Beszélni könnyű, cselekedni nehéz. két évtized múltán már érdemes vizsgálni, mi volt ennek a beszédnek a hatása. A válaszom bizonytalan. Mert érzeni a szlovák értelmiség némely reakcióján egyfajta fordulatot, ami akár a Hrušovský beszéd hatása is lehet, de ez nehezen bizonyítható. A beszéd jó alap lehetne ahhoz, hogy a szlovák-magyar kapcsolatokat ne a reálpolitika szeszélyesen változó igényei, hanem a két nép valóban mély összetartozás tudata alapozza meg. Hrušovský céloz arra, hogy ez a tudat létezett. Ne gondoljunk azonban azt, hogy eltűnése csak a szlovák fél hibája. A mi hibánk volt például, hogy erre a beszédre nem reagáltunk. Szlovákul olvasható az interneten, a magyarul csak rövid idézeteket találtam. Abból indulok tehát ki, hogy a magyar olvasók között kevés van, aki találkozott vele. Azokat a részeket idézem a beszédből, amelyek a szlovák gondolkodás megértéséhez szükségesek és amelyek a szlovák-magyar kapcsolatok szempontjából fontosak. A beszédet egyébként Szlovákiában a KDH négy nyelven is terjesztette. Jelentőségére a Charta XXI figyelmét Bakonyi Pál, Zselíz volt polgármestere hívta fel, és ő küldte meg a szöveget szlovákul és magyarul. Ezek után nézzük az idézeteket! [S. L]

Tíz év telt el a Szlovák Köztársaság megalakulása óta. Legújabb kori történelmünk kulcsfontosságú pillanata volt az önálló állam megszületése, 1989 novembere és a Szlovák Köztársaság várva várt belépése az Európai Unióba, valamint a NATO-ba.

1989 novembere egy új, szabad társadalom építésének kezdete volt. Nélküle nem lett volna 1993. Január 1-je és nem jött volna létre a demokratikus önálló államiság. Az európai struktúrába való belépés utat nyit létezésünk és érvényesülésünk számára a szabadság, a demokrácia és a fejlődés nyugati világában.

A ma elsősorban a jövő kihívása mindnyájunk számára. Történelmünk során rendkívüli esélyünk adatott arra, hogy tisztességes és a nagyvilág előtt tekintélyes hazát teremtsünk hazánk minden lakosának. A mai nap magában foglalja önálló államunk építésének tíz esztendejét. Ez alatt az egy évtized alatt a társadalom új szabályaiért folytatunk harcot. Ebben a harcban nemcsak a demokrácia hiányosságait kellett pótolnunk, hanem egyúttal annak legmegfelelőbb módját is kerestük, hogyan tüntethetnénk el a kommunista önkényuralom örökségét, mely felőrölte társadalmunkat. Negyven éven át óriási feszültségben éltünk. Minden állampolgárnak hálával tartozunk azért, hogy tíz év alatt sikerült megteremteni a Szlovák Köztársaság stabilitását. E nélkül semmiféle változás nem lett volna.

Ma, hála az eredményes munkának, Szlovákia más helyzetben van, mint 1989 novemberében vagy 1993 januárjában. Új távlatok nyíltak, új kihívások várnak ránk.

Néhány hónap múlva teljes jogú tagjai lehetünk az euro atlanti szövetség két legfontosabb szervezetének. Ez a belépés azt jelenti, hogy új kötelezettségeket kell vállalnunk, szuverenitásunt egy részét fel kell adnunk, ami új, rendkívül igényes helyzet elé állít bennünket, s ez hatással lesz egész társadalmunk jellegére. És mivel éppen ezért a jellegért folytatunk történelmi harcot, fontos, hogy megvizsgáljuk, milyen állapotban vagyunk ma, a jövő kihívásai előtt.

… Nemcsak a jövőre és a jelenre kell figyelnünk, hanem történelmünkre is. Ugyanis az nyitja meg előttünk az utat napjainkhoz, és szabja meg irányunkat u jövőbe.

… Nem helyezek hangsúlyt a szlovák nemzet történelme egyes fragmentumainak vagy eseményeinek védelmére, bírálatára, nem ítélek meg egyes személyiségeket. Ezeket a témákat már kimerítették a történészek, a szociológusok, az ideológusok és nagymértékben a politikusok. Ez a folyamat elengedhetetlen volt, de az érvelés stílusa nem vezetett ahhoz, amire a legnagyobb szükségünk van – saját történelmünk elfogadásához. Elítéltünk és bíráltunk, kiemeltünk és sárba tiportunk, mítoszokat teremtettünk és démonizáltunk. Hosszan és sokrétűen. Ma már az a kötelességünk, hogy alkossunk. Alkossuk meg annak képét, ami mélyen belénk vésődött – elődeinkbe, országunkba. S ezen az alapon öntudatosan mutassuk be Szlovákiát, mint olyan országot, mely kész hatni Európa fejlődésére és a világ történéseire.

A jellemet az arc tükrözi leghívebben. Hazánk arcáról fogok beszélni. Mint az ember arca, az országé is a legtöbbet árul el arról, milyen társadalom alkotja, mit élt át, mi a lényege. …

A tízedik évforduló a legjobb alkalom arra, hogy őszintén megvizsgáljuk arcunkat, és megállapítsuk, milyenek vagyunk. Csak ennek ismeretében léphetünk érdemben tovább és írhatjuk tudatosan eljövendő történelmünket.

Országunk arca néhány alapvonást visel magán, amelyek kitörölhetetlenek. A legfontosabb a keresztény hit elfogadása 829-ben. Lényegesen korábban fogadtuk el, mint amikor már olyan nevet kapott ez a földrajzi térség, amely lakosai szláv eredetét tükrözi. Országunk arcába olyan alapvonás vésődött, amely mindörökre hasonlóvá tette arcát más európai országokéhoz. A kereszténységen belül szent Cirill és Metód tevékenységének nyomán – a Nagy Morva Birodalom politikai területén – annak nyugati hagyományai felé fordultunk. …

Szlovákia[1] a kereszténységgel egy kulturált magatartásmintát is felvett, amely hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon nemzeti önazonosság-tudata. Nem véletlen, hogy azok a szláv népek, amelyek nem tértek keresztény hitre, nem maradtak meg Közép-Európában.

Szlovákia második, örökre bevésődött arcvonása Magyarország megalakulása volt 1000-ben.

Szlovákia olyan királyság része lett, amely kilencszáz éven át alakította Közép-Európa történelmét. Jóslatként hangzanak az országalapító Szent István szavai, aki végakaratában felszólította fiát, tartsa tiszteletben királysága nyelvi és nemzeti sokféleségét. Az utána következő uralkodók csaknem nyolcszáz éven át tiszteletben tartották Szent István szavait, ezért volt Szlovákia nyolcszáz éven át Magyarország szubjektuma és nem objektuma. Éppen ennek hála vésődtek országunk arcára azok a gazdag tapasztalatok, amelyek Európát mozgatták, irányították.

Szlovákia arcán így jöttek létre középkori városok, melyek később kereskedelmi és kulturális központok lettek. Pozsony az Academia lstropolitának, Nagyszombat pedig a Nagyszombati Egyetemnek köszönhetően jelentős művelődési központ volt.

Rá van írva Szlovákia arcára elődeink történelmi szerepe a török elleni két évszázados harcban.

Szlovákia az 1526-os mohácsi ütközettől az 1683-as bécsi csatáig védőbástyát alkotott, megakadályozva az Oszmán Birodalom behatolását Európába. Büszkeséggel és egészséges patriotizmussal jelenthetjük ki: Szlovákia több mint 140 évig Magyarország történelmének és politikai történéseinek középpontjában állt.

Pozsonyban tartották a magyar országgyűlést, és fővárosunk kétszer hosszabb ideig volt Magyarország fővárosa, mint Budapest. Néhány évszázadon keresztül itt koronáztak a magyar királyokat, itt volt a közép-európai kultúra és művelődés egyik központja.

Ne féljünk magunkénak vallani azt, amire méltán lehetünk büszkék. Egy birodalom része voltunk, amelynek olyan jelentős uralkodói voltak, mint Szent István, Róbert Károly, Korvin Mátyás vagy Mária Terézia. Ők a mi királyaink és uralkodóink is voltak, és az ő uralkodásuk idején jól ment Szlovákia sora. Ne akarjunk megszabadulni tőlük, és ne hagyjuk, hogy megfosszanak bennünket tőluk. Határozott eszmékkel és nagy tettekkel írták be magukat történelmünkbe. Ne kerüljük meg, ne akarjuk retusálni a történelmet. Büszkén vállaljuk közös történelmünket a magyarországival, mint saját történelmünk részével.

Pavol Hrušovský felszólal a pozsonyi parlamentben

A 19. század első felében a modern közép-európai nemzetekkel együtt a modern szlovák nemzet is alakulni kezdett. Ennek modern politikai programja lett a Liptószentmiklóson 1848-ban íródott A szlovák nemzet kívánsága.

Szlovákia arcának leírásához azonban az elmagyarosítás sebhelye is hozzátartozik. A magyar elit – főként a 19. század második felében – figyelmen kívül hagyta Magyarország alapítójának, István királynak az intelmeit. Ám a magyarosítás nyomására sem sikerült kiölni az emberekből, a népből azt az energiát, amely az európai történésekkel összhangban formálta a modern szlovák nemzetet.

Ez alatt az időszak alatt kezdődött arcunkra vésődni az a vonás, amely mind a mai napig jellemző ránk. Ez pedig a megosztottság, amely modern történelmünk csaknem minden sorsfordító eseményét végigkíséri. A 18. század végétől elsősorban a katolikus és az evangélikus konfesszió tudós emberei kezelték lazán a szlovák nemzeti érdekek megvalósításának kérdését, amely az irodalmi szlovák nyelv elfogadásában (1843), valamint az 1848-as politikai fellépésben csúcsosodott ki.

Csupán a 19. század hatvanas éveiben győztük le a konfessziós megosztottságot. A szlovákok nemzeti emancipációja az autonómia igényléséhez vezetett, amelyet a Szlovák nemzet memorandumában fogalmaztak meg 1861-ben. E kérés elutasítása, az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után fokozódó nemzeti elnyomás következtében gyengült a szlovák politikai elit lojalitása Magyarországgal szemben. Az első világháború már csak történelmi törés volt. Új államok létrejötte Közép-Európában – köztük Csehszlovákiáé – újabb vonás Szlovákia arcán.

1918-ban – és utána – hazánk lakosainak nagy része örült Csehszlovákia megalakulásának. Ám megosztottságunkról tanúskodik, hogy a lakosság egy része közömbösen fogadta az új államot, sőt volt egy jelentős csoport, amely elutasította. Vitathatatlan tény azonban, hogy 1918-ban Szlovákia saját nevet és területet kapott, és 1918-tól a szlovákok demokratikus államban fejlődhettek, amely szlovák állami, művelődési és kulturális intézmények megalakítására adott teret.

Ezáltal igazolódott és megerősödött a szlovák nemzettudat, amely új, fontos impulzust adott kulturális és politikai fejlődésünknek.

… A háborús Szlovák Köztársaság arcáról nem törölhetjük le, hogy csak egy pártja volt, és Szlovákia hadat üzent a Hitler-ellenes koalíciónak. Nem szabad megfeledkeznünk a zsidók tragikus sorsáról, akiket megfosztottak állampolgári jogaiktól, és akiket koncentrációs táborba deportáltak. Ezzel az örökséggel – amely örökre foltot hagy a szlovák történelmen – a mai napig nem tudunk szembenézni.

1944-ben kitört … a szlovák nemzeti felkelés. … A felkelés – amellett, hogy a németek elleni harc volt – egy ország polgárainak egymás ellen vívott csatáját is jelentette. Történelmünk paradoxonja, hogy az ötvenes évek börtöneiben a felkelés résztvevői egy cellában ültek a szlovák állam képviselőivel, akik ellen harcoltak.

A második világháború végkifejlete két tragikus nyomot hagyott Szlovákia arcán. Az egyik állampolgáraink tízezreinek deportálása a sztálini gulagokba, a másik a szudétanémetek kitelepítése, valamint a magyar kisebbség elleni repressziók a kollektív bűnösség jegyében, ami számtalan ember életét tette szerencsétlenné.

… A kommunizmus negyven esztendeje mély, soha el nem tűnő sebhelyet hagyott hazánk arcán. Állampolgáraink százezrei lettek politikai üldözöttek. … Sokáig éreztetni fogja még hatását, hogy az iparosítás szovjet mintára folyt nálunk. Hosszú ideig hátrányos helyzetben leszünk más államokkal szemben azért, mert itt a hetvenes-nyolcvanas években a kommunista rendszer a következő nemzedékek kárára „fejlesztette” a gazdaságot. …

… A rendszerváltást követő három esztendő Szlovákia építésének jegyében telt … A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának elnökeként büszkén kijelenthetem, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács volt az, amely képes volt két történelmi vétségért bocsánatot kérni. 1990 karácsonya előtt mélységes sajnálatát fejezte ki a zsidók deportálásáért, 1991 elején pedig a szudétanémetek kitelepítése miatt kért bocsánatot, és elutasította kollektív bűnösségüket. …

Szeretnénk, ha a nyitott szlovák-magyar kérdésekben is megegyeznénk. Ehhez mi azzal járulunk hozzá, hogy készek vagyunk szembenézni a magyar kisebbség második világháború utáni repressziójával és diszkriminációjával. Úgy gondoljuk, magyar partnerünk belső elhatározásán múlik, hogy déli szomszédjaink szembenéznek-e a szlovákok repressziójával és diszkriminációjával. Meggyőződésem, ha mindkét fél kiegyezik a történelemmel, jövőnket nem terheli ismételten a múlt traumája, és megnyílik a terhektől mentes együttműködéshez vezető út.

…Hazánk alapvető arcvonásai a kereszténység, a Magyarország történelmében való részvétel, a modern szlovák nemzet létrejötte, az elmagyarosítással szembeni ellenállás, de a megosztottság is, amely a 19. századtól minden történelmi mérföldkőre jellemző volt.

Ezek a mi vonásaink, még ha némelyik nem tetszik is nekünk. Ezek ismeretében válaszolhatunk napjaink kérdésére: Hogyan viszonyuljunk tízéves államiságunkhoz? Az egyik lehetőség az, hogy továbbra sem szűnik meg a történelmi megosztottság, ám ez nem jelent perspektívát. A másik, hogy új lapot nyitunk, és kijelentjük: békéljünk meg. Ez az alternatíva azonban nem lenne tisztességes, és puszta póz maradna.

Államiságunk első tíz évének tapasztalatai meggyőztek, hogy a megosztottság legyőzésének első feltételeként új politikai kultúrát kell bevezetni. Az új politikai kultúra bevezetésének két feltétele van: alkotmányunk tisztelete és tiszteletben tartása, … a másik, hogy az államérdek nem lehet politikai csatározások tárgya.

… Mindenben sohasem vallhatunk azonos nézeteket, politikai vitáink nem szűnnek meg, de minőségükön javíthatunk – ha fegyvertárunkból kihagyjuk a személyes antagonizmust és a gyűlölködést, ha érveket fogunk használni és nem demagóg szólamokat, ha politikai partnerként – emberként tisztelni fogjuk egymást. … A kereszténység révén arcunk más európai országok arcához hasonló. Magyarország történelme által közép-európai lett. A nemzeti felvilágosodás sajátossá formálta arcunkat Közép-Európában. … Ne féljünk tükörbe nézni – arcunkra évszázadok nyomai vésődtek: jóságé és gonoszságé, sikereké és vereségeké, hősiességé és gyávaságé. Fogadjuk el olyannak, amilyen. Ne szégyelljük. Mutassuk meg a világnak, annak tudatában, hogy a mi nemzedékünk is fontos nyomot hagy rajta.

… A jövő olyan mértékben lesz a miénk, amennyire fontos lesz számunkra saját arcunk megőrzése és alakítása. Államiságunk második évtizedében ez az egyik legfontosabb feladatunk – ehhez pedig igazságosnak és bölcsnek kell lennünk, az alapvető kérdésekben egységesen kell fellépnünk. Csak így őrizzük meg hazánk arculatát, csak így őrizzük meg identitásunkat az európai közösségben. Fogadjuk el ezt a kihívást. Együtt sikerül.

Isten minket úgy segítsen!

[1] A magyar olvasó számára nehezen fogadható el, hogy valaki Szlovákiát rávetítse a szlovák állam megalakulása előtt időkre. A mai szlovákok őseiről természetesen lehet és kell is beszélni. Jobb lenne, a szlávok, szlovákok szavakat használni, de gondoljunk arra is, hogy Hrušovský ebben a beszédben szembe megy a szlovákok tudatosan manipulált gondolkodásával. Régebben élnek itt, mint mi, de csak 1920-ban kaptak kvázi államot és csak Hitler kegyéből lettek kis időre formailag függetlenek. A valódi államalkotó függetlenség a beszéd idején tíz éves. A jelenlét és az állami lét ilyen időbeli eltolódása nehezen kezelhető számukra.