A címet és az első bekezdéseket olvasva megkérdezhetjük:  ez az cikk miért itt jelenik meg? Az, hogy a szerző a Charta aláírója és híve, nem indok. Szubjektív, saját tapasztalatra és személyes emlékekre alapuló írásról van szó. Hogy mi történt a Petőfi kötettel és az Országh féle orgonával? Kiderül, ha elolvasod.
Aki  itt él a szépséges Kárpát-medencében, aligha maradhatott ki azokból a bajokból, amelyek a nemzetek közötti torzsalkodásból fakadtak. Magyar- (szlovén-, horvát-, román- stb.) barát vagy: börtönbe veled. Elveszíted az állásodat. A szabadságodat. Az életedet akár. Keserves sors volt tisztességesnek lenni a XX. században, és keserves sors volt egy nemzethez – bármely nemzethez – tartozni. Ebbe a múltba látunk bele Guoth Zsuzsa írását olvasva, s közben felvillan az is, hogy a XXI. század, ha idejében észhez nem térünk, még keservesebb lesz. Ha teljesen kivetkőzünk emberi természetünkből. Ha hátat fordítunk az Istennek. [S. L.]

Gyönyörű tavaszi vasárnap reggelre ébredtünk. A nap aranyló sugarai mesés csillogással ragyogták be a téli álmából ébredező tavaszt. Az álmos reggeli csendet csupán egy kismadár vidám csivitelése törte meg. Az egyik közeli templom toronyórája éppen elütötte a nyolc órát. Lassan ébredezni kezdett a város.

Olyan volt ez a napfényes tavaszi reggel, mint amilyen azokban a régi szép időkben lehetett, amikor a nagyapám a sötétszürke öltönyében és egy fehér állógalléros ingben mosolygós arccal, a reggeli imával köszöntötte az új napot, mielőtt asztalhoz ült reggelizni. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a világ semmit sem változott volna, mintha minden olyan lett volna, mint amilyen régen volt, mint amilyen talán a teremtéskor is lehetett. De ez a világ mégis teljesen más volt már, hiszen nagyapám már csak az irgalom szülte képzeletemben érkezik a reggelihez, és a reggeli ima szavainak a csengő dallama is már csak emlékezetemben talál visszhangra a lelkemben. De az a szépség, amit a teremtő Isten beleálmodott a teremtett világba, még ma is ugyanolyan, mint régen volt, még ma is ugyanúgy gyönyörködtet bennünket, mint évezredekkel ezelőtt. A madarak éneke is ugyanúgy minden reggel kórusban köszönti a felkelő napot, mint régen. Csak mi emberek, mi változtunk meg. Egyre halkabban zeng ajkunkon az Istent dicsőítő himnuszunk.

Sokszor elsiratjuk a régi szép világot, azt a világot, amikor még nyugalom és boldogság uralkodott az emberek között, és szembeállítjuk a mai kínzó, nyugtalansággal és elégedetlenséggel teli rohanó világgal. Eközben nem vesszük észre, hogy nem a világ a bűnös, nem a teremtett világ változott meg, hanem mi, emberek. Istent nem engedjük magunkhoz, nem hívjuk meg vendégségbe sem a reggelinél, sem a többi étkezésnél. Nem engedjük be az életünkbe, mert mindenhatónak képzeljük magunkat, olyannak, aki tudja irányítani a saját sorsát, és nincs szüksége senkire. A természetet alárendeltük önző érdekeinknek, pusztán az energiaforrások kiaknázására ítélt kincsestárat látjuk benne. Nem időzünk hosszasan egy kis virág szépségében gyönyörködve, nem vesszük észre, hogy egyre kevesebb kismadár hangja alkotja azt a zenei alkotások szépségét is felülmúló kórust, amely felébreszt bennünket reggeli álmunkból. Lassan, de megállíthatatlanul olyan világot alakítunk ki magunk körül, amely a megváltozott belső világunknak a külső tükörképe. A teremtett világ egykori harmóniája letűnőfélben van, a szépsége elveszítette egykori eszmei értékét, és lassan teljesen kirekesztjük magunkból, mert már csak a pénzben mérhető anyagi részét tudjuk értékelni. Az erdők, mezők virágainak sem a szépsége, az illata, a harmóniája nyűgöz le bennünket, csupán a megtestesült anyagi értéke. Azt keressük, mit milyen ipari vagy más célra tudunk felhasználni, milyen nyersanyagnak válik be, milyen profitot tudnánk belőle kigazdálkodni. Olyanok lettünk, mint az a test, amelyikből elszállt a lélek.

Az embernek ma nincs szüksége Istenre, saját magát képzeli mindenhatónak, uralkodni akar a természet fölött. Meg akarja hódítani a világűrt, fel akarja borítani a természet évezredes rendjét. Az ember képes arra, hogy rakétákkal műholdakat küldjön a világűrbe, hogy visszájára fordítsa hatalmas folyók folyásának irányát, képes széthasítani az atomot; képes arra, hogy elpusztítsa az egész életet a Földön… Ugyanakkor a zseniális intelligenciája ellenére sem képes arra, még a legjobban felszerelt laboratóriumban sem, hogy létrehozza a legegyszerűbb élőlényt, a kis gabonaszemet, amely képes megújítani a saját életét, ha termékeny talajra esik. Erre azért képes, mert az élet csiráját hordozza magában, és ez maga az elérhetetlen tökéletesség, amit csak az Isten tudott megteremteni! Csak akkor, amikor jön egy hatalmas árvíz, vagy pusztító földrengés, látja az ember a természet hatalmas fölényét, akkor eszmél rá, hogy ő csupán egy kicsi porszem a világmindenségben, és minden, amit évekig, évtizedekig, sokszor évszázadokig alkotott, egy szemvillanás alatt elpusztulhat. Ám sokszor még a minket körülvevő romok sem ébresztik fel bennünk az alázatot.

Nem mondunk köszönetet a kenyérért, az esőért, a napsütésért, mert ez számunkra természetes, ez nekünk automatikusan jár. Igaz, hogy Istentől ígéretet kaptunk arra, hogy amíg a világ létezik, addig vetés és aratás is lesz. Minden évben olyan időjárásunk van, hogy a gabona meg tud érni, és az emberek le tudják aratni munkájuk gyümölcsét. De a kenyérért már elfelejtjük kifejezni a hálánkat.

Talán nincs is olyan ember, aki a saját életében legalább egyszer ne tapasztalta volna Isten jelenlétét a mindennapjaiban is, akár a büntetését egy súlyos vétek elkövetése után, akár a segítségét, amikor bajba kerülve azt tiszta szívből kérte.

Egy gyönyörű napsütéses napon a lelkész nagyapám a battyándi templomtéren, egy árnyékot adó hatalmas vadgesztenyefa alatt üldögélt a padon és olvasott. Én pedig akkor értem haza Muraszombatból, egy csomó kottával, amiket azon nyomban le akartam játszani, mert ezek az éppen ügyeletes, legnépszerűbb slágerek voltak akkor. Mivel a nekem ajándékozott zongora már Szombathelyen volt, bementem a templomba, és az orgonán kezdtem őket játszani. Zengett a templombelső az oda nem illő dallamoktól. Szegény nagyapám hamarosan bejött a templomba, és felszólt nekem a kórusra, hogy hagyjam abba, mert ez nem méltó a 200 éves evangélikus templomunkhoz. Aztán kiment. Nagyapám figyelmeztetése ellenére sem hagytam abba, és ekkor egy döbbenetes dolog történt. Egy fülsiketítő csattanás hallatszott. Az orgona kottaállványát megvilágító erős lámpa fénye, amely teljesen elvakított, azonnal kialudt, a hatalmas templom egy pillanat alatt teljes sötétségbe borult, az orgona villanymotorja leállt. Az ijedtségtől dermedt mozdulatlanságomban hamarosan ráeszméltem arra, hogy az orgonába becsapott a villám, és nemcsak a motorjában, hanem magában a hangszerben is, külsőleg is látható károkat okozott. Szó szerint, a derült égből csapott le a villám, mert amikor magamhoz tértem a nagy ijedtségtől, egy zsebkendőnyi felhőt sem láttam az égbolton. Még mindig ragyogóan sütött a nap, nagyapám is kint olvasott a padon ülve. Ez Isten büntetése volt, – mondta, mert semmibe vettem az ő parancsolatait. Hetekig orgonaszó nélkül kellett tartania az Istentiszteleteket, és szegénynek Grazba kellett elmennie, mert csak ott talált olyan mestereket, akik az orgonát meg tudták javítani.

Az orgona jelentette számomra fiatal koromban az egyetlen kézzel fogható kapcsot Magyarország és Jugoszlávia között. Mindig hevesen kezdett el dobogni a szívem, amikor megláttam rajta a feliratot Országh Sándor és fia Budapest 1861. Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy ilyen távol fekvő ország mestere, ahogyan akkor Magyarország a képzeletemben élt, eljött Jugoszláviába orgonát építeni. Ha néha, nagy ritkán az iskolában előkerült Magyarország neve, akkor azt rögtön követte a rám irányuló mutogatás, azzal a megjegyzéssel, hogy a te apád volt a mi ellenségünk, ő szállta meg katonáival Battyándot, és az édesanyád képes volt hozzámenni feleségül. Mindenki teljesen rendjén találta azt, hogy őt emiatt a háború végén kiutasították Jugoszláviából. Ez nekem kisgyermek koromban is már nagyon fájt, de elfogadtam, hogy ennek így kell lennie, mert másképpen nem lehet, pedig akkor még nem ismertem ezt az ókori sírfeliratot.

Amikor a háború végét követő néhány év múlva nagyapámat, a magyarokkal ápolt baráti kapcsolatai miatt letartóztatták, én egyedül maradtam a házvezetőnővel és nagyapám szolgálatában álló alkalmazottakkal. Emlékszem rá, hogy a nagybátyám ez után hamarosan eljött Battyándra, és azt mondta, hogy azonnal szedjük le a könyvespolcokról a magyar könyveket, és vigyük fel a padlásra, egy rejtekhelyre, mert házkutatásokat fognak tartani. Én is vittem fel egy könyvet, mégpedig Petőfi Sándor verseskötetét. Akkor hallottam először ennek a nagy költőnek a nevét, és nagyon megörültem, amikor sok évvel ezután már itt Magyarországon újra találkoztam a nevével, és régi ismerősként üdvözöltem gondolataimban. Nagyapám nagyon szerethette, mert a soproni teológiai tanulmányai során a kevéske ösztöndíjából vette meg ezt a könyvet, majd amikor a teológiai tanulmányait befejezte, és Lipcsében kiegészítő tanulmányokat folytatott, Petőfi verseit német nyelven is megvásárolta. Szlovéniában sajnos ezt a nagy költőt nemcsak az átlagember nem ismeri, de a magasabb képzettséggel rendelkezők sem, ugyanúgy, mint ahogyan Magyarországon sem ismerik a szlovén irodalom gyöngyszemeit. Most már két versét ismerhetik, mert lefordítottam szlovénra a XIX. század költői és a Szeptember végén című verseket.

A magyar könyvek megmenekültek, de nagyapámról semmi hír sem érkezett a börtönből. Én mindvégig hittem, hogy Isten megsegít, és akkor már nemcsak a Szombathelyen élő édesanyámért, az orosz hadifogságban lévő édesapámért, hanem a börtönben lévő nagyapámért is minden nap bementem a templomba imádkozni. Még akkor is hittem, hogy Isten megsegít, amikor Amerikából egy oda kivándorolt híve egy kivágott újságcikket küldött, amelyben az állt, hogy a battyándi lelkészt megölték, és október 26-án el is temették. Nem tudtam elképzelni, hogy nagyapám már nem él. Akkor éjjel volt egy borzalmas álmom. Valahol messze megtaláltam nagyapám darabokra szaggatott testét, amit a karjaimban vittem haza.

Másnap délelőtt, amikor éppen a fürdőkádban üldögéltem, hazaérkezett.

A szinte már reménytelennek látszó helyzetben se adjuk fel a reményt, bármilyen halvány is már a fénye. Ha a hitünket megtartjuk, a remény gyengén derengő fénye ismét lángra lobbanhat. De ne feledjük, hogy a megsegítés nem parancsszóra érkezik. Hányszor kérünk a Jóistentől valamit, és ő mégsem teljesíti, akkor sem, amikor már a kilátástalanság miatt az összeroppanás határára érkezünk. Hányszor mérte ránk éppen ilyenkor a legnagyobb csapást. Ha az Úrtól tanult imára gondolunk, akkor jusson eszünkbe, hogy a következőt kértük: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Először tehát önmagunkat kell megvizsgálnunk, megbocsátottunk-e mindenkinek, aki ellenünk vétkezett. Először nekünk kell jót tennünk másokkal, csak akkor remélhetjük mi is, hogy nekünk megbocsátanak, és a kérésünk a Jóistennél meghallgatásra talál.