhetünk el önmagunkról, elég volt a feledésből. Annyi feledés volt, hogy mélységesen mély demográfiai válságban vagyunk és Európa két legnagyobb nemzete van kihalóban, a német és az orosz nemzet. Lehet, hogy ez bennünket, mint kis nemzeteket megörvendeztethet, csakhogy ez a kihalás, ez nem áll meg, mi is kihalófélben vagyunk, mi kicsik. És hogyha folytatni fogjuk ezt a demográfiai csúszdát, még lejjebb csúszunk rajta. Akkor a ma még 10 milliós Magyarország és Csehország a legközelebbi évtizedekben összezsugorodik 7 milliós országokká, és a mi szeretett Szlovákiánk nem egész 4 millió lakosból fog állni. És a gyerekeink lehet, hogy etnikai kisebbséggé válnak olyan lélekszámú lakossággal mint II. József császár idejében.
A nemzeteink jövője szlovákok és magyaroké összekapcsolódik Európa jövőjével. Ha nem fogjuk tovább védeni alapvető értékeinket, nemcsak a keresztény értékeket, hanem elementáris emberi, biológiai értékeket, akkor elmúlunk, elenyészünk, eltűnünk Európa és a világ térképéről. És mi marad utánunk? Csak a könyvek? Vagy csak a tabletek? A helyzet komoly, de nem tragikus. Tőlünk is függ. Magyaroktól és szlovákoktól, a mai magyaroktól és szlovákoktól, hogy együtt segítsenek megőrizni az európai értékeket. Értékeket? Lehet, hogy ez egy üres szó, egyszerűen, hogy őrizzük meg a józan eszünket és a jó szívünket. Hogy véget vessünk a gyűlöletnek, a rosszindulatnak, a veszekedéseknek.
S engedjék meg, hogy a legvégén egy szlovák költő Hviezdoslav szavaival köszönjek el:
A Véres szonettek című művének két nyelvű kiadása 40 évvel ezelőtt jelent meg, a Véres szonettek magyar fordítója Rónay György. Idézem: