Filep Tamás Gusztáv 2017-ben írt tanulmánya ismét ráébresztett, hogy milyen keveset tudok azokról a történésekről, amelyeket a határon túli magyarságnak kellett átélnie, elszenvednie. Például soha nem hallottam arról, hogy Csehszlovákia már a húszas években szlovák egyházmegyét akart kialakítani a szlovenszkói református egyház kebelében. Erről is szó van ebben a Péter Mihály (1867-1932) püspök úrral kapcsolatos tanulmányban, amiben számos a Charta érdeklődésére joggal igényt tartó elem van. Ilyen a szlovák reformátusok önálló egyházmegyéjének ügye. 1923-ban a lévai alkotmányozó zsinaton az államot képviselő kormánybiztos, bizonyos Juraj Slávik bejelentette, hogy az állam vezetői a református egyházon belül a szlovákok egyenjogúságát azzal látnák biztosítottnak, ha „a Zsinat a szlovák kisebbségnek a szlovenszkói református egyház kebelében külön szlovák egyházmegyét biztosít”.

Ez tehát egy fordított előjelű törekvés a felvidéki katolikusok azon mai vágyához képest, hogy legyen külön magyar püspökség Szlovákiában. A problémát Péter Mihály már a Prágai Magyar Hírlap első évfolyamában (1922) felvetette: a szlovák egyházmegye a cseh nacionalizmus trójai falova. Prága azzal zsarolt, hogy a magyar református egyházvezetés húzódozása esetén az egyház működésének legalizálása elmarad. A magyarok álláspontja az volt, hogy a zsinat nem utasíthatja az alsóbb egyházi közigazgatási egységeket egyházmegye létrehozására. A tárgyalások kudarcát látva utóbb éppen Péter Mihály vezetésével bizottságot küldtek ki az egészében vagy részben szlovák egyházközségekbe, hogy megszavaztassák a tagokat a szlovák egyházmegye szükségességéről. Itt azonban az a meglepetés érte őket, hogy a szlovákok kilencven százaléka az addigi állapotok megváltoztatása ellen nyilatkozott. Ezt az állam a beterjesztett bizonyítékok dacára nem volt hajlandó elismerni. Ismét kiderült, hogy az etnikai konfliktusokat mesterségesen szítják. Péter Mihály, már püspökként, 1932 nyarán még tett egy utolsó kísérletet a Prágából, sőt Amerikából feltüzelt szlovák református szakadárok megnyugtatására. Gondolatmenete nagyon emlékeztet arra, amire manapság a szlovák-magyar viszony egészével kapcsolatban szoktunk hivatkozni: nagyobb veszély fenyeget mindkettőnket, minthogy csip-csup vitákra pazaroljuk erőnket. Péter Mihály az egyházat érő akkori kihívásokra apellált: „[…] mindenik történeti egyházban mindjobban érvényesül az a nézet, hogy a keresztyénség ellen intézett veszélyes támadást csak úgy lehet ellensúlyozni és elhárítani, ha mindenik egyház arra törekszik, hogy a legnagyobb erővel és kitartással kimélyítse a hitéletet”. A püspök ezen kívül azt is sürgette, hogy a különböző egyházak a krisztusi igazságok megmentése érdekében fogjanak össze „Hiszen hogyha az evangyéliom mindnyájunk közös öröksége, ez örökséget valóban közös erővel kell megmenteni, mi is állhatja útját ennek a közös munkának? Talán a nyelvek különbözősége? Hiszen az angyal, aki a Jelenések könyve szerint az égen átrepült, kezében az örökkévaló evangyéliommal, így kiáltott fel: Hirdettessék az evangyéliom minden ágazatnak, népnek és nyelvnek! Tehát a nyelv nem akadálya az összefogásnak, mert íme az evangyéliom mindenkit összekapcsol.” Péter Mihály egyébként már 1901-ben síkra szállt azért, hogy a tót reformátusok anyanyelvükön kapjanak imádságos és zsoltáros könyvet.

Ebből is látszik, hogy milyen nagy a keresztények felelőssége az etnikai feszültségek oldásában. Teréz anyának a házaspároknak mondott üzenetét ide vonatkoztatom: „ha együtt imádkoztok, együtt is maradtok”. Legyen minél több kétnyelvű imaalkalom, és a különböző felekezetek is támogassák egymást. Tudatosítsuk, hogy az ellentétek szítása mindig felülről jön, tehát a Kárpát-medence lakóinak alulról kell megszerveznie közös életüket. A fentiek arra utalnak, hogy van elég szilárdnak tűnő alap ehhez.

A tanulmány, amire ez az írás támaszkodik, Péter Mihály életét bemutató monográfia megírását sürgeti. A fentiek alapján valóban szükséges volna: a múlt nemcsak mesél, tanít is.

Surján László