Dr. Szász István Tas évek óta írja ismerősei, barátai számára adventi leveleit. Akik jelen voltak vagy a katolikus.tv honlapján megnézték júniusi charta esténket, azok számára nem kell őt bemutatni. Osztatlan sikert aratott. Ezért – engedélyével – ez úton is közzé tesszük adventi levelét.

Drága Barátaim!

Őszi szelektől zörgetett levelek hullása emlékeztet – ennél durvább emberi zajok mellett – arra, hogy több mint hat évtizedes szokásom szerint itt van az idő mérlegre tenni az eltelt esztendőt, parányi embersorsunk, s az azt elkerülhetetlenül terelő nemzeti sors  szempontjai szerint, zajlásuknak várt, nem várt, érthető, valamint érthetetlen történéseire reflektálva. Emberi módon, de amennyire éppen ebbéli kicsinységünk engedi, Istentől elvárt mércét alkalmazva.

Most saját jelenünk és jövőnk, sőt még minden tapasztalatunkat hordozó múltunk megőrzésének esélye is soha nem megélt módon függ a mindenkor közös nemzeti sorstól.  Sokat emlegetett veszélyeztetettségünk aggodalma, elmúlt választások előtti időszakok megannyi szorongása törpül el egy nagy veszedelem sejtésének árnyékában. Valóban igaz a politikusi figyelmeztetés: a veszélyek korában élünk!

S ez az árny nem csupán a közvetlen közelben, a „bennünk” működő, belőlünk született hihetetlen és megnevezhetetlen „valami” mérhetetlenül gátlástalan igyekezettel gyakorolt – a szeretet álruháját önleleplező módon viselő – fenyegető szándékaitól sötét, hanem attól az immáron alig rejtőzködő hátsó erőtől, amelyet kiszolgál, s amely nyíltan kiáltott ki minket első számú „közellenségének”.

Ezzel a hatalommal küzdő önnön és szövetséges erőink, bár jó úton haladva, de még nem állanak ott, hogy a végveszélyt megelőzni elégséges időn belül biztosak lehetnének győzelmükben. Erre csak a transzcendens támogató beavatkozásával számíthatunk. Ahogy azt reménykedő leveleimben annyi éve olvashattátok, ég és föld mostanra összeérkezett. Nos, napjainkban ez sokkal  inkább érzékelhető. Erőinket csupán a teremtő Isten sokszorozhatja meg. De! Ez nem jelent passzivitást, mert mint a földi beruházók, Ő is elvárja tőlünk a maximális képességeink szerinti „önrészt”!

Ne lepődjetek meg, ha megismétlem régebbi gondolataim aktuális részleteit. Nem véletlenül teszem! Az egész szétszórtságban élő nemzetünket, még ha nem is érti, nem is érzi, tehát politikai meggyőződésétől függetlenül veszélyezteti a középtávon előre jelezhető felszámolás, eltűnés, a magyarként tényleges „megszűn(tet)és” veszedelme.

A történelem ismét küzdelemre kényszerít!

Ha csupán magunk köré tekintünk, úgy tűnhet, ezzel nincsen semmi baj. Ám, miközben az ellenünk felesküdtek esetében magyarázat után kutatva észleljük, hogy – amint a politológusok mondani szokták – „buborékban élnek”, ne feledjük: ilyen hibája  saját szövetségi rendszerünknek úgyszintén lehet.

A nemzettudat, amelynek minden lépésünket irányítania, erővel felruháznia kell, nem csupán áldozatkészségre nevel, de arra is figyelmeztet, hogy ne hagyjuk lankadni veszélyérzetünket! Tekintsünk ki saját buborékunkból, használjuk ha szükséges a kor „veséibe” látni képes szellemi műszereinket. Jelen esetben pedig ezek közül a leghatékonyabbat: a józan eszünket.

Ezekben a napokban találkoztam Cseke Péter kötetének címében  Lászlóffy Aladár ötletes szavaival: „legyen eszünk, ha már volt!”

Éves visszatekintést írok, tehát keresem az időszak legfőbb jellemzőjét. És sajnos nem olyan nehéz rátalálni. Ebben az évben valósult meg a képtelenség végleges beköltöz(tet)ése mindennapjainkba. A hihetetlen, az elképzelhetetlen, az eszement megjelent hétköznapjaink elkerülhetetlen – bár egyáltalán nem óhajtott – „kelléke” gyanánt.  Azt, ami történt valóban nevén nevezni nem szeretné a túlerő (az, amely nálunk még remélem nem igazán az, de a világban annál inkább), de: az abnormális kezdi elfoglalni a normalitás helyét.

Ez történik, de már nemcsak szavakban, hanem tettekben. Hiszen  – s most nem a hétköznapi, nevetségességig süllyedő, mosolyt fakasztó  példákat említem – elképesztő felelőtlenséggel játszadoznak egy világ- s benne egy atomháború  kiprovokálásával.  Teszik ezt akár a teremtés kicsiny, de számunkra mindent jelentő földi részletének megsemmisítését is kockára téve.

Miről  beszélünk? Hiszen néhány évvel ezelőtt mindazt, ami naponta hírként körülvesz, bezárták az összeesküvés-elméletek kategóriájába, a politikailag inkorrekt „találmány” foglyaként. Ma azonban kiszabadult onnan (maradt benne bőven még előbbi, meg újabb is), és mintha éppen magamutogatással akarna meggyőzni, vagy inkább megfélemlíteni?

A gonosz tehát már erejét fitogtatja!

De mikor remélhetjük az emberiségtől, hogy fellázad, s valóban megmutatja magát a mára felszámolásra ítélt Minőség?

Igen, az isteni elvárás szerinti legfőbb feladatunkra, a velünk érkező talentumot legjobban kihasználva egy földi minőség felé araszoló ember útjára gondolok. Nem arra, amely eszelősen rohanna az Istent leváltani képes utópia felé, hiszen az pénz és hatalom dolgában már mindent elért, s úgy képzeli ez lehetne a következő , őt mindenek felé helyező, befejező lépcsőfok.

Ennek ellenében egy minőség által, minőségi módon felépülő forradalmi folyamat kontúrjait már láthatjuk, s ebben éppen hazánk az élenjáró!

Erre pedig nem elég büszkének lennünk, de részeseivé kell válnunk. Miközben a Haza mint „veszedelmes precedens” vagyis „kovász” folytatja harcát a világ nagy színpadjain, nekünk elengedhetetlen kovászként élni lokális napjainkat!

Ha szükséges felvonulunk és megmutatjuk igazi erőnket, aláírunk, a külvilág felé így jelezve valóságos akaratunkat, hátteret építünk választott kormányunknak, s ehhez az új idők új lehetőségeit sem mellőzve, digitális körökbe rendeződve, vesszük fel a küzdelmet az eleddig e téren előnyt szerzett „túloldallal”.

S ekkor belém nyilall újra a fájdalmas gondolat. Hisz ők is mi vagyunk. Hogyan s miért sodródhattak arra a „túloldalra”?

Ennyire hatékony lehet a gonosz éppen bennünk rejlő ereje, amely gyengéinkre, gyarlóságunkra építve toborozza seregét? A hiszékenységtől a gyűlölet igényéig terjedő skálán kínáljuk számára a behatolás tágas kapuit! S eme skálán a nagy és durva lelki hiátusok mellett nem elhanyagolhatók az aprók sem. Mint például az álhír örökös igénye, a soha meg nem szűnő pletyka nem kis hatalma. Azt képzeljük, ilyen alantas dolgokkal foglalkozni sem érdemes, s közben ezen „szörföl” legsikeresebben a gonosz!

Mit tehetünk hát még?  Természetesen a legfontosabbat, a példamutatást. Ez az, ami erősebb lehet az alantas eszközöknél. De aktívan sem árt próbálkoznunk, hiszen nem veszett el számunkra a „túloldal” minden egyes tagja, a megtévesztett sem kevés közöttük. A leginkább „sújtottak” végleg elvesztettnek látszanak, a gonosz hatalmában tudtukon kívül vergődő „menthetetlenekre” reménytelen  számítani, de őket még  hosszú távon kell  magunkkal vinnünk. Mert amint Dsida tanította: ők is magyarok!

Ami pedig a mindenkor oly veszedelmes „sértetteket” illeti, akik nem meggyőződésből, hanem kicsinyes bosszúból csatlakoznak „át”, hát ott a megelőzésnek van legnagyobb szerepe. Nem mindegy, hogy a sérelmeket olykor akaratlanul okozó harc során, miként kezeljük az egyes eseteket. Minden ember egy külön világ. Megérheti a ráfigyelést, mert enélkül ártalmassá válhat. Az ilyen ember azonban csak ártó szándékával jelent veszteséget, mert minőségében nem olyan, aki hiányozhat közülünk.  A saját érdeket a közösségé alá rendelni képes magyar az, aki valóban rendelkezik nemzettudattal.

A vitaműsorokat figyelve úgy érzem a túlfelet minden áron, kétségbeesetten vagy nem egyszer nevetségesen mentegetőket, gyakrabban lehetne szembesíteni azzal, ami egy esetleges vereségünk után rájuk – velünk együtt – várna.

De vajon – bármilyen okból állanak azon az oldalon –, minek köszönhetik ezt a leküzdhetetlennek látszó „öngyilkos hajlamot”?

Mert jövő április immáron valóban eldöntheti sorsunkat.

Minden valamennyire tájékozott, indulatokkal nem elhomályosított látású ember tudhatja, míg az eddigi mélységeinkből munkával, szenvedéssel, akarattal volt kivezető út, addig itt olyan visszafordíthatatlan változásokat szenvedhetünk el, amelyek a végünket jelentenék. És ne feledjük, van egy több mint száz éve minket pusztítani képes ideológia meg annak elkötelezettjei. Ez pedig a nemzeti meg az internacionalista közti törésvonal. Ez most leginkább a  szuverenista és föderalista árokkal azonos. Utóbbiaktól ne várjuk a megértést. Számukra ez nem veszély, hanem cél! És hogy ez mekkora tévedésük, az sem vigasz.

Vagy akarunk megmaradni magyarként, vagy nem.

Vagy egyetértünk néhány nagy magyar véleményével, vagy nem.

Mindezt pedig nem azért fejtegettem hosszasan és elsősorban, mert megfeledkeztem családomról, hanem éppen őmiattuk is, őket sem feledve. Elég erről annyit mondanom, hogy nyolc unokám és már négy dédunokám sorsáról is szól az, amiről megpróbálok írni. A nemzet, valamint a család sorsa egymástól elválaszthatatlan,  mindkettő felett pedig ott áll maga az Isten!

De ne csupán saját gondolataimmal próbáljak hozzájárulni a közös munkához. Ezért  most néhány nálam sokkal tekintélyesebb véleményt idéznék, melyekkel legújabb kötetem írása közben találkozhattam.

Bertha Zoltán írásában olvastam e József Attila idézetet: „…az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk”, Babits pedig azt mondja: „…ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára.”

Uraim! Világ urai! Vajon ma, midőn már egy-egy rovarnak, vagy ritka növényféleségnek pénzben mért értéke van, önök a pénz megszállottjai, mennyire értékelnének egy nemzetet? Mondjuk egy olyat, amely évezredes kultúrája ápolásával, annak következetes  továbbfejlesztésével járul hozzá nap mint nap az Isten által indított emberi mű építéséhez?

Költői kérdés azokhoz, akik ennek éppen az elpusztítására esküdtek fel.

Pedig a tudomány világa mást mond. Még Romsics Ignác is, mikor így szól: „újabban egyre több kutató emeli ki a modern nemzetek premodern gyökereinek, vagyis a származásnak, a közös eredetnek kultúrának, emlékeknek és mítoszoknak a fontosságát.”

Még érdekesebb László Dezsőnek „a kisebbségi sors ajándékairól” leírt gondolata, mely szerint: van „…egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik.”  S helyezzük mellé Csoóri Sándor axiómáját: „Magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi.”

Igen barátaim, ezek lennénk mi. Ezen a teszten buknak meg azok, akik hisznek annak a valóban komprádor „túloldalnak”, a hamis vádaskodásnak, a hamis jövőképnek. Nekünk azonban marad a felelősség nehéz de számunkra édes terhe. Akkor is, amikor ebből nem származik haszon. S ez bizony furcsán hangzik a szolgálat szellemét nem ismerő világ füleinek, mert az minden tett, minden vélemény mögött a haszonszerző célt kutatja és próbálja felfedezni. Annak a billog gyanánt reánk égetendő hamis, de látszólag nagy sikerrel használt „tolvajok” jelzőnek szintén ez a gyökere.

Minthogy éppen most zártam le a kisebbségi sors titkait összegyűjtő kötetem nagy munkáját, búcsúzásul mellékelek az annak utolsó bekezdéseiben olvasható – számunkra oly fontos – sorokból.

Madách Imre mindenre válaszoló végszavának, az „ember küzdj és bízva bízzál” örök tanácsának a megvalósítása,  gyakorlati folytatása során nyitva van az éppen 50 éve elhunyt nemzeti nagy tanítónk,  Németh László által ajánlott út!  A megmaradni akaró kicsik számára még elérhető: a „kovásznemzet” szerepének tudatos felvállalásával folytatható küzdelem. Az az út, amelyikre úgy kell lépnünk, hogy egyben „merjünk nagyok lenni”.

Makkai Sándor ezt így fogalmazta meg:  „A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”  

Napjainkban ez történik, ehhez kell minden erőnkkel felzárkóznunk! Ennek jegyében merek remélni, hinni az emberi jóakarat és az isteni szándék közös győzelmét hozó tavaszban. Addig is bizakodva kívánok áldott, a küzdelmet nem felfüggesztő, de mégis békét hirdető adventet, és a remény nagy ünnepére, a hit által erőt adó karácsonyra, annak minden szépségét elhozó folytatást kedves Mindnyájatoknak.

Amint mostanság egyre gyakrabban szólítanak: Tasi bácsi

Leányfalu, adventjére készülve