(Részletek a szerzőnek az Európai Utas első számában (1990) megjelent írásából. A cikk alcíme: Művészet és kultúra – határok nélkül)

Szovjet és német írók egy nemrégiben megrendezett tanácskozásán az egyik szovjet résztvevő a következő javaslatot tette: „Hogy az önbíráskodásra való hajlamot minden nemzetnél ellensúlyozni lehessen, minden országnak egy Fekete Könyvet kellene írnia önmagáról. Abban pedig felsorolni mindama rosszat, amelyet más nemzetek ellen elkövetett, és mindama jót, amelyet más népektől kapott.” — Nem rossz javaslat arra, hogy a népek közti kölcsönös megértést a kultúra útján fejlesszük.

Az azonos kultúrkörhöz tartozás érzése Európában a véres háborúk ellenére is évszázadokon át élt. A XIX. század nacionalizmusa vezetett oda, hogy Európában a különbségeket túlhangsúlyozták és egyre inkább elfojtották a történelem mélyén gyökeredző közös hagyományokat. Elfelejtették, sőt letagadták, hogy valaha is kaptak volna valamit másoktól.

Semmi sem választ el jobban népeket, mint a kulturális arrogancia, semmi sem köt jobban össze, mint a másik ismerete és megbecsülése. Ez erősíti a vonzódást saját gyökereinkhez is. Mert saját kultúránkat nemcsak különbözőségében, hanem a többi európai kultúrával való rokonságában is lehet értelmezni. Csak ha ezt a rokonságot felismertük, ismerhetjük fel benne a valóban egyedit.

Mivel a kultúra — lényegéből adódóan — hosszú távon is hat, és a nemzetek fölött áll, kiválóan alkalmas arra, hogy áthidalja a napi politika hullámhegyeit és hullámvölgyeit, és hozzájáruljon az ellenségképek lebontásához. A kultúrpolitika ebben az értelmezésben békepolitikává lesz, ahogy II. János Pál mondja. A békepolitika pedig minden politika legnemesebb célja.