Ma,(1944-ben) amikor a nemzetek oly mérhetetlenül gyötrik ellenfeleiket s talán nincs is nemzet, amely ily módon nem vétett volna mások ellen: egyedül csak a megbocsátás lelkülete mentheti meg földrészünket a végpusztulástól, amelyet az újabb meg újabb megtorlások kölcsönösen okoznak.Közismert imáink némelyikét gyakran még azok is ismerik, akik egy kicsit sem kötődnek Istenhez, valláshoz. A MIATYÁNK is ide tartozik. Akik rendszeresen imádkozzák, gyakran egykedvűen, tartalmi részébe bele sem gondolva, gépiesen mondják a szöveget. Olykor viszont éles fénybe kerül egy-egy részlet és mélyen megrendít. Sok ember, aki magát nagy kereszténynek tartja, képes határozottan kijelenteni: ezt, meg azt nem bocsátom meg soha. Lélekveszélyes hangulat ez. Megkeseredik bele az ember. A földi boldogság egyik titka: haragot nem tartani. Az Úr imádsága mintha komoly fenyegetés lenne, de egyben óriási esélyt is ad. A mi saját megbocsátó képességünktől teszi függővé az ő irgalmasságát. Esterházy Lujza erre alapozza a következő lépést. Ami az egyesek szintjén működik, annak kell megvalósulnia a népek közötti kapcsolatban is. Ez a megközelítés nem teszi lehetővé a megbékélésnek olyan feltételekhez kötését, hogy addig, amíg ők így vagy úgy, addig ne várja tőlem senki, hogy én megbocsássak. Bárcsak Esterházy Lujza gondolatmenete nyomán ráébrednénk: nincs jogunk a halogatásra, lépni kell.

Ő a következőket tanítja:

„A jó béke létrejöttének és tartósságának második lélektani előfeltétele: az ellenünk elkövetett vétkek, sérelmek megbocsátása. Két viszálykodó ember között sem jöhet létre igazi kibékülés, ha előbb nem bocsátanak meg egymásnak. Mindaddig, amíg úgy érzik, hogy sohasem tudják megbocsájtani ezt vagy amazt, addig a bosszú alkalmát fogják keresni és nem a kibékülését, s ma, amikor a nemzetek oly mérhetetlenül gyötrik ellenfeleiket s talán nincs is nemzet, amely ily módon nem vétett volna mások ellen: egyedül csak a megbocsátás lelkülete mentheti meg földrészünket a végpusztulástól, amelyet az újabb meg újabb megtorlások kölcsönösen okoznak. Ha továbbra is követelni fogják az emberi szívek a megtorlásokat, akkor meggyőződésem szerint egyedül az a lelkület mentheti meg földrészünket, amely Krisztussal együtt így könyörög a mindenható Istenhez a mai borzalmak undoksága közül: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”.

            Aki szolgálni akarja a jó béke ügyét, igyekezzen ennek a könyörgésnek lelkületét életre hívogatni környezetében. S biztosak lehetünk benne, ha mindnyájan készek leszünk a Miatyánk szellemében megbocsátani más nemzetek ellenünk elkövetett bűneit, akkor az irgalmas Isten a mi nemzetünknek is meg fogja bocsátani azt, amit mások ellen vétett. De ha továbbra is akadnak közöttünk sokan, akik még ma sem bírnak megbocsátani pl. valamit, amit 1939-ben követtek el egyik nemzettársunkkal: akkor vajon hogyan remélhetjük, hogy az igazságos Isten megbocsásson nekünk olyan cselekedeteket, amelyeket sohasem lett volna szabad elkövetni, illetve tűrni vagy helyeselni?”

Itt a pálya, itt a tér. Legalább a keresztények legyenek a kiengesztelődés élő jelei Közép-Európában is! De lehet, hogy a jóakaratú emberek fognak élenjárni, s a keresztényeknek példát mutatni? Bizony, a Lélek ott fú, ahol akar.

Surján László