Mező Gábornak „A népirtás csöndje” címmel és „Rekviem a délvidéki magyarokért” alcímmel megjelent kötetével mindenkinek szembesülnie kell, aki még nem foglalkozott egykori hazánk déli szegletének sorsával. Gion Nándor megtette ezt a regényeiben és Tito partizánjai rémtetteiről is számos tanulmány jelent meg már. Államközi kapcsolataink jók, megtörtént a kölcsönös bocsánatkérés. Jelképes, de kulcsfontosságú esemény volt, hogy a két államfő megkoszorúzta a csúrogi emlékművet.

Mező mégis úgy érezte, hogy csönd veszi körül a tragédiát, hogy annak feldolgozása nem teljes, hogy a holtak még mindig temetetlenek, mert a tetemeknek tömegsírba dobálása nem temetés. Közel nyolcvan év telt el, tehát a tanúk többsége már eltávozott. De az érintett családokban tovább él a fájdalom, a félelem, s olykor a gyűlölet és a bosszúvágy.

Amikor hirtelen ránk tör egy családi gyász, a megváltoztathatatlan elfogadása, a veszteség miatti fájdalom csökkenése a temetés után kezdődik. Ez maradt el a tragédia után és ezt fojtotta el a hallgatás negyven évig tartó könyörtelen parancsa.

Most megjelent ez a könyv, ami elvben segítene feldolgozni múltunknak ezt a fájdalmas részét. A történteknek a „megbocsátunk és bocsánatot kérünk” jellegű egyik lába, a mi bűnünk megvallása már megtörtént: Cseres Tibor megírta a Hideg napokat. Nyugvópontra akkor tudnánk jutni, ha egy hasonlóan őszinte mű szerb oldalról is megjelenne. Ezt helyettük mi nem tehetjük meg, írjunk bármilyen kiegyensúlyozottan a történtekről. Mező Gábor könyve tehát, bár fontos hozzájárulás az ügyhöz, de még nem a megoldás, az akkor jön el, ha a szerbek is szembenéznek saját múltjukkal. A jelenlegi féloldalasság kételyeket támaszt még az államközi kapcsolatok sikeressége iránt is, hiszen ha Szerbia eléri, amit akar, s amihez magyar támogatás nélkül nem juthat hozzá, akár le is állíthatja a kiengesztelődési folyamatot.

De ne fessük az ördögöt a falra, már csak azért sem, mert a szerb-magyar kiengesztelődésnek nem a gyilkosok és az áldozatok között, hanem a ma élők között kell megtörténnie. Nem a mai szerbek bűne a nagyon durva és sajnos nagyon eredményes népirtás, a magyarok halomra gyilkolása, majd a maradék elüldözése. Nem a mai magyarok, különösen nem a Délvidéken ma élő magyarok ölték a vélt és a valós partizánokat s az ottani zsidóságot. Apáink, sőt inkább nagyapáink tettei miatt kell szégyenkeznünk mindkét oldalon. Könnyen belátható, hogy ez sokkal könnyebb most, mint amikor még frissebbek voltak a sebek.

De már akkor is megszólalt az önkritika és a kiengesztelődés igénye. Dupp Bálint csúrogi plébános elkeseredve látta a bevonuló magyar honvédség atrocitásait, és ezeket meg is említette egy szentbeszédében, amiben a magyar és nem magyar polgárok együttéléséből fakadó feladatokra is kitért. Ezért meghurcolták, ügyét hadbíróságra vitték, Platty tábornok elhelyezését kérte a kalocsai érsektől. Ez nem történt meg.

Dupp plébános, amikor a szerb pópát Csúrogon ki akarták végezni, mellé állt, mondván „előbb engem lőjetek le”. Ezzel ideiglenesen hatásos volt, de amikor már a plébános nem volt ott, akkor a pópát mégis agyonlőtték. Ez lett a sorsa pár év múlva Dupp Bálintnak is. A bevonuló partizánok nem hallgattak a csúrogi szerbekre, akik hiába álltak ki mellette. A plébános a halálban is, a jeltelen tömegsírban is együtt volt híveivel.

Dupp Bálint 1941 május 5-én ezt írta Kalocsára: „Nem mi szabadítottuk fel magunkat. Miként Jézus apostolainak mutogatta magát feltámadása után, hogy örüljenek, nem Kaifásnak és Pilátusnak, hogy letörje őket, mi is csendesen örüljünk magunk között, ne éreztessük fölényünket a szerbekkel, ne gorombáskodjunk velük, még ha ők ezt meg is tették velünk. Mutassuk meg, hogy mi nem vagyunk vadak, balkániak, hanem európaiak, műveltek, igaz keresztények, akik követjük Krisztust, ki gyilkosainak megbocsátott, sőt értük is ontotta vérét” –

Az említett szentbeszédben szomorúan tért vissza erre az „európaiságra”, hiszen jogosnak találta a szerbek megnyilvánulását: „Ez az az európai kultúra, amit ti hoztok az általunk balkanizált volt magyar területre?”

A magyar hadsereg által kifogásolt prédikációt, annak vázlata alapján a plébános úr leírta, és megküldte a kalocsai érseknek. Matuska Márton megtalálta az érseki levéltárban, és mindannyiunk okulására leközölte a Magyar Szóban 2001 áprilisában. Innen vette át Mező Gábor. Olyan szövegről van szó, amely ma is iránymutató lehet, tehát megismerése minél szélesebb körben indokolt.

„Vitéz honvédek! Kedves hívek! Magyar testvérek!” hangzik a megszólítás. Azzal példálózva folytatja a szabályosan – bevezetőre, három tételre és a befejezésre – tagolt beszédének kezdetét, hogy a magyar természet szilaj, olyan, mint a vadrózsa, amit nemes szemmel kell szelídíteni, vagy mint a vadszőlő, amely ellenáll a filoxérának, de csak nemesítve terem. Ezután rátér a lényeg tételeire.

I.

„Húsvét hétfőjén hosszú esztendők után először tűzhettünk magyar nemzetszín szalagot mellünkre, hozhattunk nemzeti színű lobogót a templomba. Boldogságban úszott szívünk. Kijelentettem: A magyar trikolor a legszebb a világon, de csak addig, amíg tiszta. Kértem híveimet, ne mocskoljuk be. És mégis megtörtént. Egy legény hívem nem törődve figyelmeztetésemmel, nem a statáriummal, kilenc órai zárórával, tíz körül kopogtat a bezárt korcsma ajtaján, de mert nem nyitnak, betöri az ajtót, vele két katona, nekiesnek a bornak, teleisszák magukat és szóváltás közben a két honvéd vadállati kegyetlenséggel, tizennyolc késszúrással megölte a magáról megfeledkezett legényt. Ezzel folt ejtődött a magyar trikolóron. Szégyenpír futotta el arcunkat arra, hogy azok, akik felszabadítani jöttek minket, magyar vért csapoltak, pedig Széchenyi, a legnagyobb magyar mondotta: oly kevesen vagyunk, hogy még a rablógyilkosnak is meg kellene bocsátani. Pirulva gondoltunk a község nyolcezer szerbjének kárörömére. Ez az az európai kultúra, amit ti hoztok az általunk balkanizált volt magyar területre? (…) Íme világos, hogy katonának és civilnek szüksége van arra, hogy a papot meghallgassa, ki Krisztus szelíd és alázatos igéit hirdet neki. (…)

II.

Mostanában nagy államok létesülnek: olasz, német, orosz, mellettük a kis államok léte bizonytalan. Magyarország most tizennégymilló lakost számlál. Ebből csak körülbelül nyolcmillió a magyar, hatmillió idegen ajkú. Most van két nagy barátunk: az olasz és a német. A történelem viharai között azonban fordulhat a kerék úgy is, hogy a nyolcmillió magyarból legyen 16-18 millió. Akkor bátrabban szembe lehet nézni a viharoknak. Ebből látszik, hogy bűnt követ el nemcsak a teremtő Úristen, hanem a saját faja, saját nemzete ellen, aki nem fogadja el azokat, akiket Isten a magyar faj gyarapítására és a magyar ezeréves tölgy erősítésére küld neki. Az ilyen házastársak hasonlók a szúhoz, a féreghez, melyek az ezeréves törzset gyengítik. Fájó szívvel hallgattuk az Erdély visszacsatolásakor megvont határ hírét, bántott minden igaz magyart, hogy csak ilyen határt szabtak. Azonban gondolkozzunk, mi az oka? A magyar családokban van 1-2 gyerek, a románban 8-10-12, így nem csoda, ha akkor, amikor békés úton vontak határt a népszaporodás elvének szemmel tartásával, más határt nem vonhattak. Minden magyar házaspár tartsa ezért keresztény és hazafias magyar kötelességének elfogadni azokat, akiket Isten küld a magyar faj gyarapítására és az ezeréves törzs megerősítésére.

III,

Mi legyen a hatmillió idegenajkú magyar honpolgárral? Amióta jelentettem híveimnek, jönnek véreink a mi felszabadításunkra, ezeréves hazánkhoz való visszacsatolásra, kértem őket: adjunk ezért alázattal hálát Istennek, ne legyünk kevélyek, hisz nem mi szabadítottuk fel magunkat, hanem a honvédek és még inkább az országok sorsát intéző Úristen. Ne gorombáskodjunk a szerbekkel. Elég fáj nekik, hogy alulra kerültek. Vannak bizonyára híveim, kik szót fogadnak, de sajnos van elég, ki nem fogad szót. Egy polgárasszony honvéd előtt kiabálta az utcán: nem kell egy vadrácot sem betenni a községházába. Nem is teszünk, de néhány nélkülözhetetlen, mivel nincs hozzáértő magyar. Másik esetet saját szememmel láttam. Két csúrogi polgárőr bevezet egy csetniket a községházára, átadja a századosnak a csetniket ezzel, elhoztuk, kikészítve a foglyot. A százados azon este mondta, mit mondott az őröknek: behozni a foglyot kötelességtek volt, de kikészíteni nincs jogotok, ez az én dolgom, ha szükségesnek látom. Puskatusozták, hiába rimánkodott, így nem szabad bánni idegenajkúakkal. Nekünk hozzánk kell édesgetni őket, barátságos viselkedéssel, hogyha egyszer bajba jut a haza, a magyar haza, ezek velünk mint jó barát harcoljanak, nem pedig mint ellenség ellenünk küzdjenek… Egy úri társaságban előkerült a kérdés. Egy tiszt kijelentette, hogy ha tőle függne, ő minden idegenajkút léggömbbe tenne és kiszállítaná az országból. Ha elődeink így gondolkodtak volna, nem lenne Zrínyink, Frangepánunk, Hunyadi Jánosunk, Damjanichunk és Petőfi Sándorunk, kik nem magyar eredetük dacára a legszebb lapokat írták a történelembe, és a legnagyobb dicsőséget szereztek hazánknak. Egy német községben nemrég egy altiszt bement egy vendéglőbe, evett ivott, azután gőgösen azt mondta: Isten fizesse! Ugyan a községben egy másik altiszt elment egy boltba, a boltosné volt bent, kér elemet a lámpájába, az asszony mondja: nincs, erre az altiszt pisztolyt szegez a nőre, és azt mondja: ha nekem kell, akkor annak meg kell lenni. Ily két eset elegendő egy falu elvadítására, nem megnyerésére. Ez Bukinban történt, saját szülőfalumban, ezért is bánt annyira, én magyarrá lettem, szeretném, hogy falubelijeim legalább együtt éreznének a magyarral, mikor nagy községekben: Ein Führer ein Reicht kiabál a németség. (…) Ne gorombáskodjunk az idegenajkúakkal, és ne csúfoljuk őket, akkor ha bajban leszünk, majd velünk tartanak, nem ellenünk.”

Baj most is van. A kis államok léte az Európai Unión belül is bizonytalan. Egymásra szorulunk, s ez elvezethet a múlt tartós lezárására, ami soha nem lehet a felejtés, de lehet a két bűnös fél közötti kiengesztelődés. Adná Isten, hogy eljussunk ide, mihamarabb.

Surján László