A Kárpát-medence története úgy alakult, hogy hosszú évszázadokon keresztül különböző népek, népcsoportok mozogtak benne. Mivel nem voltak szigorúan őrzött határok, ez sokszor spontán módon történt. Máskor pusztító történelmi események, így például a „tatárjárásnak” nevezett mongol invázió vagy a 150 évig tartó török hódítás néptelenített el hatalmas területeket, melyeket a hódítók elvonulása után az uralkodó vagy a földesurak népesítettek be külföldi telepesekkel. Jó példája ennek saját városom, Eger, ahol a török elvonulása után teljesen új lakosság telepedett be; a mai egri családok egyike se vezethető vissza a város török előtti népességére! Mindenféle náció érkezett, akik idővel összekeveredtek, s ma már csak az ősök nevei mutatják legtöbb családban, hány különböző nép vére folyik ereinkben.
Más vidékeken kevésbé drámai módon zajlottak le a változások. Erdélyben fokozatosan ke-veredtek össze a különböző etnikumok. Amikor ez spontán módon ment végbe, akkor az emberek általában megtanulták kölcsönösen tisztelni egymás kultúráját, szokásait, s az is természetes volt, hogy legalább valamilyen szinten egymás nyelvét is beszélték. Ünnepeikre meghívták egymást, s egy-egy lakodalomban vagy más jeles eseményeken teret engedtek annak, hogy a másik nemzetiség táncai, zenéje, dalai is megjelenjenek. Így aztán jelentős hatással voltak egymás kultúrájára, olyannyira, hogy például az erdélyi románok táncai jobban hasonlítanak a magyarokéra, mint a moldvai vagy havasalföldi románokéra. Sok faluban egyszerre több nemzetiség élt, s kultúrájuk annyira összeolvadt helyenként, hogy a kívülálló és nem szakértő sokszor meg nem tudja mondani, hogy egy adott dal vagy tánc magyar-e vagy román. Arról a dallamról, amit én sokáig úgy tartottam számon, mint a legszebb magyar népi dallam, idővel megtudtam, hogy egy bonchidai román forgatós.
A falvakban az utóbbi századokban helyi bandák játszottak, kezdetben magyar parasztok, de helyenként zsidók is, a későbbiekben azonban ezt a szerepet leginkább a cigánymuzsikusok vették át. Ők egyaránt ismerték a magyarok, románok, cigányok, esetleg szászok, zsidók zenéjét, sőt sokszor ők mentettek meg a kihalástól olyan dallamokat, amik közben az eredeti közegben már nem éltek.
Magyarországon a hatvanas évek végére már kihalóban volt a paraszti kultúra, a régi stílusú magyar népzenét pedig végképp nem ismerték egy szűk szakmai csoporton kívül. Még maguk Bartókék is azt hitték a huszadik század elején, hogy az már kihalt. Erdély elszigetelt falvaiban azonban még a hetvenes, nyolcvanas években is éltek az ősi tradíciók eredeti formájukban. Amikor 1972-ben Magyarországon városi fiatalok elindították a „táncházmozgalmat”, ezt a néptánc- és népzenei megújulást, az erdélyi magyar falvak táncait és zenéjét vették alapul. A mezőségi Szék falu táncrendjét és zenéjét tekintették mintának, s maga az elnevezés is onnan ered. Hamarosan más erdélyi és magyarországi tájegységek táncai és zenéje is betörtek a táncházakba. Ezek azonban sohase korlátozódtak a magyar táncokra. Jellemző módon már a kezdeti periódusban is az erdélyi (romániai) magyar és a magyarországi (méhkeréki) román táncok voltak a legnépszerűbbek. Az első magyarországi táncházi zenészek, Halmos Béla és Sebő Ferenc is a méhkeréki román prímástól, Kovács Tivadartól tanulták el a népzenei stílust. Azt ugyanis nem lehetett kottából vagy tanártól megtanulni. A táncházakban aztán hamar elterjedt más szomszédos és távolabbi népek zenéje és tánca, így mindenekelőtt a délszláv, görög, majd cigány táncok, de az ír táncok és zene is rendkívül népszerű lett. Megjelent a ruszin népzene is, a szlovákokról meg hosszú ideje tudjuk, hogy népdalaik dallamának tekintélyes része megegyezik a magyarokéval.
A táncház módszere hamarosan elterjedt az egész világon, s Japántól Amerikáig sokfelé al-kalmazzák. Nem véletlen, hogy 2011-ben az UNESCO az emberiség szellemi kulturális öröksége listájára vette fel, mint a hagyományok őrzésének példamutató gyakorlatát.
Azt hiszem, azok, akik a táncházakban a szomszéd és más népek táncait járják, zenéjüket hallgatják, nem valószínű, hogy ezen etnikumokkal szemben valaha is ellenségesen, előítélettel viselkednének.

Abkarovits Endre dr. (1946 újságíró, Eger) írása a Békességes Szó című kötetben